Lexikon

25 / 24

Az Aeneis értelmezései

Vergilius (Kr. e. 70–21) főműve a 20. század utolsó évtizedeiben talán a latin filológia legfontosabb értelmezési vitájának lett a tárgya, és a vita nagy mértékben a módszertani, irodalomelméleti előfeltevésekről is szól. A hagyományos értelmezés hívei általában valamiféle eredeti és egyedül helyes jelentést próbálnak elérni, talán azt a jelentést, amely az eposz első olvasói számára volt hozzáférhető, míg más értelmezők tudatosan reflektálnak saját, nem ókori előfeltevéseikre. Egy hagyományosnak nevezhető és Serviusra is hivatkozó értelmezési irány a műben maradéktalan dicséretét látja Augustusnak és a Római Birodalom hozzá fűződő konszolidációjának. Ehhez azonban az is szükséges, hogy Aeneasban a hősi erények tökéletes képviselőjét, a közösségért akár nagy áldozatokra is képes nagy formátumú vezetőt, a saját történelmi küldetését felismerő és azzal azonosuló vezért ismerjük fel.

Aeneas alakja és az Aeneis szövege azonban sok értelmező számára egyáltalán nem ilyen áttetsző, a főhős és a cselekmény sok szempontból ellentmondásos. Aprólékos elemzéssel, de már akár kissé figyelmesebb olvasással is számos olyan pontot találhatunk, ahol a fenti Aeneas-kép elbizonytalanodik. Egy demokratikus beállítottságú olvasó már a gyakran az eposz fő üzenetének tartott római programot is viszolygással fogadja, melyet Anchises fogalmaz meg a VI. énekben, hogy tudniillik a rómaiak feladata kímélni a legyőzötteket és leigázni a gőgösöket. Ráadásul Aeneas az eposz zárójelenetében nem is teljesíti ezt a programot, hiszen megöli a már legyőzött és vereségét elismerő Turnust. Az istenektől kapott utasítások és jósjelek kétségkívül irányítják és valamelyest igazolhatják Aeneas cselekedeteit, de a jóslatokat ő többnyire egyáltalán nem érti meg, legfeljebb utólag ismeri fel jelentésüket.

De az isteni küldetés végrehajtása során Aeneas lassan elveszíti minden emberi kapcsolatát, mondhatni egyre embertelenebbé válik. Nemcsak a szerelmét hagyja el, hanem például amikor bajtársa temetéséhez fáért megy az erdőbe, akkor is az jut eszébe, ha már az erdőben van, megkereshetné az aranyágat is az alvilági alászálláshoz. Az Aeneis második fele az Íliászra közismerten mint legfontosabb pretextusára hivatkozik. Aeneas e cselekmény során leggyűlöltebb ellenfele, Achilles szerepében találja magát: ő az, aki a tenger felől érkezve háborúzik az őslakosság ellen, ő akar bosszút állni barátja haláláért, ő rendez dühében olyan ariszteiát, amely a gyilkolás majdnem végtelen sorozata, és ő mutat be emberáldozatot barátja emlékére. De míg Achilleus egy megbékélő gesztussal kiadja Hektór holttestét az eposz végén, és a kétségbeesett, minden korlátot túllépő dühöngés után visszatérni látszik az emberi közösségbe, Aeneas utolsó gesztusa a kegyelem megtagadása.

Hajdu Péter 2007