Az Akropolis posztantik története négy korszakra tagolódik: a bizánci (7. század – 1204), a frank (1204–1456), a török (1456–1833) és a görög korszakra (1833–napjainkig). Az egyes korszakok nem csupán abban különböznek egymástól, hogy milyen uralom alatt áll Athén, hanem abban is, hogy milyen funkciót töltött be az Akropolis.
A bizánci korban - a klasszikus ókori állapot folytatásaként - elsősorban szakrális célt szolgált, fő épületei a templomok voltak. A frank, majd a török korban a paloták és az erődítmények révén újra előtérbe került a rezidenciális és katonai funkció is. A leglátványosabb a Propylaia átalakítása volt: az antik szentélykörzet monumentális bejáratát erődített palotává alakították át. A negyedik korszakban újabb, lényegében előzmény nélküli nagy változás következett be: az 1833-ban függetlenné vált görög állam már 1834-ben muzealizálta: régészeti övezetté nyilvánította az Akropolis területét, azaz történelmi emlékhellyé alakította át.
A bizánci időszak
Az Akropolis posztantik története nehezen rekonstruálható, hiszen a 19. századi, a fennsík egészére kiterjedő régészeti feltárások szinte minden nyomot eltöröltek. A Parthenónt valamikor az 5–6. század folyamán Mária-templommá (Theotokos) építették át. Magát az épületet éppen csak a szükséges mértékig változtatták meg, a keresztény rituálé követelményeihez igazítva. A bejárat átkerült a nyugati oldalra, az eredeti, a keleti oldalon lévő bejárathoz pedig apszist építettek. A metopék közül a déli, a fő közlekedési útvonaltól távoli oldalon lévőket sértetlenül hagyták, talán azért is, mert a kentauromachia ábrázolását könnyen át tudták értelmezni a démonok elleni harc képeivé. Az északi és a nyugati oldal metopéit levésték. Az északi oldalon csupán egyetlen maradt épen: a 32. számú dombormű egy ülő és egy elébe siető istennőt ábrázol; a középkorban ezt a jelenetet angyali üdvözletként értelmezték. A fríz nagyrésze viszont sértetlen maradt. A keleti oldal középső kőtömbjét kivették ugyan, mert útjában volt az apszis megépítésének, de magát a domborművet nem törték össze, hanem a várfalba építették. Ugyanígy kivették a két hosszú oldalon a tetőzet alatt vágott három ablak útjában lévő kőtömböket is. Ugyancsak Mária-templom lett az Erechtheionból is. Különböző részeinek járószintjeit egységesítették, a keleti csarnokba apszist építettek, a Koré-csarnokból pedig narthex lett. (Az Agorán lévő Héphaisteiont is kereszténnyé alakították át – látszik tehát, hogy a műemlékvédelem, az antik örökség gondozásának igénye a korai középkorban is létező szempont volt.)
A frank korszak
A IV. keresztes hadjárat Jeruzsálem megszabadításának örve alatt valójában Bizáncra támadt. 1204-ben Athén is (a korabeli szóhasználatot máig megőrző görög kifejezéssel) a frankok (ténylegesen: 1204–1311 között burgundiai, 1311–1388 között katalán, 1388–1456 között pedig firenzei nemesek) uralma alá került. A Parthenónt az Athéni Miasszonyunk (Notre Dame d'Athènes) templomává alakították. A Propylaiát a már a bizánci korban megkezdődött építkezések folytatásával erődített palotává építették át (bár eredeti bejáratát csupán a 15. század elején zárták el teljesen, fogadóteremmé alakítva a háromhajós középső csarnokot). Emiatt az Akropolis fennsíkjára fölvezető bejáratot is áthelyezték: többé már nem a nyugati oldalról lehetett feljutni (a klasszikus-kori rámpán, később pedig a valószínűleg Claudius-kori lépcsőn), hanem dél felől, a Propylaia alatt létesített, megerődített kapun át.
A török idők
Bizánc eleste (1453) után három évvel Athén is török uralom alá került. Az Akropolis továbbra is Athén erődített fellegvára maradt. A Propylaiában lévő palotát a török igények szerint építették át, ide került (bár csupán a 17. század második felében) a kormányzó háreme is. A Parthenón közepébe a fennsíkon élők számára készített mecset, a DNy-i sarkába pedig minaret épült. Ettől a korszaktól kezdve az Akropolis forgalma jelentősen visszaszorult, hiszen a fellegvár-palotába idegenek nem mehettek be. Mindez jót tett a romok állapotának. Athén ráadásul a korabeli kereskedelemből is egyre inkább kiszorult, és Patras, Monemvassia, Negroponte/Chalkis került előtérbe. Mindezzel párhuzamosan az athéni fellegvár épületei lényegében teljesen kihullottak Európa emlékezetéből.
