Lexikon

17 / 16

Sün

A szó görög megfelelője, az echinos valószínűleg a görög echis ‘kígyó’ szóból származik, az általánosan elfogadott értelmezés szerint a jelentése ‘kígyóevő’.
 
Hiedelmek a sünnel kapcsolatban
Több ókori forrás is említi, hogy a sün segítségével előre lehet jelezni az időjárást, pontosabban a szél irányának a változását. Plutarchos leírja, hogy a sünök odújának két nyílása van: az egyik délre, a másik északra néz. Amikor előre megérzik a szél változását, a szél útjába eső nyílást betömik, és helyette a másikat nyitják ki (Az állatok értelme 16). Az Állatok története című zoológiai mű Aristotelésnek tulajdonított kilencedik könyvében pedig azt olvashatjuk, hogy a vadon élő sün, amikor megváltozik a szélirány, az odújának egy másik nyílásához megy át, ha pedig háziállatként tartják, akkor a falak mellé költözik (612 b).
 
A mindennapi életben
Gyümölcsösökben, szőlőskertekben előfordult, hogy egy sün tüskés bőrét akasztották fel egy fára, hogy megvédje a termést a jégveréstől. Így a sünnek bajelhárító (apotropaikus) és termésnövelő szerepet is tulajdonítottak. A sün másik mágikus funkciójáról Pliniusnál olvashatunk, aki leírja, hogy őrültség ellen analógiás varázslásra használták (Természetrajz 30.95). Nagy érték volt az ókorban a sün lenyúzott tüskés bőre, ugyanis ezt használták a szövetek, ruhaanyagok kifésüléséhez (Természetrajz 8.135). Ezért vadászták is a sünt; ezt tanúsítja Nemesianus Vadászat című művének (Kr. u. 3. sz.) egy helye, ahol a szerző különböző állatokat sorol fel, amelyekre vadásztak, köztük a sünt is (57–58). Azonban nem volt egyszerű feladat a sünre vadászni, hiszen a vadász közeledtekor összegömbölyödött, majd ha már végveszélyben érezte magát, mérgező vizeletet bocsátott ki a bőrére és a tüskéire, amely így már teljesen használhatatlan volt (Természetrajz 8.133–134). De nem volt megoldhatatlan ezt elkerülni, hiszen a sün a legvégső pillanatig várt a vizeletének a kibocsátásával, önmagát kímélve. Plinius szerint a következőket kell tenni az elfogott sünnel: meleg vizet kell ráfröcskölni, ennek hatására kigömbölyödik, majd az egyik hátsó lábánál fogva fel kell akasztani élve, majd meg kell várni, hogy éhen haljon. Akármilyen kegyetlenül is hangzik ez az eljárás, Plinius szerint nincs más mód arra, hogy elpusztítsák a sünt, és egyszersmind a bőrét is megkíméljék (8.134).
 
A sünt többféle formában orvosi célokra is használták az ókorban. Az elégetett sün hamvát szurokkal vagy mézzel vegyítve hajhullás ellen használták (Ailianos, Az állatok természete 14.4; Plinius, Természetrajz 29.107), viszont a sün epéje hajhullást okozott (30.133). A sömört a sün olajjal kevert hamvával gyógyították (30.52). Plinius beszámol arról, hogy a sün húsa állítólag finom, ha a sünt egyetlen ütéssel sikerül megölni, mielőtt még a vizeletét kibocsáthatná. Az így megölt sün húsát elsősorban orvosi célra használják: a húgyhólyagot erősíti meg (30.65). Kidörzsölt, feltört testfelületekre a sün epéjét denevéraggyal és kutyatejjel kell összekeverni (30.70). Görcsben szenvedő betegeknek viszont szárított sünhúst kellett adni (30.110). A sün olajjal vegyített hamvával bekent nők pedig védve voltak vetélés ellen (30.124).
 
