Lexikon

40 / 279

Az antik mozaik

A mozaikművészet egész történetét az építészethez és a festészethez fűződő viszonya határozta meg. A mozaikot a praktikum hívta életre. Eleinte folyosók, vizes helyiségek padlóburkolata volt, Déloson például a kataklyston ('mosható') szóval jelölték. Később viszont, amikorra kialakultak a készítésének technológiájából adódó sajátos művészi eszközök, a mozaik egyre inkább a luxus kifejezője lett.

Az új műfaj sokat merített nagy hagyományú társművészeteinek elemeiből: felhasználta a görög (váza-)festészet grafikai felfogását, a falfestészet színeit és síkfelosztó gondolkodását, valamint a textilművészet kompozíciós elemeit is. Mozaikok készítésére eleinte a természetben összegyűjtött gömbölyű kavicsokat alkalmaztak (kavicsmozaik). A Kr. e. 4. századból kiforrott, figuratív ábrázolású kompozíciók maradtak fenn. Ezt a technikát a következő századokban lassan felváltotta a színes, természetes kövekből nagyjából kocka alakúra tört szemekből kirakott mozaik, az opus tessellatum. Ez volt az antik mozaikművészet legnépszerűbb, évszázadokon át használt változata. Eredete vitatott: ma az látszik valószínűnek, hogy több, egymástól független pún és görög központban kísérletezték ki. Az új technika festői előadásmódra is alkalmasnak bizonyult, s ezt a végletekig ki is használták. Ez vezetett az alig 1–2 mm szemnagyságú ún. opus vermiculatum kifejlesztéséhez, ahol gyakran még a mozaikszemek közötti fugákat is megfestették, hogy a képfelületet egységes hatásúvá tegyék (ld. Macskát és kacsákat ábrázoló padlómozaik).


A hellénisztikus-kori mozaikok egyik fő jellemzője a centrális kompozíció. A mozaik a középső rész felé haladva egyre aprólékosabb, részletezőbb. A díszes központi képmezőbe gyakran opus vermiculatum kép került, amelyet olykor nem is a helyszínen, hanem erre szakosodott műhelyben készítettek, és márvány, vagy agyag hátlapra erősítetve egészben építettek be a burkolatba. Ezeket a műveket ‛betétnek’ (embléma) nevezték. Legtöbbjük Alexandriából ismert, ami századokon át a mozaikművészet egyik fellegvára is volt. Az itt készített példányokból még Pannoniába is jutott – ilyen például a budapesti Meggyfa utcában feltárt, jóval későbbi (a 3. sz. elejére keltezett) embléma, ami Héraklés és Nessos kentaur küzdelmét ábrázolja. A hellénisztikus-kori mozaik motívumkincsét a figurális, növényi és geometrikus díszítmények nagy száma és változatossága jellemezte. A harmadik dimenzió érzékeltetésének is nagy szerepe volt; ezt a célt szolgálta például az alakok rövidülésben való ábrázolása, a finom szín- és tónusátmenetek, az egymásba bújtatott szalagminták, vagy a térhatást keltő geometrikus mintasorok. Egy mozaikon mai szemmel akár meglepően össze nem illő jelenetek is megfértek egymás mellett. A témaválasztás gyakran mitológiai. Történelmi eseményeket ritkán ábrázoltak – a leghíresebb a Pompeiben feltárt, Alexandros és Dareios perzsa uralkodó csatáját megörökítő mozaik (ld. Az Alexandros-mozaik c. szócikket is). Jellemzőek az állatábrázolások is. A hellénisztikus kor végére az opus tessellatum mind színesebbbé vált, egyre nagyobb felületeket burkoltak vele. Fejlődésének útja kettéágazott. Az egyik irányzat az aprószemű, színes, figuratív ábrázolást folytatta. Szép példája ennek az Antik Gyűjtemény Orpheus-mozaikja (Hatszögletű mozaik: Orpheus). A másik irányzat hátat fordított a festői hatásoknak. A színek megfogyatkoztak, a rajz egyszerűbbé vált. Így alakult ki a korai császárkorban a főleg Itáliára jellemző fekete-fehér mozaik, amelynek megjelenése műfajtörténeti szempontból azért is jelentős, mert a festészet vonzásától elszakadó mozaikművészet ekkor talált rá újra az anyagszerűségéből, a töredezettségből és a képpontokból építkező technikából fakadó sajátos kifejezőeszközeire. A császárkori padlómozaikok újdonsága, hogy egyre inkább az egész termet beborították. Megszűnt a centrális kompozíció egyeduralma; a mozaikot több képmezőre osztották fel (pl. antiochiai mozaik mitológiai jelenetekkel). Az egyes kazettákban ábrázolt jelenetek, motívumok nem irányultak egyetlen középpont felé, s ez elősegítette, hogy az épített térbe szerveződhessenek. A fekete-fehér mozaikokat egyre inkább az építészeti terek tagolására alkalmazták. Aquincumban, Pannonia Superior közigazgatási központjában, a mai Hajógyári szigeten épült helytartói palota öt termét is ilyen felfogásban készült, geometrikus mintájú mozaikkal burkolták (ld. nyolcszögletű mozaikpadló).

A 19. század végén épült budapesti neoreneszánsz paloták mozaik-terrazzó, majd a 19–20. század fordulóján az eklektikus bérházak tisztán terrazzó burkolatai is ennek az irányzatnak a stílushagyományaiból táplálkoztak. A hatalmas méretű római birodalomban jól elkülöníthető regionális stílusok alakultak ki (például Britanniában, Dél-Galliában, Africa, Ciprus vagy Syria területén). A helyi műhelyek karakteresebbek lettek, helyi specialitások alakultak ki, de ezzel párhuzamosan megerősödött a korábbi központok messzire sugárzó hatása is. A formakincs tovább gazdagodott, s a kereszténység átvételéig nem is mondtak le egyetlen bevált motívumról sem. A 4. századtól a háttér kirakásának új változatai váltak általánossá. Az íves, legyezőmintás térkitöltő rakásmóddal a mozaik eszköztára újabb, saját technikájából adódó elemmel bővült (ld. vadkanvadászatot ábrázoló mozaik).

Az ókorban nem csupán padlót, hanem falat is burkolhatták mozaikkal. (Eredetileg a boltíveket borító mozaik neve volt az opus musivum; a kifejezés jelentéstartalma később annyira kiszélesedett, hogy ma már az összes apró elemből összeállított képre használják). Számos falmozaik maradt fent, főleg Pompeiben és Herculaneumban. A falmozaikok a padlóburkolatokhoz képest további sajátságos megoldásokat hoztak: művészi eszközzé tették például az egymás melletti mozaikszemek különbözőségéből adódó hatásokat, a fényes-matt ellentétet, és (az egyre több színes és csillogó üvegmozaikszem fényvisszaverő tulajdonságainak tudatos alkalmazása révén) magát a fényt is (ld. Hermés kezében az aranyalmát a Paris ítéletét ábrázoló mozaikon). Ez az eszköztár később a nagy felületeken megjelenő aranymozaik alkalmazásával a bizánci falmozaik-művészetben teljesedett ki.

Az antik mozaikművészet hatása a műfaj egész későbbi történetére, így a modern művészetre is kisugárzott. A Marc Chagall által Lino Melano mozaikművész közreműködésével 1967-ben készített „Odysseus üzenete” című, és a nizzai jogi kar auláját díszítő falmozaik például a műfaj 20. századi történetének egyik legjelentősebb alkotása.

Balázs Miklós Ernő DLA mozaikművész 2006