A keleti ortodox egyházak kiválása
A Kalkhédónban (Kalkhédón/Khalkédón, nagyon ritkán KhalKhédón, ma Kadiköy, Törökország, a Boszporusz partján, Konstantinápollyal szemben) 451-ben tartott zsinat a Krisztus emberi és isteni természetének viszonya körül kialakult vitát volt hivatott tisztázni. A Katolikus és az Ortodox Egyház IV. Egyetemes Zsinatként tartja számon, míg az ún. keleti ortodox (kopt, etióp, szír, örmény) egyházak nem ismerik el érvényét. Tulajdonképpen e nézetkülönbség vezetett kiválásukhoz az akkor még egységes Katolikus, illetve Ortodox egyházból. Jóllehet a teológiai nézeteltéréseket a keleti ortodoxok a közelmúltban mind a Katolikus, mind az Ortodox Egyházzal tisztázták, a közös teológiai nyilatkozatok (az ortodoxok közt először az egyiptomi Amba Bisoi Kolostorban, 1989-ben) mind a mai napig nem vezettek ezen egyházak egyesüléséhez (azaz a szentségi közösség helyreállításához).
A krisztológiai viták alapjai
A vita tehát az Üdvözítő személye körül zajlott, pontosan meg kellett fogalmazni ugyanis, hogy mit is jelent az, hogy Krisztus egyszerre Isten és ember, illetve az isteni és emberi természet hogyan viszonyul egymáshoz Krisztus személyében. Nagy Szt. Atanáz és a kappadókiai atyák nyomán megfogalmazódott, hogy Krisztus nem üdvözítheti, mentheti meg az emberi nemet, ha nem tökéletes Isten (Atanáz), és egyszersmind nem teljes ember. Nyssai Gergely megfogalmazásában: „amit nem vett fel – ti. az Ige –, az menthetetlen”). Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az istenségnek és az emberségnek tökéletes egységet kell Krisztusban alkotnia ahhoz, hogy az üdvözítés végbemenjen, azaz róla mint egy üdvözítőről beszélhessünk, ne pedig egy „skizofrén” lényről. E kettőség és egység közti feszültséget a lényeg/valóság (gör. usia), hiposztázis (gör. hypostasis, ‛létalap’), és természet (gör. physis) fogalom-hármas segítségével igyekeztek tisztázni, melyek a szentháromságtani vitákban kristályosodtak ki, és azok végleges lezárását eredményezték. Elsősorban latin hatásra ehhez a hármashoz később a „személy” (prosópon) fogalma is társult. A már a szentháromságtani viták során kiéleződő, Krisztus személyét érintő (krisztológiai) kérdések az 5. században kerültek előtérbe. Ennek egy jelentős állomása a Kalkhédóni Zsinat, amelyet részben az Epheszoszi III. Egyetemes Zsinat (431) határozatai tettek szükségessé. Az antiókhiai teológusok ugyanis a 431-es zsinaton elfogadott cirilli (Alexandriai Szent Cirill) álláspont – Krisztus egységének hangsúlyozása – nyomán attól tartottak, hogy Krisztus valóságos embersége szenved csorbát. A cirilli álláspontot Eutükhész vitte szélsőségekig, aki nemcsak egy hiposztázisról és egy természetről, de egy lényegről (usia) beszélt Krisztusban, tagadva azt a később egyetemesen vallott meggyőződést, hogy Krisztus egyaránt egylényegű istennel és velünk. Bár a 449-es Epheszoszi („rabló”) Zsinat védelmébe vette Eutükhészt, tanítását nemcsak a Kalkhédóni Zsinat, de később a Kalkhédónt el nem fogadó egyházak is elítélték. Míg azonban a kalkhédóni meghatározás szerint Krisztust „összekeveretlenül, elváltozás nélkül, szétválaszthatatlanul, elkülöníthetetlenül két természetben” ismerjük, mely két természet „egy személyben és hiposztázisban” egyesül, addig Dioszkorosz és később a keleti ortodox (nem-kalkhédóni) egyházak nemcsak egy személyről és hiposztázisról, de egy természetről is beszélnek (amely azonban két természetből lett); ők ugyanis a hiposztázist és természetet Cirill nyomán egyjelentésűnek veszik ebben a kontextusban, míg a Kalkhédóni Zsinat inkább a lényeg (usia) és természet (physis) fogalmakat közelíti egymáshoz. Éppen ezért a zsinatot el nem fogadókat a kalkhédóniak monofizitáknak nevezték, amely a görög monos ‛egyetlen/egyedüli’ és physis ‛természet’ szavakból áll össze. Dioszkorosz követői pedig Khalkédón híveit enyhébb esetben diofizitának a görög dyo ‛kettő’ és physis szavakból (hiszen ők Krisztus két természetét hangsúlyozták és túlzottan szétválasztották a nem-kalkhédóniak szerint), gyakran azonban egyszerűen nesztoriánusoknak nevezték. A monofizita kifejezés a szó tulajdonképpeni értelmében Eutükhészre illik, aki szerint Krisztusban az isteni természet „lenyelte” az emberit, tehát igazából csak egyetlen természete „maradt”.
