Lexikon

105 / 104

Lucanus

Marcus Annaeus Lucanus, római költő (Kr. u. 39–65). Tekintélyes hispániai családban született Cordubában. A család már nyolc hónapos korában nagybátyjához, Senecához küldte, aki a gyermek Nero nevelője volt. Így tanulótársa lett a jövendő császárnak, akinek barátságát is elnyerte. Rómában szónoki képzésben részesült; Athénban folytatta filozófiai tanulmányait, ahonnan Nero hívására tért haza: még a törvény előírta kor előtt megkapta a quaestori méltóságot, majd augurrá választották.

Költőként 60-ban mutatkozott be a Nero tiszteletére rendezett játékokon. Művészi sikerei felkeltették a költői babérokra pályázó császár irigységét, aki csaknem magához hasonló nagy költőnek vallotta őt. Attól kezdve azonban, hogy egyik felolvasásáról Nero a senatus összehívására hivatkozva hirtelen távozott, az öntudatos ifjú, amikor csak tehette, kinyilvánította a császárral szembeni ellenszenvét. Nero ezért publikációs tilalommal sújtotta, sőt, eltiltotta az ügyvédkedéstől is. Lucanus ekkor belesodródott a Piso-féle összeesküvésbe. A leleplezés után hiába próbálta magát menteni: kegyelemből halálnemet választhatott magának.

A hagyomány szerint, miután epikurosi szellemben jól megvendégelte magát, Kr. u. 65. április 30-án orvosával felvágatta ereit. Halálát Tacitus a következőképpen írja le: „Lucanus, miközben vére kicsorgott, és mikor meleg és öntudattal bíró szívében érzékelte lábának s kezének kihűlését és életerejének a végtagokból való lassú távozását, visszaemlékezett arra a költeményére, amelyben egy sebesült katonának hasonló halállal ábrázolt kimúlását örökítette meg, idézte a verseket, s ezek voltak utolsó szavai” (Annales 15.70; ford. Borzsák István). E részlet így hangzik:

„Könnyei vérfolyamár, amilyen nyílás van a testén
mindből árad a vér: vérszennytől lucskos az arca
s szétnyílt orrcimpái. Vörös levet izzad a törzse,
minden eréből vér: egyetlen nagy seb a teste"
        (De bello civili 9, 811–814; ford. Adamik Tamás).

Felesége, Polla Argentaria hűségesen ápolta tragikus sorsú férje emlékét. Ókori szerzők – Suetonius, Tacitus, Martialis, Iuvenalis – a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg költészetéről, a Pharsalia (vagy De bello civili – A polgárháború) című eposza kivételével mégis minden műve elveszett.

Pharsalia
A legjobb kéziratokban De bello civili cím alatt szerepel, a Pharsalia valószínűleg a mű alábbi soraiból ered:
      „Pharsaliám él, / s élni fog: és az idő nem tudja homályba takarni”
       (9.985–986; ford. Adamik Tamás).
A ránk maradt tíz ének Kr. u. 59 és 65 között íródott. Témája a Caesar és Pompeius között kitört polgárháború. Az események követésében Caesar egyiptomi hadjáratáig jut el. A 10. ének kb. 150 sorral rövidebb a többinél, s váratlanul szakad félbe. Forrásai főként Livius vonatkozó könyvei (109–116.) lehettek, a földrajzi-néprajzi kitérőket illetőleg pedig Seneca Naturales quaestiones (A természetről) című munkája volt. Köztársaságpárti érzületének megfelelően Pompeius-barát forrásokat használt: mélyen hallgat Caesar béketörekvéseiről, s mellőzi Pompeius kegyetlenkedéseit is.

Lucanus szembeszegül az eposz bizonyos műfaji konvencióival: elhagyja az istenjeleneteket, a mitikus világot csupán mellékesen jeleníti meg. Az epikus szerzőktől elvárt visszafogottságot is feladja, rendre megtaláljuk személyes – és szenvedélyes – állásfoglalásait. A Petronius Satyricon c. regényében elhangzó polgárháborús eposz (119–124) feltehetőleg a Pharsalia ellendarabja, amin lemérhető, mi idegeníthette el a korabeli olvasót Lucanus költeményétől. Az elbeszélő szenvedélyes vélemény-nyilvánításai helyenként az eposz cselekményét is háttérbe szorítják. A cselekmény legfontosabb állomásait sokszor igen röviden ismerteti, a mellékes körülményeket viszont hosszan részletezve adja elő. Éppen ezért nevezte Lucanust a 16. században Vergilius tisztelője, J. C. Scaliger az „unalom atyjának”, példákkal szemléltetve, hogyan foghatta volna magát rövidebbre a költő. Lucanus célja azonban nem az epikus hagyomány lerombolása – inkább felül akarja múlni Vergilius Aeneisét.

Lucanus, szemtanúja lévén az egyeduralom zsarnokságba torkollásának, Caesar győzelmében az eszményített római köztársaság elbukását látta. Így lett nála Caesarból démonikus alak, Pompeiusból pedig pozitív hős. Igazi főalakja azonban nem Caesar, nem is Pompeius, hanem az uticai Cato, a tiszta kezű államférfi, a régi erkölcsöket őrző Cato dédunokája, aki a köztársaság bukását tudomásul véve öngyilkos lett. A költő nem a háború viaskodó hőseivel, hanem a mindvégig erkölcsi elvei szerint élő Catóval azonosul. Azért is tarthatjuk az eposzt befejezetlen műnek, mert szükségszerűnek tűnik, hogy Cato életútját a hősi öngyilkosságig végigkísérje (ami a fennmaradt szövegben nem történik meg).

Lucanus stílusának élénksége Quintilianust arra késztette, hogy inkább a szónokoknak, mint a költőknek ajánlja követendő példaként. A gördülékeny megformálást, mely nem riad vissza a szóismétlésektől sem, nem érdemes „retorizálásnak” vagy „spontán odavetett vázlatoknak” tartanunk, ahogy évszázadokon át tették. Stílusára jellemző a kegyetlen részletek és a szenvedés érzékletes ábrázolása. A keresztény késő antikvitás kedvelte Lucanust, és biztosan nem csak azért, mert csökkenti a pogány istenek szerepét. A középkorban is sokat olvasott klasszikusnak számít. Dante számára Homérosszal, Vergiliusszal, Ovidiusszal együtt a legnagyobbak közé tartozik. A spanyol epikusok lelkesedtek antik honfitársukért és szellemi rokonukért. Milton Sátán-alakja a lucanusi Caesar némely vonását viseli. Shakespeare és angol kortársainak valamennyi római tárgyú drámája a De bello civili hatásáról tanúskodik. A magyarországi humanisták érdeklődését is hamar felkeltette: Taurinus István Stauromachia c. eposzához a De bello civili-t vette alapul. Később háttérbe szorult: a klasszicista polgári ízlés számára túlzottan retorikusnak, barokkosnak, dagályosnak érződött. A naturalizmus és az expresszionizmus kora újraértéklte Lucanust, diszharmóniájában felfedezve a művészi értéket.

Kovács Péter

Bibliográfia

Adamik 2002; von Albrecht 2004; Lucanus, De bello civili (ed. Housman); Ahl 1976; Lucanus, De bello civili (ed. Viansino); Radicke 2004; Borzsák, in AT 24 (1977), 163–181.; Borzsák, in AT 25 (1978), 77–84.; Takács 2003