Noha a várost továbbra is mint az antik filozófia legfőbb központját tartották számon, középkori ábrázolásain nincs semmi jellegzetesen athéni. Raffaello Santi híres freskóján például (Az athéni iskola, 1509–1511) az építészeti háttér római fürdőre emlékeztet. A figyelem ritka jeleként Ciriaco de Ancona, az Athént kétszer is (1436, 1444) fölkereső nagy humanista vázlatot készített a Parthenón Ny-i oromzatáról, ám ez csupán mellékes terméke volt a reneszánsz korra jellemző, tehát főleg az ókori feliratok összegyűjtésére irányuló antiquarius érdeklődésének. Az 1493-as, Nürnbergben kiadott Schedel-krónika Athén-ábrázolása nem különbözik Pavia, Alexandria vagy éppen a képzelt városok közül Amazónia látképétől. Jellemző, hogy 1573-ban Martin Kraus tübingeni filológus azért ír Sztambulba, hogy megkérdezze, vajon létezik-e még egyáltalán a város; a válasz csupán két év múlva érkezik meg: Athén olyan mint egy állat, amelynek már csupán a bőre maradt meg. Hiszen a középkor, majd a reneszánsz számára az ókort elsősorban Róma, s nem pedig Athén jelképezte, a reneszánsz építészet a rómait folytatta.
Európa a 17. század közepén kezdett újra (először csupán gyér) érdeklődéssel fordulni Athén antik romjai felé. 1645-ben francia jezsuiták és kapucinusok telepedtek le a Lysikratés-emlékmű közelében, és vendégszállást rendeztek be az utazók számára. Az 1670-es években járt itt Jacob Spon lyoni orvos (1647–1685), akinek döntő hatása volt a Hellas iránti figyelem felkeltésében, és ekkor készítette az első feljegyzéseket az Akropolis romjairól (1676). Spon beszámolójából kitűnik, ő még a nyugati homlokzatot tartotta a Parthenón főbejáratának, mivel a bizánci csakugyan ott volt. Ugyancsak ekkoriban (1674-ben) készültek azok a rajzok, amelyeket a közelmúltig Jacques Carrey-nak tulajdonítottak (vö. Holtzmann 2003, 251. J. Carrey XIV. Lajos francia király diplomatájának, de Nointel márkinak a szolgálatában álló rajzoló volt). E rajzok fő jelentősége abban áll, hogy a Parthenónt posztantik történetének legépebb állapotában örökítették meg.
1683, Bécs sikertelen ostroma után megkezdődött a balkáni török uralom gyengülése. Ezt kihasználandó Velence támadást indított nem sokkal korábban elvesztett mediterraneumi pozíciói visszaszerzésére. Francesco Morosini (1619–1694; előzőleg a velencei kézen lévő, de a törökök által 1669-ben elfoglalt Kréta kormányzója volt) 1687-ben váratlan hadművelettel bevette a várost. A török helyőrség az Akropolisra szorult vissza. Már előzőleg sebtiben hozzáláttak a sziklatetőt övező erődfal megerősítéséhez: lebontották az addig lőporraktárnak használt Niké-templomot, köveit pedig felhasználták a frank korszakban a Propylaia nyugati oldala elé húzott védőfal megerősítéséhez. Az ostrom idején a nőket és gyerekeket, valamint a lőporraktárt a fellegvár legépebben maradt épületébe, a Parthenónba menekítették, amelyet vastag, s csupán néhány helyen hiányos márványtetőzete a lehető legbiztonságosabbá tett. 1687. IX. 26-án (az emlékezet így őrizte meg, pénteki napon) ágyugolyó csapódott a Parthenónba, éppen a lőporraktárba, és felrobbantotta az ott felhalmozott puskaport. A Parthenónba menekített háromszáz nő és gyerek odaveszett. Az Akropolis két napig égett. A harmadikon a török helyőrség megadta magát. A Parthenón jóvátehetetlen sérüléseket szenvedett (főleg a déli oldalon ma is jól láthatók a rettenetes robbanás következményei). Morosini, aki a lövést jelentésében "szerencsés találatnak" minősítette, megkísérelte levenni a Ny-i oromcsoport főalakjait, hogy hadizsákmányként magával vigye őket, ahogyan például Enrico Dandolo dózse 1204-ben Bizáncból elhozta a máig a San Marco tetőzetén látható négy bronzlovat. A kísérlet nem sikerült, a szobrok lezuhantak, és darabokra törtek. Helyettük végül azokat a kő oroszlánszobrokat vitte magával, amelyek ma is a velencei Arsenale bejáratát díszítik, így hirdetve a Serenissima igényét: ők az antik világ folytatójai. A Morosini-ostromnak katonai értelme nem volt, mert egy elszigetelt támaszpont nem tudta tartani magát; 1688-ban a törökök visszafoglalták a várost. A Parthenónban új, a korábbinál kisebb mecset épült.
