Lexikon

Athéni filozófus (Kr. e. 470/69–399). Életéről kevés adatunk van. Egy kőfaragó mester és egy bábaasszony gyermeke, aki katonaként több csatában hősiesen viselkedett. (Poteidaia, Kr. e. 432/29; Délion, Kr. e. 424; Amphipolis, Kr. e. 422). A peloponnésosi háború idején prytanisként szembeszállt a népgyűléssel, amikor az arginusai csata (Kr. e. 406) győztes hadvezéreit törvénytelenül akarták elítélni azzal az indokkal, hogy nem szedették össze a holtakat. A harminc zsarnoknak hasonlóképp ellenállt, amikor egy törvénytelen letartóztatással bízták meg. A restaurált demokrácia alatt istentelenség (asebeia) és az ifjak megrontásának vádjával beperelték, az athéni esküdtszék bűnösnek találta és halálra ítélte. Feleségétől, Xanthippétől három gyermeke született.

A kortárs források ellentmondásossága miatt a „történeti” és a „fiktív” Sókratés elkülönítése a Sókratés-kutatás egyik legnehezebb problémája. Aristophanés Felhők c. komédiájában (bemutatva Kr. e. 424/23-ban) az istentagadó természetfilozófus és az erkölcsi nihilizmust hirdető szofista mulatságos vegyülékeként figurázza ki. Platón egész életművében majdnem mindvégig szerepelteti, s mestere filozófiai meggyőződéseit feltehetően igyekezett hűen közvetíteni, azonban olyan filozófiai elméleteket is a szájába ad, amelyek aligha foganhattak Sókratés elméjében. Platón határozottan tagadja, hogy Sókratés érett korában egyáltalán foglalkozott volna természetfilozófiával, vagy hogy szofista lett volna. Xenophón beállításában (Emlékeim Sókratésről) Sókratés tiszteletreméltó átlagpolgár, aki ugyan kritikusan viszonyul a demokráciához, mégis nehezen képzelhető róla, hogy viselkedése vagy tanításai miatt akár kifigurázhatták, akár kivégezhették volna.

Nagy valószínűséggel a következő filozófiai módszereket és tanításokat tulajdoníthatjuk Sókratésnek. A filozofálás egyetlen célravezető módjának a beszélgetést, a dialógust tartotta. A szofistákhoz hasonlóan Sókratés is a természetfilozófiától a társadalmi kérdések (erkölcs, vallás, politika) felé fordította a filozófia érdeklődését, s beszélgetései során kiváltképp az erények (bátorság, mértékletesség, jámborság stb.) meghatározására törekedett. Ez abból a meggyőződéséből következett, miszerint „az erény tudás”: egyfelől a jó cselekedet csak akkor tekinthető erényesnek, ha számot tudunk adni tettünk indokairól, másfelől, ha valaki valóban tudja, mi a jó, akkor szükségképpen cselekszi is azt. A filozófiai párbeszédben arra törekedett, hogy az ún. elenchos (‘vizsgálat’, ‘cáfolat’) keretében kimutassa a beszélgetőpartnere nézetei mélyén rejlő ellentmondásokat, illetve élete és gondolkodása összeférhetetlenségét. Ezzel arra akarta kényszeríteni, hogy az előállt gondolati kiúttalanság (aporia) nyomán ismerje be tudatlanságát, majd újabb kérdésekre válaszolva sajátítsa el a helyes nézeteket (maieutikus, vagyis ‘bábáskodó’ módszer).

A delphoi jósdának azt a kijelentését, hogy ő a legbölcsebb ember, így értelmezi: bölcsessége – szemben kora „bölcseivel” – abban áll, hogy ha valamit nem tud, akkor nem is hiszi, hogy tudja. Legfőbb céljának a lélek gondozását (therapeia), az elme kiművelését és az erények (különösen az igazságosság) gyakorlását tekintette. Meggyőződése szerint erre a delphoi isten, Apollón szólította fel jóslatával, ezért tevékenységét az isten szolgálataként (therapeia) fogta fel. Az igazságosságra vonatkozó elgondolása, miszerint „jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni”, élesen szemben állt a szofisták erkölcsi és politikai törekvéseivel.

Sókratés meghatározó módon hatott Platónra, aki filozófiai dialógusai középpontjába állította, és saját filozófiai és politikai nézeteit Sókratés tanainak és törekvéseinek továbbfejlesztéseként fogta fel. Sókratés más tanítványai is nagy hatású irányzatokat hoztak létre: Eukleidés a megarai, Antisthenés a cinikus, Aristippos a kyrénéi iskolát. Egyes gondolatai továbbéltek a korai Stoában (Zénón) és az akadémiai szkeptikusoknál (Arkesilaos).

Mogyoródi Emese 2005