Képzőművészeti ábrázolásai
A sündisznót gyakran örökítették meg kisplasztikák formájában. Különösen elterjedtek voltak a fajanszból készült, sün formájú aryballosok, amelyek készítésének technikáját a görögök az egyiptomiaktól vették át. Az ókori egyiptomiak kétféle sünt ismertek: a sivatagi sünt (Paraechinus aethiopicus) és a hosszúfülű sünt (Hemiechinus auritus). A sivatagi sünök, ahogy a nevük is mutatja, a sivatagban élnek, ahol hosszú időre eltűnnek a homokba ásott odújukban a forró nap elől, majd csak hajnalban vagy szürkületkor jönnek elő élelmet keresni. Éppen azért, mert a homokban töltött hosszú idő után mindig újra és újra előbukkannak, az egyiptomiak hite szerint a sünök az élet megújulását jelképezik.

Amuletteken is ábrázolták őket, amelyek a kígyóharapás ellen védték meg viselőjüket. Az egyiptomi hatás a görög műhelyekben készült sün formájú aryballosokon is jól érzékelhető. Az aryballosok általában az Egyiptomban elterjedtebb hosszú fülű sünt vagy a sivatagi sünt ábrázolják; különösen jellegzetes ezeknek a figuráknak a hosszabb, karakteresebb füle, amely megkülönbözteti őket európai rokonuktól. A sünfigurák arca is nagyon jellegzetes; a kis, kinyújtott elülső mancsuk pedig, amely általában talapzaton nyugszik, az egyiptomi Szfinx oroszlánmancsait idézi fel. Ezek a jegyek az Antik Gyűjteményben látható sün formájú fajansz edénykén is megfigyelhetők Keleti görög sündisznó alakú illatszeres edény.
 
Az ókori egyiptomiak szerint a sün zsírja jó kopaszság ellen, így előfordult, hogy ilyen alapú kenőcsöt tartottak ezekben az edénykékben. A görögöknél is találkozhatunk ehhez hasonló elképzeléssel, így lehetséges, hogy a görög, sün formájú aryballosokban is esetenként valamilyen hajnövekedést serkentő kenőcsöt tartottak. 1938-ban, az athéni Areiospagos északi lejtőjén lévő kis kútból ásott ki egy terrakotta sünfigurát más tárgyakkal együtt Eugene Vanderpool. A tárgyak Kr. e. 350 körülre datálhatók. A figura érdekessége, hogy a hátán gyümölcsöket jelképező félgömbök láthatók, amelyeken vagy egy hosszúkás vagy egy pontszerű bemélyedés található. Azért különleges ez az ábrázolás, mert nem ismeretes több olyan antik görög képzőművészeti alkotás, amelyik a tüskéin gyümölcsöt szállító sünt ábrázolna, holott több irodalmi forrásban is olvasható ilyen jelenet (Plutarchos, Az állatok értelme 16; Ailianos, Az állatok természete 3.10; Anthologia Palatina 45. és 169; Ióannés Tzetzés, Scholia ad Lykophr. 1093; Plinius, Természetrajz 8.133). Noha a görög források többnyire szőlőszemeket gyűjtögető sünről írnak, Plinius pedig arról számol be, hogy a sün almát szúr a tüskéire, ezek a gyümölcsök nem jöhetnek szóba ezen az ábrázoláson. D. B. Thompson szerint a terrakotta sünfigura hátán fügéket láthatunk; ennek a gyümölcsnek van bevágás az oldalán, így a sün hátán lévő, gyümölcsöt jelképező félgömbök felváltva mutatják a füge oldalát és felülnézeti képét. Egyetlen görög forrás ír arról, hogy a sün fügéket gyűjt a tüskéire: Ailianos az állatok természetéről írott művében (3.10).

Bibliográfia

Arnold, in Metropolitan Bulletin 52 (1995); Buchholz, in Berlin Jb. Vor- und Frühgesch. 5 (1965); Burr Thompson, in Hesperia 23 (1954); Delbrück, in RE V (1905); Hurwit, in Hesperia 75 (2006); Keller 1963, 17–20.; Noble, in AJA 73 (1969); Witek, in RAC XVII (1996)