Lexikon

6 / 5

Meleagros mítosza Aischylosnál

(Aischylos, Áldozatvivők 602–612)

Amikor Orestés és Élektra véglegesen eldöntik, hogy apjukért bosszút állva megölik tulajdon anyjukat, Klytaimnéstrát, a kar arról énekel, hogy micsoda szörnyű tettekre képesek férfiak és nők egyaránt (594–598). Ennek példájaként elevenítik fel Meleagros halálát:

„Aki nem könnyelmű mindazzal, amit az elméjébe vésett, ismerje meg a tűzzel emésztő szándékot, amelyet a gyermekét elpusztító nyomorult Thestios-lány (Althaia) eszelt ki, elégetve a rőtszínű fahasábot, amely a gyermekével egyidős volt attól kezdve, hogy az anya(méh)ből kikerülve felsírt, majd vele egy-mértékű egész életén át, egészen a Moirák-rendelte napig.”

Aischylos Meleagros halálának „fahasáb-változatát” meséli el egyetlen mondatba sűrítve. A kar szavai olyanokhoz szóltak, akik jól ismerték a történetet. Számukra az volt az érdekes, vajon ez a költő hogyan meséli a jól ismert mítoszt. Ugyanakkor ebből a mondatból a történet alapvonalai annak számára is kirajzolódnak, aki most hallja először. A görög szövegben a mítoszra vonatkozó első szó (paidolymés, a gyermekét elpusztító) az események végét idézi: Althaia megöli a saját fiát. Ez az ő súlyos tette, emiatt énekel róla éppen most a kar. Mindaz, ami a mondatban ezután következik, ennek részleteit tárja fel.

A „gyermekét elpusztító” anya szándéka pyrdaé (‘tűzzel emésztő’), ami közvetlenül a jelző után egy igeneves szerkezetben is megfogalmazódik („elégetve a ... fahasábot”), ahogy a fahasáb egyik jelzője (daphoinos, ‘rőtszínű’) is a tűz látványát idézi fel. Az eddigiekben a hős haláláról volt szó, a másik jelző (hélix, ‘egyidős’) viszont az utána következő szavakkal együtt („attól kezdve, hogy ... felsírt”) születésének idejére utal. A részletesebb Meleagros-elbeszélésekből tudható, hogy a fahasáb-jóslat a hős bölcsőjénél hangzott el a Moirák szájából: Meleagros  akkor lett „egyidős” a fahasábbal, amikor először felsírt. Ahogy a mondat előző részében Althaia jelzőjét (gyermekét elpusztító) annak részletezése követte, ugyanez történik most az egyidős jelzővel: jelentése megismétlődik a symmetron (egy-mértékű) jelzőben, másfelől az epei (miutánattól kezdve, hogy), a dia (keresztülát) és az es (-ig) szavakban.

Az időhatározók szigorú egymásutánja szinte sorsszerűen pergeti le a hős életútját az első pillanattól az utolsóig, más szóval a jóslat elhangzásától a jóslat beteljesedéséig, a „Moirák-rendelte nap”-ig (moirokranton émar). Ugyanakkor a mondatot lezáró „Moirák-rendelte nap” nemcsak a főtémát, Meleagros halálát foglalja össze és zárja le, hanem a Moirák felidézésével a hős születésére is utal.

A görög költői nyelvre és a kardalokra különösen jellemző ez az elbeszélésmód: történetet hallunk, amelynek van eleje, közepe és vége, de az elbeszélés menetét nem az események időrendje határozza meg. A költő  egyetlen részletet emel ki, ezt többször is megfogalmazza, „körbejárja”, több „nézetből” is leírja, hol csak röviden, esetleg egyetlen szóval, hol hosszasabban, akár egy egész mondatban,  miközben óhatatlanul felmerülnek az ehhez a kiemelt részlethez közvetlenül kapcsolódó további mozzanatok is. Így bontakozik ki a történet. Ebben a strófában a Meleagros-mítosz nem az „elején” kezdődik (a hős születésével és a Moirák jóslatával), hanem a tűzre vetett fahasáb újból és újból felvillantott képéből bontakozik ki. Ha helytálló az a feltevés, hogy a fahasáb e mítosz legrégibb rétegeihez tartozik, és az idők során e körül a mag körül növekedett tovább a történet, akkor a kar szavaiban, ahogy a tűzre vetett fahasáb köré gyülekeznek az újabb és újabb részletek, magának a mitikus elbeszélésnek a születése és alakulása is újrajátszódik.


Horváth Judit 2008