Lexikon

278 / 277

Victoria

A római államvallásban a Győzelem megszemélyesített istennője, a görög Niké  rokona.

A victoria (‛győzelem’) köznévvel való névbeli azonossága folytán (különösen, hogy a tulajdonnevek nagy kezdőbetűvel való megkülönböztetése modern találmány) mint istenalak sohasem volt igazán stabil. Bár képi megjelenítése – domborműveken (olykor négyes fogatot hajtva) diadalmenetet vezető, gyakran szobor formában ábrázolt, a császárkorban pénzérméken népszerűsített szárnyas nőalak – isteni mivoltát hangsúlyozza, újra meg újra átcsúszott a fogalmiságba.

Nem a hadvezérben benne rejlő győzelmi potenciált és nem is a háborúban segítséget nyújtó isteni erőt testesíti meg – ennek megfelelően szinte soha nem is ábrázolták fegyverben –, hanem szó szerinti jelentésének megfelelően magát a győzelmet, akár mint különféle tényezők összjátékának eredményét: „ingadozott még mindig a sors; repesett a hadak közt / hosszan a Győzedelem, kétes, habozó lebegéssel” (Ovidius, Metamorphoses 8.12–13, ford. Devecseri G.). Van, hogy maga Victoria dönti el, ki mellé áll, de az is előfordulhat, hogy erről a végzet vagy éppen más istenek rendelkeznek: utóbbi esetben sokszor máris pusztán victoriával, s nem Victoriával van dolgunk. E szemléleti sokféleség oka akár szintaktikailag is megragadható, amennyiben a „győzelem” szó egyaránt lehet egy mondat alanya, ill. tárgya. A „tárgyiasulás” Victoria ikonográfiai sorsában is fölfedezhető: volt, hogy a hivatalos megfogalmazás szerint egyes római főistenek ajándékoztak Victoria-szobrocskát a győztes hadvezérnek.

A római győzelemistennő alakja az idők során hozzáidomult az ember belső lényegét vagy tulajdonságait kifejező, ill. a világban megnyilvánuló erőket képviselő női istenségekhez. Ennek oka egyfelől a pl. Virtus vagy Venus Victrix alakjával tagadhatatlanul fennálló hasonlósága, másfelől az, hogy a hivatalos politikai diskurzus egyre inkább eleve Rómának és az őt képviselő hadvezérnek vindikálta a győzelem jogát. Az Augustus Caesar által az actiumi győzelem emlékére a római Curiában felállított Victoria-oltár ezt hirdette az egész világ számára. Így a győzelemistennő a császárkorban – Victoria Augustiként – az uralkodóban rejlő személyes győzelmi faktort, egyszersmind Róma folyamatos önkiteljesítésének garanciáját testesítette meg, a birodalom leginkább „ideologikus” istennőjévé válva.

Mindezzel párhuzamosan – a köznévi formába történő folytonos átcsúszása miatt (pl. az egyes győzelmek alapján olykor sorszámozták mint Victoria I, II, III, vagy jelzővel látták el, pl. Victoria Parthica, (‛a parthusok fölött aratott Győzelem’), de a fent jelzett folyamat eredményeként előállt ideologikusság folytán is – egyre többet vesztett isteni vitalitásából. Olyannyira, hogy hamarosan szükségét érezték Victoria „kibővítésének”: Victoria Augusti helyett Numen Victoriae Augusti-ról, ‛A Császár Győzelmének Istenségéről’ kezdtek beszélni. Amikor – immár a kereszténység államvallássá emelkedése után – Gratianus császár 382-ben eltávolíttatta a római Curiából a Victoria-oltárt, a tradíció hívei (Symmachusszal az élen) ez ellen lázadva tettek még egy utolsó nagy kísérletet a birodalom önazonosságának megmentésére: a Győzelem azonban, úgy látszik, nem szegődött melléjük.

Tamás Ábel 2005

Kultusz és ikonográfia
Szemben a görög Nikével Victoria Rómában valódi kultikus tiszteletben részesült. Legkorábbi szentélyét Livius szerint Kr. e. 294-ben a Palatinuson emelték, majd az idők során Rómán kívül is számos templomot szenteltek neki. Augusztus elsején ülték meg a templomalapítás ünnepét; feliratos források papjairól is megemlékeznek. A polgárháborúk korában a személyes katonai sikereikre büszke hadvezérek nem egyszer Victoria-szobor felállításával ünnepelték győzelmüket, Sulla pedig (Kr. e. 82-ben) a Marius-hívek feletti győzelmének emléket állítandó bevezette a ludi Victoriae-t (Victoria ünnepi játékait), amelyet később a Caesar által intézményesített ludi Victoriae Caesaris követett (Kr. e. 45-ben).

Görög mintát követő római ábrázolásai legkorábban a Kr. e. 3. századból maradtak fenn. Köztársaságkori pénzeken szárnyas nőalakként pálmaággal, koszorúval, vagy quadrigát hajtva jelenik meg, egyre szorosabb kapcsolatban a győzelmet arató hadvezér személyével. Sulla egyik pénzén a felé repülő szárnyas Victoria az imperatort magát koszorúzza meg, Caesar egyik érméjének hátoldalán a Venus kezében álló Victoria a győzelmi koszorút kifelé, az elülső oldalon ábrázolt Caesarnak nyújtja. A Curiában felállított Victoria-oltár mellett (amelyen minden szenátus-ülés előtt áldozatot mutattak be) glóbuszon álló Victoria-szobor állt. Császárkori fejlemény, hogy Victoria egyre kevésbé kötődik konkrét katonai győzelmekhez, hanem inkább mint a békét és gazdagságot garantáló absztrakt fogalom szinte kontextustól függetlenül bárhol, akár többszörösen is megjelenik (sírdomborműveken, urnákon, szarkofágokon), anélkül, hogy valamilyen konkrét győzelemre utalna.

Kulin Veronika  2016
 

Bibliográfia

Hölscher 1967; Gagé, in Revue Historique 13 (1933); Adamik 1996, 211–220.; Wachsmuth: Victoria, in KlP V (1975); Vollkommer: Victoria, in LIMC VIII (1997)