Lexikon

278 / 277

Homérosi énekmondók

Az ókori görögöknél Homéros neve egyet jelentett a költészettel. „A költő” azonban nemcsak műveli és megtestesíti a költészetet, hanem beszél is saját művészetéről: egyrészt a Múzsa-invokációkban, másrészt pedig úgy, hogy énekmondókat (aoidosokat) is szerepeltet az Iliasban és az Odysseiában. Az Iliasban egyetlen, méghozzá „amatőr” énekmondóval találkozunk: a legnagyobb hős, Achilleus – haragjában távol maradva a harctól – lantjátékkal szórakoztatja magát és Patroklost (9.186–191), s „férfiak hírnevet adó tetteiről” (klea andrón) énekel. A kleos az epikus nyelvben a hírnév mellett és tőle elválaszthatatlanul jelenti az azt megörökítő költészetet is: ha nincsenek dicső tettek, nincs miről énekelni, ha viszont nincsenek költők, akkor a hírnév megy feledésbe. A hős és a költő egymásra utaltságát hangsúlyozza számunkra, hogy éppen a legnagyobb görög hős énekel – a legnagyobb görög költő művében.

Az Odysseiában több és részletesebben kidolgozott énekmondó-jelenetet találunk. A költő nemcsak az énekmondókra és énekeikre fordít több figyelmet, hanem a hallgatóság igényeit és reakcióit is részletesebben jeleníti meg. Az ithakai palotában Phémios a kérőknek és Télemachosnak az akhájok hazatéréséről énekel (1.325–359), ami Odysseus házában érzékeny téma, különösen Pénelopénak, aki meg is kéri Phémiost, hogy más, számára kevésbé fájdalmas témát válasszon. Télemachos viszont, noha ő szintúgy érintett, más véleményen van: szerinte az énekmondóra kell bízni a témaválasztást, a hallgatóság pedig mindig az újdonságra, az új témákra kíváncsi.

Az Odysseia másik énekmondója, Démodokos Alkinoos udvarában három költeményt is előad a phaiákoknak és Odysseusnak: 1. Achilleus és Odysseus egyik vitájáról (8.62–82), 2. arról, hogy Héphaistos hogyan kapta házasságtörésen Aphroditét és Arést (8.261–366), 3. a trójai falóról és a város elfoglalásáról (8.499–520). Egyik ének sem egyenes idézetként hangzik el; csupán Homéros beszámolói és összefoglalói szerepelnek a szövegben. De minél hosszabb egy-egy előadás, annál nehezebbé válik Homéros és Démodokos hangjának megkülönböztetése. A második Démodokos-énekben például Démodokos és Homéros költői hangja mintegy száz soron át teljesen összeolvad. Az epikus költő ezzel azt is kifejezésre juttathatja, hogy az énekmondó nem „a semmiből” hozza létre szövegét, hanem hagyományból merít – így az elődei hangja is hallatszik az új költeményben.

Az egyes költemények tárgya is figyelemreméltó. Az 1. és a 3. Démodokos-ének a trójai mondakör egy-egy epizódját idézi fel, tematikus szempontból tehát közel áll a homérosi eposzokhoz, különösen az Odysseiához, hiszen Odysseus főszereplője két Démodokos-éneknek és az Odysseiának, Démodokos énekeinek pedig hallgatója is: vagyis a 8. énekben a saját, hősi költeményekben megnyilvánuló hírnevével (kleos) szembesül. Egészen más azonban a 2. Démodokos-ének: Arés és Aphrodité leleplezett házasságtörése egy egészen más költői tradíció részének tűnik. Talán nem véletlen, hogy Homéros éppen itt, az „idegen terepen” engedi több szóhoz jutni Démodokost. Ugyanakkor ez a költemény is összekapcsolható az Odysseia cselekményével: Odysseus sem lehet meggyőződve felesége hűségéről, s mint Héphaistos, ő is ravaszságára van utalva. A hős éppen a következő, 9. énekben kezd hozzá kalandjainak és cseleinek elbeszéléséhez, bár nem énekmondóként, csupán elbeszélőként, mégis úgy tűnhet, mintha költő volna: négy éneken át tartó előadása alatt az olvasó/hallgató el is felejti, hogy nem Homéros beszél, hanem az egyik szereplő. Elbeszélését Alkinoos király is költeményhez hasonlítja: „van nemes elme a szódban, van szavaidnak alakja, s mint egy dalnok, oly értőn mondtad el azt, ami történt” (11.367–368; Devecseri Gábor fordítása).

A homérosi eposzokban megjelenő énekmondók „utódait” más néven ismerjük. Ők a rhapsódosok, az epikus hagyományba tartozó költemények – elsősorban, de nem kizárólag a homérosi eposzok – vándorelőadói. Az előadás a szóbeliség keretei között nem szó szerinti ismétlést, hanem a költemény fő jellemzőit megtartó újraalkotást jelentett – kezdetben nagyobb, azután fokozatosan csökkenő mozgástérrel. Platón Ión című dialógusa arra enged következtetni, hogy a rhapsódosok feladata volt a szöveg magyarázata is. Előadásaikra jellemzően versenyek keretében került sor. Athénban törvény rögzítette, hogy a homérosi eposzokat négyévente elő kell adni a Panathénaia-ünnepen, méghozzá úgy, hogy az énekmondók egymást váltva adják elő a költemények egy-egy részletét – erre a gyakorlatra utalhat a rhapsódos szó egyik etimológiája is (rhaptó = ‛összeilleszt, -sző’). A másik lehetséges etimológia a szót a rhabdos-szal (‛bot’) rokonítja – az ábrázolásokon pedig a rhapsódosokat köpenyük mellett éppen botjuk jellemzi.

Kozák Dániel, 2016

 

Bibliográfia

Ritoók 1973; Nagy, Gregory 1979