Lexikon

Ikon (a görög eikón szóból ered, jelentése ‛kép’, ‛képmás’). Az ikon egy speciális technikával (általában tojástemperával, de előfordul, hogy enkausztikus technikával vagy mozaikból, vagy akár más eljárással) készült, vallásos tárgyú és vallásos tisztelettel övezett táblakép, amely elsősorban a keleti keresztény egyházakban használatos. A bizánci képrombolás idején (726–843) megalkotott képteológia szerint az ikon a megtestesülés tanúbizonysága, az egyház tanításának kifejezője, egyszersmind kapcsolat az ikon előtt imádkozó ember és az ábrázolt személy (Krisztus, Mária és a szentek) között: ezzel magyarázható a meglehetősen szigorú ikonográfia és az ikonra jellemző meghatározott formanyelv, a technikai és stiláris kötöttségek (ikonfestészeti kánon). Tematikájukat tekintve az ikonok legfőbb csoportjai: a Krisztus-ikonok, a rendkívül nagy változatosságot mutató Mária (Istenszülő)-ikonok, a tizenkét főünnepet (krisztológiai és mariológiai ünnepeket) ábrázoló ikonok és a szentek ikonjai. Az ikonokból álló szentélyrekesztő az ikonosztáz, amelynek a századok során ugyancsak megszilárdult ikonográfiája alakult ki. A legkorábbi fennmaradt ikonok a 6. századból származnak. Az ikonfestészetnek térben és időben különböző, sajátos stílusjegyekkel, esetleg ikonográfiai jellegzetességekkel is rendelkező iskoláit lehet megkülönböztetni. A legnevesebbek ezek közül: a kopt és a képrombolás előtti bizánci ikon; a képrombolás utáni bizánci művészet: a Makedón-, a Komnénos-kor és a „Palaiologos reneszánsz” ikonfestészete; a grúz, a dél-szláv (szerb és bolgár) ikon; az orosz ikonfestészet (fénykora a XIV–XVI. század); valamint a posztbizánci ikonfestészet: a krétai iskola, a balkáni műhelyek, az orosz Sztroganov-iskola, az orosz ószertartásúak festészete, illetve a XX. században világszerte újjáéledt kortárs ikonfestészet.

Kríza Ágnes 2005