Lexikon

Héra

Kronos és Rhea lánya, Zeus nővére és felesége.

Nevének
magyarázatát tekintve nincs tudományos közmegegyezés. Lehet a hérós női megfelelője, vagy a hóra (‘évszak’) főnév egyik változata (és ez esetben ‘házasságra érett’ jelentésű). Az ókori allegorikus mítoszmagyarázók a levegővel azonosították (ERA anagrammája AER, azaz levegő).

Mitológia
A homérosi eposzokban Zeus szép („tehénszemű”, „hókarú”) és méltóságos, féltékeny felesége. Házasságuk Homérosnál és más költői elbeszélésekben is feszültségekkel terhes, Hérát nem egyszer Zeus ellenfeleinek oldalán látjuk. A homérosi Apollón-himnusz szerint ő hozta világra Typhónt (305–355), az Ilias költője pedig arról számol be, hogy más istenekkel együtt Zeus elleni összeesküvésben is részt vett (Ilias 1.399–400). Születtek közös gyermekeik (Hébé, Eileithyia és Árés), de Zeus nélküle hozta világra Athénét, Héra pedig férje beavatkozása nélkül szülte Héphaistost (Theogonia 927). Bár van olyan változat, amely szerint a kovácsisten is közös gyermeküknek volt, mindenesetre Héra a torzszülött gyermeket csalódottságában ledobta az Olymposról. A sánta fiú bosszút állt édesanyján: ajándékba olyan trónszéket küldött neki, amely láthatatlan kötelékekkel magához láncolta, aki beleült. Dionysos leitatta Héphaistost, és visszahozta az Olymposra, hogy Hérát kiszabadítsa (Pausanias 1.20.3).

Sok, Zeus által megkörnyékezett halandó nő és az ezekből a kapcsolatokból született hérós szenvedett Héra féltékenysége miatt. Egész életén át üldözte Héraklést, aki Diodóros szerint (4.10.1) éppen az istennőről nyerte nevét. Őrületbe kergette Dionysost, de ő volt életének megkeserítője, és Semelé halálának okozója is. Ixiónnak viszont azért kellett bűnhődnie, mert magát az istenek királynőjét próbálta meg elcsábítani. A vakmerő thessáliai király Zeus vendégeként szemet vetett Hérára, ám Zeus csapdába ejtette. Elkészítette Héra ködből készült hasonmását, és mikor ezt Ixión ölelgetni kezdte, Zeus súlyosan megbüntette: örökké forgó tüzes kerékhez kötözte a bűnöst. Voltak olyan hősök is, akik Héra szimpátiáját és támogatását élvezték. Védnöke volt az Argonautáknak, a trójai háborúban pedig – Paris ítélete folytán – a görögök oldalára állt, megmentésükért még Zeus becsapásától sem riadt vissza (Ilias 14. ének).

Kultusza
igen régi, és mivel ikonográfiájában és funkcióiban is nagyhatalmú, önálló karakterű istennőnek mutatkozik, feltételezik, hogy valamikor a görögség előtti égei kultúra önálló istensége lehetett. Zeusszal való kapcsolata már a mykénéi korban kimutatható: egy pylosi tábla szerint közös kultusza volt Zeusszal és fiával, az egyébként ismeretlen Drimiosszal. A görög kultuszban mindenekelőtt a férjhez menő nők megtestesítője és védelmezője volt. Melléknevei a házasságkötés fogalomkörében helyezik el: Héra Teleiát Zeus Teleiosszal együtt az esküvői szertartásokon hívták segítségül. Szólították Zygiának (‘járomba fogott’), Nympheuomenének (‘menyasszony’), nem egy helyen éppenséggel szűzleánynak is (Parthenié, Pais). Házassága Zeusszal a házasságkötés mitikus mintaképe, szent nászukról (hieros gamos) szerte Görögországban többféle ünnepen is megemlékeztek. Ő a feleség megtestesítője, de anyának sohasem szólítják; bár vannak gyermekei, az anyai aspektus ábrázolásain és mitikus történeteiben sem kap hangsúlyt.

Fő kultuszközpontjaiban funkciói ennél jóval szélesebbek: az egész közösség jólétéért felelős, városvédő istenség szerepét játssza. A településeken kívül, folyó szelte síkságokon emelt hatalmas templomai a legrégebbi ismert görög szentélyépületek (olympiai temploma jóval régebbi, mint Zeusé). A templomépülethez való szoros kötődését jelzik a szentélyeiben gyakran felajánlott kis templommodellek is. Az ókorban mindvégig fő kultuszhelyének számított Samos és a „lónevelő” Argos, de jelentős volt a tisztelete a Peloponnésos más városaiban (Tiryns, Olympia, Korinthos, Perachóra), Boiótiában (pl. Plataiai), és Dél-Itáliában (Metapontum, Krotón, Paestum) is. A kultikus gyakorlat (templomainak nagy legelőkön való elhelyezkedése, a neki szánt tehén- és ököráldozatok), és mitikus történeteinek egyes elemei (a tehénné változott Ió) arra utalnak, hogy a marhacsordák különös figyelmét élvezték, de szent állatának számított a ló, a páva és az oroszlán is.

Ikonográfia
Argosban valamikor oszlop formájában tisztelték (ahogy erről egy elveszett eposz, a Phorónis egyik töredéke tudósít). Valaha volt kultusz-szobrai mára elvesztek, csak későbbi (főként császárkori) érmék ábrázolásai alapján alkothatunk róluk fogalmat. Polykleitos műve volt az arany-elefántcsontból készült argosi szobra (Kr. e. 5. század vége), amely az ülő Hérát ábrázolta, és Pausanias beszámolója szerint (2.17.4) azért tartott kakukkal díszített sképtront a kezében, mert Zeus későbbi feleségét kakukk képében csábította el. Olympiában is trónon ülve ábrázolták (Zeus állt mellette); s így látható sok vázaképen és domborművön. Megjelenése általában méltóságteljes, úrnői: peplost és himationt, ékes fejdíszt (polost, koszorút) visel, kezében gyakran jogart tart. A felsorolt jegyek más nagyhatalmú istennőkre is jellemzők (pl. Démétérre), ezért sok ilyen ábrázolásról nem dönthető el biztosan, hogy Hérát jelenítik-e meg.

Ami a mitikus történeteket illeti, mivel Héra ritkán főszereplő, a képzőművészetben is inkább Zeus társaként, az olymposiak úrnőjeként ábrázolták. Kihagyhatatlan szereplője az istengyűléseknek (pl. a Parthenón keleti frízén), és jelen van Péleus és Thetis lakodalmán is (pl. a François-vázán). Gyakran ábrázolták Zeusszal együtt: szent nászukat (Héra felhúzza fátylát), vagy közösen bemutatott (talán házasság előtti) áldozatukat. Az áldozáskor használt kis tál (phialé) Héra egyik legsűrűbben előforduló attribútuma. A legnépszerűbb mitikus jelenet, amelyben Héra is szerepel, Paris ítélete: vázaképeken már a Kr. e. 7. századtól kezdve igen sűrűn előfordul. A vázafestőknek hasonlóképpen kedvelt témája volt a megkötözött Héra megszabadítására visszaérkező Héphaistos, és az őt kísérő dionysosi felvonulás. Attikai és dél-itáliai vázákon olykor a trónjához láncolt Héra is látható, amint a szabadítóját hozó menetet várja.

Iunóval korán azonosították, de római kori ábrázolásainak azonosítása éppoly bizonytalan, mint görög elődeié (mint pl. a híres Iuno Ludovisi méltóságos, monumentális feje).