A miafizita hitvallás
A nemrégiben zajlott kölcsönös megbeszélések és deklarációk alapján a nem-kalkhédóni egyházak is hangot adtak annak, hogy a kalkhédóni meghatározásból vallják, hogy Krisztus az Atyával és velünk egyaránt egylényegű, benne a két természet keveretlen és szétválaszthatatlan van jelen. Ezért az ő „két természetből egy (gör. mia)” formulájuk alapján inkább miafizitáknak nevezzük őket (lásd még Kopt szerzetesi irodalom). A Kelet-Római Birodalmat a Kalkhédóni Zsinatot követően hosszú ideig megosztotta az egyházszakadás, és több sikertelen kísérletet tettek császári (Zénón, Justinianus), illetve egyházi oldalról megszűntetésére egészen a 7. századi krisztológiai vitákig, amelyek ismét Rómát is érintették, és végül a III. Konstantinápolyi (VI. Egyetemes) Zsinattal zárultak le 681-ben. Ekkorra azonban már az arab terjeszkedés következtében a kopt és szír miafizita hívek az örményekhez hasonlóan a Birodalmon kívülre kerültek, ami a párbeszéd indítékait és lehetőségeit minimalizálta, így a szakadás tartósnak bizonyult. A dialógus újraéledése a Róma által indított uniós törekvésekkel kezdődött, amely a keresztes hadjáratokkal vette kezdetét, majd a kolonializációval folytatódott, s így jött létre a római fennhatóságot – és ezáltal a Kalkhédóni Zsinatot – elfogadó Örmény Katolikus, majd Szír Katolikus, illetve Szíro-malankara (India) Egyház. A valódi dialógusra azonban a 20. század második feléig várni kellett.
Bugár M. István, 2005
A Kalkhédónban (Kalkhédón/Khalkédón, nagyon ritkán KhalKhédón, ma Kadiköy, Törökország, a Boszporusz partján, Konstantinápollyal szemben) 451-ben tartott zsinat a Krisztus emberi és isteni természetének viszonya körül kialakult vitát volt hivatott tisztázni. A Katolikus és az Ortodox Egyház IV. Egyetemes Zsinatként tartja számon, míg az ún. keleti ortodox (kopt, etióp, szír, örmény) egyházak nem ismerik el érvényét. Tulajdonképpen e nézetkülönbség vezetett kiválásukhoz az akkor még egységes Katolikus, illetve Ortodox egyházból. Jóllehet a teológiai nézeteltéréseket a keleti ortodoxok a közelmúltban mind a Katolikus, mind az Ortodox Egyházzal tisztázták, a közös teológiai nyilatkozatok (az ortodoxok közt először az egyiptomi Amba Bisoi Kolostorban, 1989-ben) mind a mai napig nem vezettek ezen egyházak egyesüléséhez (azaz a szentségi közösség helyreállításához).