Az Akropolis és a Parthenón történetének következő sorsfordító eseményét, lord Elgin expedícióját az a szellemi mozgalom határozta meg, ami egyre növekvő érdeklődéssel fordult a klasszikus ókor szellemi és tárgyi hagyatéka felé. Ennek egyik legfontosabb motorja az 1734-ben alapított angol Society of Dilettanti volt, amelynek (főleg arisztokrata) tagjai elsősorban Pallas, Dionysos és Aphrodité égisze alatt igyekeztek felfedezni az antikvitást (ez a szervezet támogatta például az Olympiát 1766-ban fölfedező Richard Chandlert, és küldte Athénba James Stuartot, Nicholas Revettet - ld. alább). Különösen a 18. században vált népszerűvé az ún. Grand Tour, ami az utolsó szakasznak számított az (elsősorban angol) arisztokrácia nevelésében. A 'touristák' hosszú, olykor évekig tartó körutazást tettek a görög-római kultúra színterein. Utazásaik során műtárgyakat, főleg márványszobrokat vásároltak, amelyeket vidéki kastélyukban állítottak fel. Az Akropolis szobrászati emlékeit ugyancsak szabadon hazavihető zsákmánynak tekintették. Már a Morosini-féle hadjárat után is számtalan töredék került szerte Európába (Kopenhága, Würzburg, Róma, München, Strasbourg, Bécs is őriz ilyeneket. A legkülönösebb lelet 1902-ben került elő: egy angol kastély kertjében találták meg a Parthenón egyik töredékét, amelyet szintén egy 'tourista' vitt magával, ám később a faragvány eredete feledésbe merült. Heidelbergbe is került egy töredék, ami később az egyetemi gyűjteménybe jutott, majd 2006 őszén visszaadták Görögországnak. A szájhagyomány szerint a magyar művészettörténet egyik nagy alakjának, Ipolyi Arnoldnak a nagyváradi gyűjteményében is volt egy töredék a Parthenónról!). Ezek a töredékek azonban csupán mintegy 2 százalékát teszik ki a Parthenón fennmaradt szobrászati díszeinek; a többin Athén és London kb. egyenlő arányban osztozik (ld. az Elgin-márványok).
Ugyanennek az időszaknak és ugyanennek az érdeklődésnek köszönhető az Akropolison lévő romok állapotának és állagának első átfogó és aprólékos felmérése, hála két építész, rajzoló: James Stuart (1713–1788) és Nicholas Revett (1720–1804) helyszíni munkájának (1751–1753). Méregdrága albumuk négy kötetben jelent meg 1762 és 1816 között, és döntő szerepet játszott abban, hogy az Akropolis szentélyei legendából történeti, megismerhető hagyománnyá alakultak. Ez a mű tartalmazta ugyanis az első pontos építészeti felméréseket, ezért nagy hatással volt az európai klasszicista építészetre, amelyben gyakran tűntek fel Erechtheion-, Parthenón- és Propylaia-idézetek; a Regensburg mellett 1830–1842 között Leo von Klenze tervei alapján felépített Walhalla például egészen szorosan kapcsolódik a Parthenónhoz. Az egyre élénkebb érdeklődés másik fontos jeleként sor kerül az első gipszmásolatok elkészítésére az akropolisi templomok szobrászati díszeiről (1786–1787, Louis-François-Sébastien Fauvel (1753–1838) irányításával; a Parthenón néhány metopéját, a fríz részleteit és az Erechtheion két karyatidáját formázták le, és 1802-ben a Louvre-ban ki is állították).
