Lexikon

278 / 277

Meleagros

Oineus (az aitóliai Kalydón királya) és Althaia fia. Neve második tagja valószínűleg az agra (‘vadászat’) szóval van összefüggésben, az első pedig talán a melein igével (‘törődik vmivel’), vagy a meleos (‘szerencsétlen’) melléknévvel. Részt vett az Argonauták útján és Pelias halotti játékain, de elsősorban mint a kalydóni vadkan megölője, Atalanté szerelme, s anyja bosszújának áldozata lett híres.

Születésekor a Moirák megjósolták, hogy akkor fog meghalni, amikor a tűzhelyen égő fahasáb elhamvad. Ezt Althaia azonnal levette a tűzről, és egy ládába rejtette. Amikor – már Meleagros felnőtt korában – Oineus kihagyta a szokásos áldozatból Artemist, az istennő bosszúból vadkant uszított  a városra. Meleagros a legkiválóbb görög hősöket hívta Kalydónba, hogy segítsenek elejteni a vidéket pusztító vadállatot. A vadászat sikerrel járt, ám a trófeáért kitört viszályban Meleagros megölte Althaia fivérét, ezért Althaia bosszúból tűzre vetette a fahasábot, és így saját fiának gyilkosa lett.

Apollodóros, a történetet részletesen elbeszélő császárkori mitográfus (1.8.1–3) és Pausanias (10.31.3–4) egyaránt kiemelik, hogy a költők különféleképpen mesélik el a hős halálát. Az Iliasban elhangzó történet szerint (9.527–605) fivérei megölése miatt Althaia halálos átkot mondott a fiára. A hésiodosi Nőkatalógus egyik töredékében (F 25 MW) az olvasható, hogy a harc közben Apollón ölte meg a hőst. A fahasáb-motívumot Bakchylidés (5. epinikion), Aischylos egyik kardala (Áldozatvivők 602–612), valamint Phrynichos Pleuróni nők című tragédiájának Pausanias által idézett töredéke őrizte meg. Euripidés Meleagros c. elveszett tragédiájának töredékei alapján úgy tűnik, a középpontban itt Meleagros és a vadászatban résztvevő arkadiai vadásznő, Atalanté szerelme állhatott: Meleagros a lánynak ajándékozta a vadkan bőrét, s ez volt a nagybátyjaival kirobbant vita oka.  Ovidius hosszú Meleagros-elbeszélésének (Metamorphoses 8.445–546) főszereplője Althaia, aki hosszan vívódik, mielőtt elégeti a fahasábot.

Mivel fiatalon elhunyt hősről van szó, az antik képzőművészek általában szakálltalan ifjúként, rendszerint meztelenül, vagy csak vállára vetett könnyű köpenyben (chlamys) ábrázolták Meleagrost. Bőven akad példa önálló megjelenítésére (hellénisztikus kori mintát követő szobrokon majd gemmákon, kutyával és a vadkan fejével), de leggyakrabban a kalydóni vadkanvadászat kontextusában szerepel, amelyet Atalanté jelenléte, ill. esetleges névfeliratok alapján lehet más vadászjelenetektől elkülöníteni. A téma a Kr. e. 6. század második felében vált népszerűvé (talán Stésichoros mára elveszett Vadkanvadászok c. epikus költeményének köszönhetően). A vadászat résztvevői feketealakos vázákon fríz-szerűen vonulnak föl (pl. a híres François-vázán, később attikai és dél-itáliai vörösalakos vázaképeken) térben helyezik el őket. Valószínű, hogy Euripidés nagyhatású drámája áll annak hátterében, hogy a Kr. e. 5. század végétől Meleagros és Atalanté szerelme is az érdeklődés fókuszába került. Idilli együttlétüket a római korban is szívesen ábrázolták (pompeji falfestményeken, mozaikokon), s Meleagros története (a vadászattól a fahasáb tűzbevetésén át az ágyában haldokló, gyászolókkal körülvett hősig) császárkori szarkofágok egyik leggyakrabban választott témája lett. 

Horváth Judit 2008 – Kulin Veronika 2016

Bibliográfia

Geffcken: Meleagros, in RE XXIX (1931); Gordon: Meleagros, in DNP VII (1999); Woodford–Krauskopf: Meleagors, in LIMC VI (1992)