Lexikon

Orpheus

Mitikus énekes, az élettelen és élő természetet elbűvölő zenész, túlvilági titkokat ismerő vallásalapító próféta, akinek nevéhez az antik irodalom egyik leghíresebb szerelmi története fűződik. Hősnek aligha nevezhető: történeteiben megmutatkozó jelleme távol áll a görög hérós eszményképétől, hírnevét ugyanis nem erejével vagy harci bátorságával szerezte. Sőt egyes antik szerzők szemében kifejezetten gyávának számít: „puhányan viselkedett, nem volt bátorsága szerelméért meghalni” (Platón, Lakoma 179d). Nevének egyik lehetséges görög eredeztetése alapján, mely szerint a ‛sötétséget’ jelentő tővel hozható összefüggésbe, változatos magyarázatok születtek Orpheus alakjára: alvilági istent, „a sötétségtől megszabadítót” láttak benne, vagy papjainak sötét ruhájával, esetleg sötétben gyakorolt kultuszával hozták összefüggésbe a nevét. A mitikus hagyomány a trójai háború előtti időszakra helyezte életét, és mint nagy művészt a híres zenészek és költők vérségi vagy mester-tanítványi kapcsolatokkal összefűzött leszármazási sorába illesztette (pl. Musaios, Homéros és Hésiodos ősének is tartották). Neki tulajdonították a líra tökéletesítését (hét helyett kilenc húrú lantot készített), sőt egyes források az orvoslás és az írás feltalálását is.

Történetiségét már az ókorban megkérdőjelezték, és ez a modern tudomány számára is vitatott pont maradt. Az Orpheusról szóló történeteket és a neve alatt fennmaradt költeményeket vizsgálva éppúgy lehetett kétségbe vonni a mitikus költő valóságos létezését (Linforth), mint ahogyan a történeti sámán-költő alakját megsejteni mögöttük (Guthrie, Dodds). A ránk hagyományozott történetek és tanítások olyan sokrétű alakként jelenítik meg, hogy a bemutatására vállalkozók újra és újra szükségesnek látták alakját legalább két aspektusra bontani. Egyfelől ismert egy legendás, félig-történeti oldala, a tanító, misztériumalapító Orpheus, akinek követőiről az első híradások a Kr. e. 6. századból származnak, és akinek neve alatt szent iratok és költemények hagyományozódtak az utókorra (ld. orphizmus). Másfelől mitológiai történetek szereplője, más, bizonyosan nem-történeti alakok „kortársa”, akinek dalára az állatok megszelídülnek, a szél megáll, a fák megmozdulnak, és akinek muzsikáját az alvilági lelkek is elbűvölve hallgatják.

A mitikus hagyományban Kalliopé múzsa és Oiagros thrák folyóisten (vagy más változat szerint Apollón) fia. Már a legkorábbi források egyike (Simónidés) az Argonauták egyikeként tartja számon, s első képzőművészeti ábrázolásán is (Delphoiban, a sikyóniak kincsesházának egyik metopéján) egy hajó utasaként látható. Apollónios Rhodios Argonautikájában taktust üt az evezősöknek, énekével legyőzi a sziréneket, s a hajósok veszekedését kozmogóniai költemény előadásával csitítja le.

Leghíresebb és legnagyobb hatású története szerelméhez kapcsolódik. Ifjú felesége, Eurydiké meghal, és Orpheus utána megy az alvilágba. A legteljesebb (és legismertebb) változat szerint, amelyet Vergilius fogalmazott meg először a Georgicában, vakmerő vállalkozása kudarcba fullad. Sikerül ugyan dalával magával ragadnia az elhunytak árnyait és a Hádés királynőjét, Persephonét is, de a feltételt, a kiszabott „törvényt” nem tudja betartani: feleségét csak akkor kapja vissza, ha nem tekint vissza rá addig, míg napfényre nem érnek. Egy „őrült” pillanatban, még idő előtt hátrapillant – és ezzel örökre elveszíti azt, akiért a pokoljárást is vállalta. Bánatában hideg thrák tájakra vonul vissza, többé nőt látni sem akar, és ez lesz a veszte. Őrjöngő bakchánsnők (más változatokban thrák nők) tépik szét a testét, ám feje, mely a hullámzó Hebroson úszva még mindig Eurydiké nevét kiáltja a gyászát visszhangozó vad természetnek, lantjával együtt végül Lesbos szigetéig úszik. Itt templomot emelnek számára, s feje jóslatokat ad egészen addig, míg Apollón el nem tiltja tőle. A különböző mítoszváltozatok más-más okát adják hátrapillantásának, különbözőképp mutatják be gyászát, halálának körülményeit és másként indokolják a mainasok haragját. Ovidius például a nőktől való elfordulást a fiúk iránti érdeklődés motívumával bővíti ki, a csillagkép-mítoszokat egybegyűjtő Katasterismoi című mű pedig Dionysos haragjával magyarázza halálát: Orpheus nem volt hajlandó Dionysost tisztelni, csak az általa Héliosszal (a Nappal) azonosított Apollónt. Alvilágjárása és halálának módja Dionysos mítoszával mutat párhuzamokat, egyes antik források pedig a dionysosi misztériumok megalapítójának tartják.

