Lexikon

Phalanx

A görög harcosok vállvetve álltak fel a harcmezőn, zárt tömböt, ún. phalanxot alkotva, keskeny sávban, általában nyolc sorban. Pajzs pajzs ellen, lándzsa lándzsa ellen hadakoztak egymással. Sisakot és bronzpáncélzatot viseltek, s erre a védelemre ugyancsak szüksége volt annak, aki beállt egy görög phalanxba: nem kardcsapásnak vagy nyílvessző becsapódásának volt ugyanis kitéve, amit a vért vagy pajzs könnyen elháríthatott, hanem hosszú kőrisfa rúd végére szerelt hegyes vasdarab döfésének, amely, ha az ellenfél minden erejét beleadta, mindenen áthatolt, és csak a legerősebb fémpáncél volt képes megállítani.

A phalanx tagjai kerek és domború pajzsot is viseltek, a hoplont, erről kapták a phalanx tagjai a nevüket is: hoplitáknak hívták őket. Ez a pajzs fából készült, de vaspántok erősítették,  az átmérője kb. egy méter volt; a vállukon hordták, egy bőrszíjon,  a harcban a fogantyújánál fogva tartották, bal kézzel. A jobb kéz ekképpen szabadon maradt, hogy az ellenségnek szegezett lándzsát tartsa, a könyök és a bordák közé beszorítva.

A phalanxok összecsapásánál nem a példa buzdító ereje döntötte el a csatát, hanem az egyenrangú harcosok közös bátorsága, amellyel vállalták a rövid, de annál félelmetesebb test-test elleni küzdelmet. A phalanxokban vívott harcmodor folyamatosan fejlődött ki. Az idők során mind tovább fejlesztették, hogy alkalmas legyen taktikai manőverek végrehajtására.

A klasszikus „spártai phalanx”

A mozgó phalanx mindig jobbra tartott, mert minden tagja önkéntelenül ebbe az irányba, a szomszédja pajzsának oltalmába húzódott. Amikor a két sereg összecsapott, az összesen mintegy 30–40 kilót nyomó páncélban és fegyverben, futva tették meg egymás felé a kb. 150 méteres távot, és homlokegyenest nekirontottak a másiknak. A phalanxok egyenlő erőkkel ütköztek egymásnak az arcvonal egész hosszában. A feladat az volt, hogy az ellenség csatasorának szemben lévő szárnyát felszakítsák és megfutamítsák. Minden katona kiválasztotta a maga ellenfelét, és az összecsapás pillanatában lándzsájával két pajzs között, a test páncéltól födetlen részeit kereste. Ahogy a megtorpanó első sorra rátorlódott a második, a harmadik és a következő sor, a phalanx összesűrűsödött – néhányan már az összecsapás kezdetén a földre kerültek. Ilyenkor rés keletkezhetett a pajzsok falában. A második és harmadik sor emberei mindent elkövettek, hogy kiszélesítsék az ellenség arcvonalában keletkezett rést, viszonylag védett helyzetükből döfködve lándzsájukkal. Ezután pajzsaik nyomásával próbálták tovább tágítani a rést. Ennek következtében szakadás is bekövetkezhetett, amikor az elöl állók, akikre a legnagyobb erővel nehezedett az ellenség nyomása, megfutamodtak. Ha egyszer a phalanx szétszakadozott, a vereség is elkerülhetetlen volt – az ellenséges hopliták, akik előtt szabad tér nyílt, megfutamították őket. A menekülő hopliták üldözését azonban nem tartották fontosnak. (Ld. a tropaion szócikket.)

Epameinóndas találmánya: a "ferde ék" (Kr.e. 371)

Epameinóndas, a nagyszerű thébai hadvezér bebizonyította, hogy a phalanx alkalmas harcmezőn végrehajtott taktikai hadmozdulatokra is, amelyek akár az ütközet kimenetelét is eldönthetik. A leuktrai csatában (Kr. e. 371), amelyben hatezer thébai harcos tizenegyezer spártaival állt szemben, Epameinóndas megnégyszerezte a balszárnya erejét, de  ehhez meg kellett gyengítenie a jobbszárnyat. A spártaiak arra számítottak, hogy az összecsapás a szokásos módon fog lezajlani, és a phalanxok egyenlő erőkkel ütköznek majd egymásnak az arcvonal egész hosszában. Elmulasztották időben megerősíteni a veszélyeztetett szakaszt, ezért soraik széttöredeztek, és súlyos veszteségeket szenvedtek, míg thébai áldozatok alig voltak.

Epameinóndas tehát  egy támadó és egy védő szárnyra osztotta hadát. A megerősödött szárnynak az volt a feladata, hogy az ellenséges arcvonal legerősebb részét rohamozza. Ezt az egy pontján döntően megerősített hadrendet nevezzük „ferde ék”-nek. Ez a taktika szakít azzal a hagyományos felfogással, amely szerint az erősebb szárnyak támadják a gyengébbeket. A spártaiak nem tanultak az esetből, és kilenc évvel később, a mantineiai ütközetben ismét hagyták magukat meglepni, és vereséget szenvedtek, mégpedig ugyanazon a módon, mint a korábbi csatában. Epameinóndas épp a kivívott győzelem pillanatában esett el – a phalanx megújításával kísérletező parancsnoknak eleve nagyobb személyes kockázatot kellett vállalnia.

Makedónia – a phalanx fénykora

Thébai hadvezér nélkül maradt – a hatalom súlypontja a déli és közép-görögországi városokból mindinkább északra tolódott. Energikus új királya alatt Makedónia helyi hatalommá nőtte ki magát. II. Philippos (Kr. e. 355–336), aki  Epameinóndas nagy csodálója volt, úgy szervezte át a makedón sereget, hogy a korábbinál alkalmasabb legyen taktikai manőverek végrehajtására. Míg Epameinóndas taktikája kizárólag a gyalogságnál érvényesült, Philipposnál már az egész hadsereget érintette. A makedón sereg Kr. e. 338. augusztus 2-án a chairóneiai csatában megsemmisítő csapást mért a görög polisok egyesült seregeire. A makedón phalanx első nagy vizsgája volt ez: a gyalogság csalogató taktikája közben a balszárny lovassága támadásba lendült, éppen ott, ahol az ellenség a legerősebb volt. A csatában a balszárny lovasságát az ifjú Alexandros vezette. Ez lényegében az Epameinóndastól tanult stratégia volt, jóval nagyobb dimenzióban.