Bakchylidés 5. epinikionjában (56–175) Héraklés és Meleagros Hadés-beli találkozása során maga Meleagros mesél az életéről és a haláláról (94–154). A megrendült Héraklés válaszul közli, hogy szívesen feleségül venné Meleagros húgát, Déianeirát (165–175). (Ez a motívum ókori források szerint egy mára elveszett Pindaros-költeményben is szerepelt, ott azonban Meleagros maga ajánlotta fel húga kezét Héraklésnek.)
A hős szájából elhangzó történet nagyjából a homérosi elbeszélést követi (Ilias 9.527–605): Artemis haragjában vadkant uszít Kalydónra (104–105), a sikeres vadászat után kitör a trófeáért vívott harc (124–126), Meleagros megöli két nagybátyját (127–129), ám – az Iliasbeli változattól eltérően – az ő halálát Althaia nem a bosszúból elmondott átokkal, hanem a fahasáb tűzre vetésével okozza (136–154). Bakchylidés költői keze sajátosan formálja meg a Meleagros-történetet. Ábrázolásmódja egyrészt fontos szerepet juttat az érzelmeknek: a nagy erejű Héraklés először megijed a halott Meleagrostól (71–76), később pedig meghatottságában könnyekre fakad (156–157). Másrészt finoman kidolgozott részletekkel és változatos formai megoldásokkal gazdagítja elbeszélését: a vadkan növényt, állatot, embert egyaránt pusztít (107–110); a vadkan feletti győzelem után az áldozatok „hősi temetést” kapnak (115–116), amely az Ilias temetési jeleneteit idézi; majd, amennyire a sérült szövegből kikövetkeztethető, a halottak felsorolása következik epikus katalógus-formában (117–122). A költő az első személyű elbeszélés lehetőségeit is mesterien aknázza ki: maga a hős meséli el, amint a fahasáb elhamvadásával párhuzamosan fokról-fokra elhagyja őt az életerő (144–154).
Nagy hangsúlyt kap az események megokolása: a vadkant már a homérosi történetben is a haragos Artemis küldte, és a trófeáért kitört küzdelemnek is ő volt az okozója. Bakchylidésnél magát a vadászatot is egy isten dönti el (daimón, 113). Althaia itt is fivérei megölése miatt lobban végzetes haragra, de Bakchylidés (azaz Meleagros) fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a csatában Arés nem válogat, a nyilak vakon ölnek (129–135), amit a bosszúszomjas Althaia nem vett figyelembe (136). Ezáltal Meleagros halálában a hangsúly a sorsszerűségről (amelyet a homérosi történetben a Moirák képviselnek) az anya tettének morális értékelésére kerül át. A sors helyett a véletlen, illetve a személyes felelősség elsődlegességét az elbeszélés első személyes formája is kiemeli. Az események megokolására nézve ez a történet abban is különbözik a homérositól, hogy míg Homérosnál Artemis egy elmulasztott áldozat miatt haragszik meg, itt – bár az elmulasztott áldozat motívumát a bakchylidési elbeszélésbe is beleérthetjük – a harag okáról nem esik szó. Ez a történet azzal kezdődik, hogy Oineus áldozatokkal próbálja – sikertelenül – kiengesztelni az istennőt (97–104). Ez az eltérés jó példa arra, hogy hogyan alkot két költő azonos szereplőkkel (Artemis, Oineus, illetve az áldozat bemutatása) két különböző történetet.
Horváth Judit 2008
A hős szájából elhangzó történet nagyjából a homérosi elbeszélést követi (Ilias 9.527–605): Artemis haragjában vadkant uszít Kalydónra (104–105), a sikeres vadászat után kitör a trófeáért vívott harc (124–126), Meleagros megöli két nagybátyját (127–129), ám – az Iliasbeli változattól eltérően – az ő halálát Althaia nem a bosszúból elmondott átokkal, hanem a fahasáb tűzre vetésével okozza (136–154). Bakchylidés költői keze sajátosan formálja meg a Meleagros-történetet. Ábrázolásmódja egyrészt fontos szerepet juttat az érzelmeknek: a nagy erejű Héraklés először megijed a halott Meleagrostól (71–76), később pedig meghatottságában könnyekre fakad (156–157). Másrészt finoman kidolgozott részletekkel és változatos formai megoldásokkal gazdagítja elbeszélését: a vadkan növényt, állatot, embert egyaránt pusztít (107–110); a vadkan feletti győzelem után az áldozatok „hősi temetést” kapnak (115–116), amely az Ilias temetési jeleneteit idézi; majd, amennyire a sérült szövegből kikövetkeztethető, a halottak felsorolása következik epikus katalógus-formában (117–122). A költő az első személyű elbeszélés lehetőségeit is mesterien aknázza ki: maga a hős meséli el, amint a fahasáb elhamvadásával párhuzamosan fokról-fokra elhagyja őt az életerő (144–154).
Nagy hangsúlyt kap az események megokolása: a vadkant már a homérosi történetben is a haragos Artemis küldte, és a trófeáért kitört küzdelemnek is ő volt az okozója. Bakchylidésnél magát a vadászatot is egy isten dönti el (daimón, 113). Althaia itt is fivérei megölése miatt lobban végzetes haragra, de Bakchylidés (azaz Meleagros) fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a csatában Arés nem válogat, a nyilak vakon ölnek (129–135), amit a bosszúszomjas Althaia nem vett figyelembe (136). Ezáltal Meleagros halálában a hangsúly a sorsszerűségről (amelyet a homérosi történetben a Moirák képviselnek) az anya tettének morális értékelésére kerül át. A sors helyett a véletlen, illetve a személyes felelősség elsődlegességét az elbeszélés első személyes formája is kiemeli. Az események megokolására nézve ez a történet abban is különbözik a homérositól, hogy míg Homérosnál Artemis egy elmulasztott áldozat miatt haragszik meg, itt – bár az elmulasztott áldozat motívumát a bakchylidési elbeszélésbe is beleérthetjük – a harag okáról nem esik szó. Ez a történet azzal kezdődik, hogy Oineus áldozatokkal próbálja – sikertelenül – kiengesztelni az istennőt (97–104). Ez az eltérés jó példa arra, hogy hogyan alkot két költő azonos szereplőkkel (Artemis, Oineus, illetve az áldozat bemutatása) két különböző történetet.
Horváth Judit 2008