Lexikon

4 / 3

Görög dialektusok

Az ógörög nyelv a Kr. e. 1. évezredben rendkívül gazdag volt dialektusokban. Az ókorból örökölt hagyományos hármas felosztás (ión, dór, aiol) irodalmi-etnikai vonatkozású; feliratok, ostrakonok, papiruszok alapján több mint tízszer ennyi nyelvjárás különböztethető meg. Újabban a makedónt (II. Philippos és Nagy Sándor nyelvét) is görög dialektusnak tartják. A legkorábbi adatolt dialektus a mykénéi korban (a Kr. e. 2. évezredben) beszélt, a fennmaradt forrásokban jobbára egységes képet mutató ún. mykénéi görög, melyről a mykénéi kori palotaközpontokban felszínre került agyagtáblákon ún. lineáris B szótagírással rögzített feljegyzések alapján alkothatunk fogalmat. A lineáris B táblák kivétel nélkül gazdasági-adminisztrációs adatokat tartalmaznak, amelyeknek irodalmi értéke nincs, azonban mind történeti, mind nyelvészeti szempontból alapvető jelentőségűek. Bár történtek kísérletek az 1. évezredből ismert nyelvjárások eredetének feltárására, és kézenfekvőnek tetszik kialakulásukat a különböző görög törzsek vándorlásaival összefüggésbe hozni, a ma rendelkezésre álló nyelvi adatok alapján a dialektusok „őstörténete” nem állapítható meg bizonyossággal.
Többféle felosztás létezik, ma általában a következő négy nyelvjáráscsoportot különítik el:
1. ión-attikai: kis-ázsiai városok (Milétos, Ephesos, Phókaia, stb.), Euboia és a Kykládok, illetve Attika (Athén) nyelvjárása.
2. árkádiai-ciprusi (amely az előzővel szorosabb rokonságot mutat, ezért ezt a kettőt együtt „keleti görög” nyelvjárásoknak is szokták nevezni): a földrajzilag egymástól távol eső Árkádia és Ciprus nyelvjárása, amely a legközelebb áll a mykénéi göröghöz. Többen ide sorolják a Kis-Ázsia déli részén beszélt pamphyliai nyelvjárást is.
3. aiol: Thessália, Boiótia, Lesbos és a kis-ázsiai partvidék északi részének nyelvjárásai.
4. nyugati görög: a Lakóniában, Messéniában, Argolisban, Korinthosban, továbbá Krétán, Rhodoson és más déli szigeteken (Dódekanésos), illetve a kis-ázsiai partvidék egyes déli területein beszélt dór (annak különböző változataival); és az ún. észak-nyugati görög nyelvjárások tartoznak ide (amelyeket Élisben, Phókisban, Lokrisban, stb. beszéltek).
A hellénisztikus korig ugyan nem volt egyetlen általánosan elterjedt közös nyelvjárás, egyes dialektusok azonban a helyinél szélesebb körű használatnak örvendtek. Ez történt először a kis-ázsiai ión városok kulturális felvirágzása nyomán az ión dialektussal, később az athéniak által beszélt attikaival. A sokszínűség az irodalmi nyelvet is jellemezte: az egyes műfajok ahhoz a dialektushoz kötődtek, amelyeken először megalkották őket, függetlenül a szerzők eredeti (anya)nyelvjárásától. Az „irodalmi nyelvjárások” mind bizonyos mértékben elkülönültek az adott nyelvjárás beszélt vagy hivatalos változatától; stilizált, olykor archaizmusokat alkalmazó, a hétköznapitól szándékosan elemelt műfaj-nyelvvé váltak.
Sajátos eset ebből a szempontból az először a Kr. e. 8. századból datált, de minden bizonnyal hosszú szóbeli múlttal rendelkező ún. epikus nyelv, a homérosi eposzok, majd minden későbbi hexameteres mű nyelve. Legfőbb jellemzője, hogy formulákból építkezik: olyan kész („előre gyártott”, a hagyományból örökölt), különböző metrikai helyzetekbe illeszkedő rögzült szókapcsolatokból, amelyek megkönnyítik a memorizálást és az alkotás folyamatát. Ezért igen célravezető volt az archaikus vagy „idegen” (más nyelvjárásban megfogalmazott) formulák megőrzése – különböző metrikai helyzetben más és más szóalakokhoz lehetett nyúlni. A homérosi eposzok ión nyelvi közegben születtek (az ión jellegzetességek döntő többségben vannak más jegyekhez képest), de bőven merítenek az aiolból (a dórból nem), és sok archaikus (a bronzkorra visszavezethető) vonást is mutatnak. Az epikus nyelv megőrzött továbbá jó néhány bronzkori tulajdonnevet és kiürült tartalmú mykénéi görög kultúrszót. Hatása a későbbi korokra felmérhetetlen: Homéros volt „a költő”, nyelve pedig „az irodalmi nyelv”, amelyet minden művelt görögnek meg kellett tanulnia. (Több papiruszon maradtak fenn Homéros-preparációk, amelyek arra utalnak, hogy bizonyos archaizmusokat a hellénisztikus kori olvasók már nem értettek.) Az utolsó epikus nyelven írt mű a Kr. u. 5. századra tehető (Nonnos: Dionysiaka).
„Tisztább” irodalmi dialektus a tudományos próza és a történetírás nyelve, az ión. Iónul írtak a preszókratikusként ismert filozófusok (Hérakleitos, Anaxagoras, stb.), a milétosi Hekataios, és az egyébként dór városból, Halikarnassosból származó Hérodotos. Thukydidés azonban már attikai nyelvjárásban írta meg a peloponnésosi háború történetét, azon a nyelven, amelyen az 5. századi tragédiák és komédiák is születtek (a kardalok kivételével). Attikaiul írt aztán a 4. században Platón és a szónoklás mesterei (pl. Démosthenés). Ezt a „klasszikus” attikai nyelvet élesztették később újjá a római császárkor hajnalán és első évszázadaiban működő szónokok és írók az akkor már elterjedt koinéval szemben („atticizmus”). A lesbosi költők (Sapphó és Alkaios) aiolul írták költeményeiket, Alkman kardalai viszont dórul születtek, s a dór egy stilizált változata lett a kardalköltészet konvencionális nyelve. Ezt az irodalmi dórt használta ódáiban mind a thébai származású Pindaros, mind az attikai drámaírók a tragédiák kardalaiban. (Ezzel szemben Aristophanés Lysistraté c. komédiájában Lampitó spártai dórul beszél, lásd Arany János fordítását).
A Kr. e. 3. században az attikai nyelvjárásból alakult ki az egységes koiné vagy közgörög, a hellénisztikus utódállamok és a római birodalom keleti részének lingua francája. Ezen a nyelven születtek az Újszövetség könyvei, s ezen írt sok római kori görög szerző, mint például Plutarchos, Pausanias, Strabón, vagy a görög egyházatyák. A koiné a bizánci középgörögön keresztül a ma beszélt újgörög nyelv közvetlen őse.

Hasznos térkép itt.

Moldován Márton 2005 – Kulin Veronika 2016

Bibliográfia

Buck 2001; Christidis 2007