Lexikon

278 / 277

Ianus

Római isten, az átjárók, kapuk, ajtók, a ki- és bejárat, átvitt értelemben pedig minden kezdet és vég kétarcú istene. Neve köznévként boltíves átjárót jelent, amelyből a ianua (‘ajtó, bejárat’) főnév is származik. Görög megfelelője nincs (csak az t őrző Argosnak voltak kétarcú ábrázolásai). Az etruszkok tisztelték a kétarcú Culsans istent (akinek neve az ‘ajtó’ jelentésű szóval függ össze); kétarcú őr-démonok továbbá az ókori Közel-Keletről és Egyiptomból ismertek.

A hagyomány szerint Ianus isten Latium királya volt, palotája Rómában a Ianiculus-dombon állt. (A domb nevét az ókorban az istenéből származtatták.) Ianus befogadta a fia (Iuppiter/Zeus) elől nyugatra menekülő Saturnust (Kronost), aki hálából megtanította az őslakókat a földművelésre, és így elhozta a civilizációt Latiumba. (Macrobius, Saturnalia 1.9.16) Még messzebbre, a kezdetek kezdetére helyezi őt Ovidius a Fastiban (1.101–114): az őskáosszal (Chaos) azonosítja, és kétarcúságát a formátlansággal hozza összefüggésbe.

Rómában igen régi volt a kultusza, amit elsősorban az jelez, hogy a Salius-papok imájában is szerepelt (mint „istenek istene” – divom deus; Macrobius, Saturnalia 1.9.14). Elsősorban a hivatalos kultuszban játszott fontos szerepet. Oltára állt a Ianiculus dombon és az ún. Tigillum Sororiumnál. A forumon állt a híres Ianus Geminus szentély, amelynek két, egymással szemben (keleten és nyugaton) elhelyezkedő bejárata volt. Ianus régi bronzszobrának egyik arca az egyik, másik a másik ajtó felé nézett. Augustus idején Numa Pompiliusra vezették vissza azt a szokást, hogy a Ianus-szentély kapuját béke idején zárva tartották, háború idején pedig nyitva: a háborúk végeztével ezen a kapun keresztül kellett átvonulniuk a katonáknak, hogy megtisztulva térhessenek vissza polgári életükbe. Macrobius (1.9.17–18) úgy tudja, hogy a szentély nyitásának és zárásának szokása a szabinokkal folytatott háborúból eredt: a szabinok betörése alkalmával Ianus mentette meg a várost a pusztulástól azzal, hogy a szentély mélyéből forró vizet fakasztott a földből, és ez meghátrálásra kényszerítette a betörő ellenséget.

A kapu nyitásának és zárásának szokása még a császárkorban is élt. Domitianus császár Ianus kultuszát később a Forum Transitoriumra helyezte át, és ott új szentélyt építtetett, amelyben a még Kr. e. 241-ben Faleriiből elhozott négyarcú Ianus szobrot állíttatta fel. Másik szentélye valamikor a Marcellus-színház mellett állt, amelyet Kr. e. 260-ban C. Duilius consul emeltetett a Mylae mellett a pun hadiflotta ellen vívott tengeri csata győzelmének emlékére.

Az imákban elsőként őt szólították meg, áldozatbemutatáskor ő kapott először bor- vagy tömjénáldozatot. Róla nevezték el az év első hónapját (Ianuarius). Neki szentelték az újév napját, amely a korábban évkezdetnek számító március 1-ről került át (valamikor a köztársaságkorban) január 1-re. Január 7-én játékokkal ünnepelték, január 9-én pedig az Agonalia ünnepét rendezték a tiszteletére. Később minden hónap első napján áldozatot mutattak be neki. Az ő oltalma alatt állt minden fontosabb vállalkozás vagy esemény kezdete, pl. a hadba vonulás, a consul hivatalba lépése, a vetés és aratás megkezdése, stb.

Ianust általában két arccal, ritkábban néggyel ábrázolták. Ovidius szerint két ellenkező irányba néző arcával tudta ellenőrzése alatt tartani az átjárók mindkét oldalát (Fasti, 1.135–144). A köztársaságkorban a legkisebb római pénzérme, az as főoldalát a kétarcú Ianus képe díszítette, a hátoldalát hajó, amely a tengeren érkező Saturnus mítoszára utalt. Kezében bottal (ami a tekintély képi jele volt) és kulccsal, a zárás és nyitás jogának jelképével is ábrázolták. Négyarcú Ianus-ábrázolásból csak egy maradt fenn: Hadrianus egyik érméje, amelyen a hosszú jogart tartó istennek két szakállas arca profilból, egy szemből látszik.

Bibliográfia

Simon: Ianus, in LIMC V (1990); Graf: Ianus, in DNP V (1998); Richardson 1992, 205–209. s. v. Ianus; s.v. Ianus, Templum; s.v. Ianus Geminus; s.v. Ianus Quadrifons (2); Bollók 1986, I.3–19. j.; Ernout–Meillet 2001, 305–306. s. v. ianus