A krisztológiai viták alapjai
A vita tehát az Üdvözítő személye körül zajlott, pontosan meg kellett fogalmazni ugyanis, hogy mit is jelent az, hogy Krisztus egyszerre Isten és ember, illetve az isteni és emberi természet hogyan viszonyul egymáshoz Krisztus személyében. Nagy Szt. Atanáz és a kappadókiai atyák nyomán megfogalmazódott, hogy Krisztus nem üdvözítheti, mentheti meg az emberi nemet, ha nem tökéletes Isten (Atanáz), és egyszersmind nem teljes ember. Nyssai Gergely megfogalmazásában: „amit nem vett fel – ti. az Ige –, az menthetetlen”). Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az istenségnek és az emberségnek tökéletes egységet kell Krisztusban alkotnia ahhoz, hogy az üdvözítés végbemenjen, azaz róla mint egy üdvözítőről beszélhessünk, ne pedig egy „skizofrén” lényről. E kettőség és egység közti feszültséget a lényeg/valóság (gör. usia), hiposztázis (gör. hypostasis, ‛létalap’), és természet (gör. physis) fogalom-hármas segítségével igyekeztek tisztázni, melyek a szentháromságtani vitákban kristályosodtak ki, és azok végleges lezárását eredményezték. Elsősorban latin hatásra ehhez a hármashoz később a „személy” (prosópon) fogalma is társult. A már a szentháromságtani viták során kiéleződő, Krisztus személyét érintő (krisztológiai) kérdések az 5. században kerültek előtérbe. Ennek egy jelentős állomása a Kalkhédóni Zsinat, amelyet részben az Epheszoszi III. Egyetemes Zsinat (431) határozatai tettek szükségessé. Az antiókhiai teológusok ugyanis a 431-es zsinaton elfogadott cirilli (Alexandriai Szent Cirill) álláspont – Krisztus egységének hangsúlyozása – nyomán attól tartottak, hogy Krisztus valóságos embersége szenved csorbát. A cirilli álláspontot Eutükhész vitte szélsőségekig, aki nemcsak egy hiposztázisról és egy természetről, de egy lényegről (usia) beszélt Krisztusban, tagadva azt a később egyetemesen vallott meggyőződést, hogy Krisztus egyaránt egylényegű istennel és velünk. Bár a 449-es Epheszoszi („rabló”) Zsinat védelmébe vette Eutükhészt, tanítását nemcsak a Kalkhédóni Zsinat, de később a Kalkhédónt el nem fogadó egyházak is elítélték. Míg azonban a kalkhédóni meghatározás szerint Krisztust „összekeveretlenül, elváltozás nélkül, szétválaszthatatlanul, elkülöníthetetlenül két természetben” ismerjük, mely két természet „egy személyben és hiposztázisban” egyesül, addig Dioszkorosz és később a keleti ortodox (nem-kalkhédóni) egyházak nemcsak egy személyről és hiposztázisról, de egy természetről is beszélnek (amely azonban két természetből lett); ők ugyanis a hiposztázist és természetet Cirill nyomán egyjelentésűnek veszik ebben a kontextusban, míg a Kalkhédóni Zsinat inkább a lényeg (usia) és természet (physis) fogalmakat közelíti egymáshoz. Éppen ezért a zsinatot el nem fogadókat a kalkhédóniak monofizitáknak nevezték, amely a görög monos ‛egyetlen/egyedüli’ és physis ‛természet’ szavakból áll össze. Dioszkorosz követői pedig Khalkédón híveit enyhébb esetben diofizitának a görög dyo ‛kettő’ és physis szavakból (hiszen ők Krisztus két természetét hangsúlyozták és túlzottan szétválasztották a nem-kalkhédóniak szerint), gyakran azonban egyszerűen nesztoriánusoknak nevezték. A monofizita kifejezés a szó tulajdonképpeni értelmében Eutükhészre illik, aki szerint Krisztusban az isteni természet „lenyelte” az emberit, tehát igazából csak egyetlen természete „maradt”.
A miafizita hitvallás
A nemrégiben zajlott kölcsönös megbeszélések és deklarációk alapján a nem-kalkhédóni egyházak is hangot adtak annak, hogy a kalkhédóni meghatározásból vallják, hogy Krisztus az Atyával és velünk egyaránt egylényegű, benne a két természet keveretlen és szétválaszthatatlan van jelen. Ezért az ő „két természetből egy (gör. mia)” formulájuk alapján inkább miafizitáknak nevezzük őket (lásd még Kopt szerzetesi irodalom). A Kelet-Római Birodalmat a Kalkhédóni Zsinatot követően hosszú ideig megosztotta az egyházszakadás, és több sikertelen kísérletet tettek császári (Zénón, Justinianus), illetve egyházi oldalról megszűntetésére egészen a 7. századi krisztológiai vitákig, amelyek ismét Rómát is érintették, és végül a III. Konstantinápolyi (VI. Egyetemes) Zsinattal zárultak le 681-ben. Ekkorra azonban már az arab terjeszkedés következtében a kopt és szír miafizita hívek az örményekhez hasonlóan a Birodalmon kívülre kerültek, ami a párbeszéd indítékait és lehetőségeit minimalizálta, így a szakadás tartósnak bizonyult. A dialógus újraéledése a Róma által indított uniós törekvésekkel kezdődött, amely a keresztes hadjáratokkal vette kezdetét, majd a kolonializációval folytatódott, s így jött létre a római fennhatóságot – és ezáltal a Kalkhédóni Zsinatot – elfogadó Örmény Katolikus, majd Szír Katolikus, illetve Szíro-malankara (India) Egyház. A valódi dialógusra azonban a 20. század második feléig várni kellett.
Bugár M. István, 2005