Lexikon

Az iambosköltészet korai, viszonylag kevéssé ismert, ugyanakkor – Archilochos és Hippónax mellett – kanonikus képviselője (Kr. e. 7. század).
 

Életéről roppant keveset tudunk. A hagyomány szerint a samosiak megbízásából gyarmatvárosokat alapított Amorgos szigetén (Suda σ 431), bár a tőle fennmaradt szövegekben erre nincs adat. Fennmaradt életművét 42 iambosi költeményrészlet alkotja. Versmértékét tekintve valamennyi iambikus trimeterekből áll. Forrásaink (elsősorban a bizánci Suda-lexikon szócikkei) elégiákat és másféle költeményeket is tulajdonítanak neki, ám a bizonytalan értelmezésű híradások miatt nehéz megítélni, valóban költött-e ilyeneket, s hogy a nevéhez kapcsolt A samosiak régi története milyen műfajú és terjedelmű vers lehetett (talán monumentális történeti elégia?), s egyáltalán tőle származott-e. Állítólag írt konkrét személyt támadó iambosokat (Lukianos, Pseudologistés 2) is. Személyes invektíváinak egyetlen ismert példája (10a W) egy ápolatlan illetőt – filozófust? hanyag lakomavendéget? – vesz célba.
 

Az invektíva általános, valamely tulajdonságot vagy egész embercsoportot megcélzó fajtája érhető tetten az ún. nő-iambosban (7 W), a költő legismertebb versében. A vers vége valószínűleg elveszett ugyan, de 118 soros terjedelmével az archaikus görög „kisköltészet” leghosszabb ismert darabja. A szöveg a nő, pontosabban: az asszonyok különböző típusait tulajdonságaik alapján eltérő állatoktól eredezteti: disznótól, rókától, kutyától – kettőt kivételesen a földtől és a tengertől –, valamint szamártól, menyéttől, lótól, majomtól, s végül a méhtől. A vers az utóbbit kivéve mindegyikről maró gúnnyal rajzol portrét, míg a méh-asszony az ideális, ám szinte csak elméletileg létező házastársként jelenik meg. A nő/állat seregszemle után a költő a hitvese oldalán senyvedő férfi helyzetét ecseteli, ami – intő mitológiai exemplumként – a Helenéért (vagyis: egy nőért) Trójában meghalt hősöket felidéző záróutalásra fut ki. A nő gúnyolásának és állatoktól való származtatásának egyaránt vannak népköltészeti és rituális, sőt korai költészeti párhuzamai is (vö. Aisópos 50 Perry; Hésiodos, Theogonia 578–612; Erga 67; iambos: Hippónax 68 W; Susarión 1 W); a vers egyben a hésiodosi típusú teremtéstörténetek (Theogonia) és hősnő-katalógusok (Gynaikón katalogoi) komikus iambosi utánérzete. A költemény funkcióját többen a házassági tanácsadásban látták, ám e legfeljebb közvetett üzenet mellett inkább tekinthető a házas férfiak keserű számvetésének, amely egyben kanalizálni hivatott azt a gúnyt, amely a férfiközösségben a hitvány feleséget tartó társat éri. (A feleségválasztás problematikájának reflexív feldolgozásához vö. még 6 W töredék.)
 

Sémónidés kritikai költészetének bizonyos darabjai etikai-filozófiai problematikájukkal és megfogalmazásukkal már-már iambikus ritmusú elégiaként hatnak. Ezek közül a – már tekintélyes terjedelme miatt is – legfontosabb szöveg (1 W) komor portrét rajzol a hiú reményektől és törekvésektől vezetett, ám az élet csapásaival szemben védtelen emberről. Az ember „efemer” (ephémeros); vagyis a napok és önmaga szüntelen változásainak kitett mivolta, valamint az emberi létet meghatározó tehetetlenség, az amékhania gondolata közös pontot jelent Archilochos elégia- és iambosköltészetével (vö. Archilochos 11; 13; 128; 130 W). Ám amíg ez utóbbi az alapvetően negatívnak megtapasztalt emberi lét (condicio humana) ellensúlyát a cselekvő tűrés (tlémosyné, 13.6 W) gondolatában, addig Sémónidés a múló örömök megragadásában és az elkerülhetetlen elfogadásában találja meg. A költő közismert „pesszimizmusa” tehát (vö. még a rövid, vesződséggel teli életről, valamint a gyász hiábavalóságáról: 2–4 W) nem önmagában nyert megfogalmazást, hanem egy az elégiából és melikus lírából jól ismert és feltehetőleg szümpotikus – vagyis a lakoma alkalmához kötődő – költői öröm-propagandába illeszkedett.
 

A töredékekben szokatlanul gyakran találkozunk állatokkal; ezek többnyire hasonlatban szerepeltek (5; 8; 11; 12; ?14; 18 W), egy esetben (9 W) azonban állatmesében is. Ez az archilochosi tanmesék fontos műfaji párhuzamának számít, s hozzájuk hasonlóan valószínűleg kritikus költői programot valósított meg. A kritikát nem tartalmazó szövegek többsége több-kevesebb valószínűséggel elbeszélésből származik. Az erotikus tárgyú töredékek naturalizmusa és bohózatisága Hippónaxra emlékeztetnek; az első személyű és valószínűleg a költői én szavait őrző megnyilatkozások egyike – a műfaj által egyébként elítélt – homoszexuális aktust (17 W), egy másik pedig travesztizmust (16 W) mutat be. Az étkezés és az étel, mint a műfaj különböző versfunkciókkal párosuló tartalmi eleme, gyakran szóba kerül, részben feltehetően elbeszélésben (25; 26; 28 W; vö. még 24 W egy szakács szavaival). Ugyancsak lakomai összefüggést sejtet egy házigazda (22 W) és a beszélő (költő?) vendégajándékának dicsérete (23 W). Ezek a szövegek a sémónidési költészet előadói kontextusa szempontjából is sokatmondóak (akárcsak a „fiam” megszólítással kezdődő parainézis, pl. 1 W), és e költészet – elégiához hasonló – szümpotikus előadására engednek következtetni. A költő neve forrásainkban többnyire Simónidésként szerepel (vö. Choiroboskos ap. Etymologicum Magnum 713,17), ami megnehezíti a hozzá kapcsolható szövegek és adatok elkülönítését az ilyen nevű és nála jóval ismertebb kora-klasszikus kori lírikuséitól (Simónidés).
 

A szócikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (2008–2011) támogatásával készült.

Mayer Péter 2016