A Vergiliustól ismert történet és az Orpheus alvilágjárásáról szóló korábbi híradások azonban a történet kulcsmomentumában eltérnek egymástól. Korábban ugyanis ismert volt a történet olyan formája is, amelyben a szerelmes dalnok sikerrel jár. Isokratés egyik rövid utalása még azt is állítja, hogy Orpheus „fel szokta hozni a halottakat” az alvilágból  (Busiris 11,8). Itt lehet megragadni azt a motívumot, amely a legendás (vallásalapító-költő) Orpheus és a mitikus (bűvös hatású énekes-szerelmes) között kapcsolatot teremt, vagy másként: amely a két aspektus közös alapját jelenti. A „történeti” és a „mitikus” Orpheust a természeten és a halálon is győzedelmeskedő dal (költészet, misztikus tudás) ismerete köti össze. Az Orpheus neve alatt fennmaradt irodalom egy jelentős része kozmogóniával foglalkozik, s a világ eredetéről szóló dalt ad elő az Argonautika Orpheusa is. A természet befolyásolásának képessége a természeti világ eredetének és törvényszerűségeinek ismeretében gyökerezik, ezeknek a misztikus ismereteknek a középpontjában pedig az élet, a halál és az újjászületés áll.

Az ikonográfiai hagyomány Orpheus sokrétű mitológiájához képest kevés témát dolgoz fel. A Kr. e. 6. századból származó legkorábbi (az említett delphoi) ábrázolása után nem találkozunk az Argonauta-témával. Az 5. századi athéni vázafestészetben erőszakos halálát ábrázolták számos változatban, vagy thrák férfiak körében mutatták be. Alvilági útjának ábrázolása az 5. században jelenik meg. Polygnótos egyik festményén (Delphoiban, a knidosiak leschéjének falán) az Alvilágot benépesítő hősök között, lantját kezében tartva volt látható. Alvilági éneke kedvelt témája lett a dél-itáliai vázafestő mestereknek. A késő-antikvitásban – talán a bukolika divatjának köszönhetően – az éneke által megszelídített állatok körében szerették bemutatni. Éppen ebben talált az őskeresztény művészet mintát a „jó pásztor”-téma megjelenítésére, és részben így került Orpheus azon antik mitológiai személyek közé, akik helyet kaptak a keresztény művészetben és gondolkodásban is. Ez utóbbi folyamatban nagy szerepe volt egy Orpheusnak tulajdonított ún. Testamentumnak, amelyben a szerző (valószínűleg egy hellénizált zsidó teológus) azt mutatja be, hogyan jutott el az Egy Isten ismerete és tisztelete a zsidóktól Orpheus (mint Mózes tanítványa) révén a görögökhöz is. Az egyházatyák közül nem egy felhasználta ezt az akkoriban széles körben ismert szöveget, s bár Orpheus később eltűnik a keresztény teológiai szövegekből, a képzőművészetben mint jó pásztor és mint a lelkeket az égbe vezető „psychopompos” továbbél. Kevés antik mitológiai alak van, aki ennyire nagy népszerűségnek örvendene az európai irodalomban és zeneművészetben, mint Orpheus. A reneszánsz neoplatonista körök zenész-filozófusként és vallásalapítóként tisztelték, nem véletlenül választotta operájának hőséül Monteverdi sem. Orpheus összetett alakja a 19. és 20. század irodalmában és művészetében is sokféleképpen adaptálhatónak bizonyult: a művészet és az élet, a szerelem és a halál tematikáját feldolgozók újra és újra visszanyúltak hozzá.

Kulin Veronika
 

Bibliográfia

Segal 1989; Warden 1982; Friedman 1970; Guthrie 1966; Norden 1966, 468–532; Lee, in C & M 26 (1965); Linforth, in TAPhA 62 (1931); Garezou: Orpheus, in LIMC VII (1994)