Lexikon

73 / 72

A kakas a görög kultúrában

Lukianos (Kr. u. 2. század) Az álom, avagy a kakas (3.3) című művében azt meséli, hogy amikor Arés titkos találkát adott Aphroditénak, egy barátját, Alektryónt állította őrködni, nehogy valaki észrevegye őket. Alektryón azonban elaludt, és nem vette észre Hélios feltűnését, aki így kileste a szerelmeseket, és elárulta őket a féltékeny férjnek, Héphaistosnak. Arés dühében madárrá változtatta Alektryónt, és azzal büntette, hogy minden reggel kukorékolással kell jeleznie a napfelkeltét. Így született az első kakas.

Régészeti és történeti adatok szerint a kakas Perzsiából mezopotámiai és kisázsiai közvetítéssel a Kr. e. 6. században terjedt el a görög szárazföldön, Szicíliában és Itáliában. Emiatt gyakran nevezték egyszerűen „perzsa” vagy „méd” madárnak. Különböző területeken más-más fajtákat tenyésztettek, a legharciasabb kakasokat például Rhodoson és Tanagrában lehetett megtalálni.

A kakas több isten kultuszához is szorosan kapcsolódott. Mivel napfelkeltekor kukorékolt, kötődött minden olyan istenhez, aki a nappali fényesség szférájához tartozott. Így például Hélios szent madara, de kapcsolatban áll Apollónnal, Éósszal és Hermésszel is. Bátorsága, ébersége és harciassága közmondásos volt. Ailianos (Az állatok természete 3.31) szerint már a külsejétől is félnek az oroszlánok és a baziliszkuszok, kukorékolása pedig egyenesen halálra rémíti őket. E tulajdonságainak köszönhetően gyakran buzdították példájával harc előtt a katonákat kakasviadalokon, és ez kötötte Aréshoz, Hérakléshez és Athénéhez is. Ailianos (4.29) úgy meséli, hogy a kakas Létó számára is igen kedves állat, mert amikor titokban megszülte az isteni ikreket, Apollónt és Artemist, egy kakas volt mellette.

Valószínűleg perzsa eredetre vezethető vissza az a hiedelem, hogy a kakas távol tartja a démonokat és elhárítja a bajokat. Ennek köszönhető, hogy legszorosabban Asklépios kultuszához kapcsolódott. Az isten szentélye körül is tartottak kakasokat, és a gyógyulás reményében, illetve hálaáldozatként gyakran áldoztak kakast az istennek. Ezt kérte Sókratés is halála előtt Kritóntól (Platón, Phaidros 118 a) – hogy mintegy ezzel hálálja meg az élettől való megszabadulást. A kakas egyébként kedvelt áldozati állat volt: a chthonikus isteneknek fekete, az égieknek fehér állatot áldoztak. Leggyakrabban Asklépiosnak és Héraklésnek ajánlották fel, valószínűleg az egész állatot égő áldozatként. A képzőművészetben különböző istenek kíséretében szokott megjelenni, így például Pausanias beszámolója szerint Pheidias egyik Athéné-szobrának sisakját kakas díszítette (6.26.3). Talányosak azok a kakasábrázolások, amelyek az ún. Panathénaia-amphorák főoldalán láthatók: a dárdáját lendítő istennő mellett mindkét oldalon dór oszlop áll, rajtuk egy-egy kakas. Bajelhárító tulajdonságával magyarázható, hogy alakját gyakran használták fel díszítőelemként különböző fegyvereken, urnákon, sírköveken.

Ruzsa Kata 2007

Bibliográfia

Eckermann, in ICS 37 (2012); Giebel 2003; Hünemörder: Huhn, in DNP V (1998); Orth: Huhn, in RE VIII (1912)