A görög időszak és napjaink
1821-ben zajlott az első kísérlet Hellas felszabadítására. A felkelőknek sikerült ugyan elfoglalniuk Athént, de egy évre rá a törökök visszafoglalták. Úgy tűnik, az antik romok állapota ekkoriban kezdett rohamosan romlani. A márvány faragványokból meszet égettek, a kőtömböket egymáshoz rögzítő bronz csapok ólom tömítéséből golyót öntöttek... 1833-ban véget ért a görög szabadságharc. Bajor Ottó bevonult Athénba. ő lett a független görög állam első királya, fővárosul pedig – számos jelölt közül – végül is Athént választotta. Vele együtt érkeztek a kor legkitűnőbb német szakemberei (pl. Ludwig Ross, 1806–1859), hogy segítsenek a görög kulturális örökség megóvásában és feltárásában.1834-ben királyi rendelettel demilitarizálták az Akropolist, és régészeti parkká nyilvánították. További sorsára két fő elképzelés körvonalazódott. Az egyik – a múltbéli hagyomány folytatásaként – az új államban is központi szerepet szánt neki, és itt akarta fölépíteni a királyi palotát, természetesen a lehető leghívebben megőrizve a klasszikus-kori maradványokat (Karl Friedrich Schinkel terve). A másik, végül is elfogadott koncepció múzeummá akarta átalakítani az Akropolist, mint az emberi kultúra egyik legragyogóbb alkotását. Élő funkciók betöltése helyett Periklés korát akarta visszaálmodni rá. Ez az elképzelés jutott érvényre.
Ennek jegyében kezdődött meg az Akropolis legradikálisabb átalakítása, a születőfélben lévő klasszika archaeológia tudományának égisze alatt. Legszigorúbb bírálói szerint ez a koncepció legalább annyi kárt okozott, mint amennyire hasznos volt. A helyreállítás irányítói úgy döntöttek, hogy mindent eltűntetnek, ami nem a Kr. e. 5. századból való. Először is a török épületeket bontották le (a mecsetet is, ami akkor már régészeti raktár volt), majd fokozatosan mindent, és a hihetetlenül gazdag leleteket adó feltárások révén a szikláig legyalulták a fennsíkot. Így alakult ki a ma is látható összkép, a modern Akropolis négy kanonizált épülete: az 1843–1844 között újra felépített Niké-templom, a posztantik (ezesetben a bizáncitól a 19. századig terjedő) korszak átalakításaitól "megszabadított" Propylaia, Erechtheion és Parthenón. Ez a nagy ásatási korszak 1885–1891 között zajlott, Panaiotis Kavvadias és Georg Kawerau vezetésével. Eredményeképpen lényegében mindenütt leásták a platót a szikláig, ekkor alakult ki a kopár fennsík, ahol a sziklákban pontosan láthatók a fogadalmi emlékek számára kivájt kőágyak. Ekkor már folytak ugyan rétegtani megfigyelésekkel gazdagított ásatások (főleg Olympia, 1875–1881; Heinrich Schliemann feltárásai), de ez itt alig segített: amiként Schliemann Trójában, az Akropolis feltárói sem a múltat akarták rekonstruálni, hanem csakis annak egy kitüntetett – itt: a periklési korszakát.
A legfontosabb helyreállítási munkálatok Nikolaos Balanos nevéhez fűződtek, aki 1898-tól 1938-ig állt a helyreállítási munkálatok élén: Erechtheion (1902–1909), Propylaia (1909–1917), Parthenón (1922–1933), Niké-templom (1935–1939). A látvány egységesítése érdekében a kiegészítések egy részét töredékesre faragták, hogy el ne üssön az eredetitől – tehát eleve romnak készítették. Részben a munkálatok sietős elvégzése, s méginkább a márványtömbökbe épített acélgerendák pusztító hatása (azonnal rozsdásodni kezdtek, és szétfeszítették a márványt) volt az oka, hogy fél évszázad múltán a restaurálásokat újra kellett kezdeni. Ehhez járult még az 1960-as évektől robbanásszerűen megnőtt Athén kibocsájtotta légszennyeződés pusztító hatása, ami szétmarta – és ma is marja – a faragott felületeket, jóvátehetetlen károkat okozva. A 20. század utolsó évtizedeiben nemzetközi összefogás jegyében kezdtek újra az Akropolis restaurálásához. Az alapkoncepció azonban lényegében nem változott: ugyanúgy a kanonikussá vált négy klasszikus-kori épület vakmerő újjáépítésére összpontosul, mint a korábbi. Változatlanul egy ideálisnak kiválasztott korszakot rekonstruál, s nem az Akropolis évezredes történetének peripeteiáit mutatja be.
Nagy Árpád Miklós, 2006