Lexikon

Meleagros Ovidiusnál

A Metamorphoses 8. könyvében egy hosszabb, narrációs szempontból igen összetett részlet foglalkozik Meleagrosszal (260–546). A calydoni vadkanvadászaton Meleagros beleszeret Atalantába, és nekiadja a trófeát. Nagybátyjai azonban ebben meg akarják akadályozni, ezért megöli őket. Erre anyja, Althaea bosszúból tűzre veti azt a varázslatos fahasábot, amelynek elhamvadásával Meleagros is elpusztul.
 
A történetmondás előtte Theseus és Aegeus találkozásától (7.404–452) kalandozott el Minos és Daedalus – és közéjük ékelve Cephalus – történetei felé (eközben csak mellékesen utalva Theseus és Ariadne esetére, 8.172–176), hogy aztán Daedalustól látszólag visszatérjen Theseushoz: Daedalus már Szicíliában volt, amikor Theseus híre olyannyira elterjedt, hogy a környéket pusztító vadkan elejtéséhez Calydon az ő segítségét kérte, „holott a rendelkezésére állt Meleagros” (8.270). Ezt a szembeállítást aztán az ovidiusi mesélés játékosan kiforgatja: a továbbiakban alig hallunk Theseusról. Mindössze visszatartja Pirithoust, majd a vadkan helyett egy faágat talál el gerelyével (8.405–410). Meleagros lesz a főszereplő, akinek halála után majd azzal folytatódik az eposz, hogy Theseus hazaindul Athénba Calydonból. Megérkezéséről ugyan nem hallunk, csak arról értesülünk, hogy útközben a megáradt Achelous folyónál vendégeskedik, és az asztal mellett mindenféle átváltozás-történeteket mesélnek egymásnak.
 
Több könyvön át tartanak tehát azok a történetek, amelyeket Theseus alakja kapcsol össze, de amelyekben ő maga alig játszik szerepet, és az összekapcsolás inkább csak ironikusan eljátszik a nagyepika folyamatosságának konvenciójával. Az átváltozás ezúttal csak mellékesen kapcsolódik az elbeszéléshez. Sem a calydoni vadkanvadászat epikus története, sem Meleagros anyjának drámai vívódása nem tartalmaz átváltozás-motívumot. Meleagros húgai gyászukban változnak afrikai gyöngytyúkká (8.536–546), és ez a rövid, mindössze 11 soros epizód kódaként zárja le a hosszabb narratív részletet. Az átváltozás külsődlegesen és motiválatlanul kapcsolódik a történethez, mintegy játékosan téve eleget a mű maga teremtette konvenciójának.
 
Ha az egész részlet alig tesz eleget mindannak, amit ígér (hogy Theseus-, illetve átváltozás-történetet fog előadni), az sem meglepő, hogy olyasmi kerül a középpontjába, amit viszont aligha várnánk: a női szerepek kérdése. Meleagros első látásra beleszeret Atalantába, de a pillanat és valamelyikük feszélyezettsége (tempusque pudorque, 8.327) nem teszi lehetővé az udvarlást: anélkül kezdődik el a vadászat, hogy egyáltalán megszólítaná a lányt. A szerelem beszédét ez a történet elnémítja. Hiszen Atalanta vadászként, férfiszerepben jelenik meg, Meleagros pedig elfogadja Atalantát ebben a szerepben: a vadászként nyújtott teljesítményéért dicséri (8.387) és ajándékozza meg (8.426–427). Nem úgy a többiek, akik szégyenkeznek amiatt, hogy egy nő sebezte meg először a vadkant (8.388), és akik mind irigykednek és morgolódnak, amikor megkapja a trófeát. A Thestiadák (Althaea fivérei) pedig női szerepbe, egy kizárólag szerelmi történetbe kényszerítenék vissza, és utólag kizárnák a vadászok közül: a „nec titulos intercipe, femina, nostros” kifejezés (‘asszony létedre ne próbáld ellopni a mi dicsőségünket’ 8.432) éles határt húz egyfelől a „mi”, másfelől a nő között, akinek megajándékozását csak szépségével és az ajándékozó szerelmével magyarázzák. Atalanta azonban sem itt, sem máshol nem szólal meg. Annyira azért nem tör férfiszerepre, hogy a vadászaton kívül is annak megfelelően cselekedjen. Nem ő harcol a trófeáért, hanem Meleagros az ajándékozás jogáért. A többi nő szerepe viszont arra korlátozódik, hogy a sikeres vadászat után hálaáldozatot mutasson be (8.445), vagy hogy a hős halálát meggyászolja. Althaea egészen különleges helyzetben találja magát, amikor oka és eszköze is lesz, hogy elpusztítsa a fiát. Ő lesz az a nőalak, aki hosszú belső küzdelem után döntést hoz, és azt végre is hajtja, mert úgy találja, anyaként rendelkezhet gyermeke életével. Utána pedig megöli magát (8.531–532).
 
Hajdu Péter 2009