Forrás

1732 / 3667

Múzsa-invokáció

A Múzsák megidézése az Ilias II. énekében

Homéros hexametereiben nem gyakori a rím. Ezért joggal tételezzük fel, hogy amikor előfordul, különleges jelentősége van. Az Ilias 2. könyvében, a görög sereg bemutatása előtt ilyen sorok vannak (484–487). Talán a szakrális tartalmú beszéd formai jellemzője lehet ez, ahogy a római vallásos szövegekben is gyakori például az alliteráció.

ἔσπετε νῦν μοι Μοῦσαι Ὀλύμπια δώματ᾽ ἔχουσαι,
ὑμεῖς γὰρ θεαί ἐστε πάρεστέ τε ἴστέ τε πάντα,
ἡμεῖς δὲ κλέος οἶον ἀκούομεν οὐδέ τι ἴδμενˑ
οἵ τινες ἡγεμόνες Δαναῶν καὶ κοίρανοι ἦσαν.

Talán mondanom se kell, hogy a műfordítónak jókora kínlódást okoz az ilyesmi. A hexameter magyarul kifejezetten nem szereti a rímet (a leoninuson kívül, amelyben viszont teljesen szabályosan helyezkedik el), a mi fülünknek inkább kínosan, szerencsétlenkedőnek hangzik. Ráadásul a görög szöveg, mintha éppen ki akarna tolni a fordítóval, rendkívül egyszerű, köznapi szavakat használ, alig hagyva teret a szóválasztásban, mi több, a sorok vége szigorúan egybeesik a nyelvi egységek végével… Szóval valódi gúzsba kötve táncolás – némi sámánisztikus hevülettel fokozva.
Sokan próbálkoztak az Ilias magyarra fordításával már a 19. századi nyelvújítási törekvések óta, elvégre olyan szöveg ez, ami valamiképpen minden európai költészet anyanyelve. Ráadásul a klasszicista esztétikák óta minden irodalomtörténet itt keresi a gyökereket, az „emberiség egészséges gyerekkorát”.
Valószínűleg Kölcsey volt az első, aki legalább néhány száz sort lefordított magyarra az Iliasból. Az ő elképzelése a szövegről az, hogy a magyar nyelv egyedülálló képességét kihasználva formahíven – hexameterben – fordít, a lehetőségek szerint pontos szövegszerűséggel.

„Szóljatok ó Múzsák, kik bírtok olympi lakokkal,
Istennék vagytok, s jelenálltok s tudva tünéktek
Minden, s mük csupa hírt hallunk, s nincs semmi tudásunk:
Árgosi népnek mely vezetői s vezéri valának?”

Láthatjuk, hogy Kölcsey vagy nem veszi észre a rímeket, vagy nem tartja fontosnak, hogy a fordításában megjelenítse őket. (Urambocsá, az is elképzelhető, hogy ügyetlenségnek vélte a szó- és ragismétléseket.) Jellemző az is, hogy saját nyelvjárásában fordít – nem volt még teljesen elfogadott standard irodalmi nyelv. Törekszik a szó szerinti pontosságra, akkor is, ha magyarul ez nem teljesen érthető: „jelenálltok”, viszont nyugodtan felcseréli a görögök egyik nevét (danaos) az Iliasban használt másikra. Nem tartja szentségnek a sorvég-tagmondatvég egybeesését sem.
Kölcseyvel lényegében egykorú (az Ilias-pörből is tudjuk) Vályi-Nagy Ferenc fordítása (Sáros-Patak, 1821).

„Most ti beszéljétek Múzsák, kik laktok Olümponn,
Isteniek, ti jelenlévén, tudjátok egészen;
Mert semmit se’ tudunk, csupa hírt hallánk mi felőle:
Kik vóltak Danaok’ fejedelmei, ’s harczba’ vezérek?”

Vályi-Nagy – Kölcseyhez hasonlóan – nem vesz tudomást a rímekről. Az ő fordításának talán a legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy az összetett mondat logikai összefüggését helyezi a középpontba, így őnála erőteljesebb az a jelentés, hogy a Múzsák a görög seregszemléről beszélnek, kevésbé érezhető az – ami a görögben azért ott sejlik –, hogy az idézet első három sora kissé el is oldódik a konkrét szituációtól, általánosságban is mond valamit a Múzsák tudása és az emberi tudás különbségéről.
Ennek a nagy fordítási nekibuzdulásnak a terméke Szabó István fordítása is (Pest, 1853).

„S most mondjátok el, oh Musák, szép lányai mennynek,
Mindenhol jelen istennők, kik tudtok is önként
Mindent, míg mi hirét hallók, nem tudva magunktól,
Kik voltak legyen a’ danaok fejedelmei rendre.”

Becsületes iparosmunka az ő fordítása, igyekszik nagyjából pontos lenni, bár nem törődik olyan finomságokkal, hogy mennyiben azonos egymással az „Olymposon házatok van” és a „szép lányai mennynek”, ő a saját kulturális közegét természetesnek érzi, és nem zavarja, hogy ez nem azonos a göröggel. Másfelől a kor latinos mondatfűzése annyira sajátjává vált, hogy a függő kérdést (amely itt a görögben alakilag egyáltalán nem függő) „coniunctivusosított” magyar igével fordítja („Kik voltak legyen”).

Ponori Thewrewk Emil, a kor jelentős filológusa is lefordította az Ilias első hat könyvét, amelyből az első „mutatvány” 1861-ben a Szépirodalmi Figyelőben jelent meg (ez Hektór és Andromaché búcsúja volt a VI. könyvből). Később kétnyelvű kiadásban megjelent az egész első hat könyv is 1906-ban, ehhez azonban nem tudtam hozzáférni, úgyhogy az ő fordításáról nem tudok nyilatkozni. Annyi mégis látszik a „mutatvány”-ból, hogy Ponori Thewrewk is formahíven, hexameterben fordított.

A 19. század végén megjelenik a magyar fordítástörténetben egy új irányzat (legjelentősebb elméleti írója Radó Antal), amely azt tételezi, hogy úgymond „a formát is le kell fordítani”, mivel az időmértékes verselés „idegen a magyar nyelv szellemétől”. Ezért a hexameternek megfelelő epikus költészeti formát az ütemhangsúlyos felező tizenkettesben véli megtalálni. Nyilván hatással volt erre az irányzatra Arany János zseniális eposza, a Buda halála, amely egyébként sajátos módon ötvözi a rímes-hangsúlyos verselést a daktilikus-anapesztikus dallamsejtelmekkel.

Ezt a hangot szólaltatja meg Baksay Sándor, akinek az Ilias-fordítása a maga nemében szintén zseniális (Budapest, 1901). Nem formahű ugyan, a görög hősöket kissé zsinóros mentébe öltözteti, de talán máig a legélvezhetőbb szöveget adja (megkockáztatom, még ha ezzel sokak nemtetszését fogom is kihívni), Devecseri fordítását is beleértve.

„Most Múzsák, olympi paloták lakói!
Istennők! Mindennek látói, tudói!
Mondjátok el nékünk, mert ránk csak a híre…
Kik voltak akhívok királya vezére?”

Mivel a forma eleve rímes, nehéz eldönteni, hogy vajon Baksay a görög eredeti kedvéért próbálkozik a belső rímmel („látói, tudói”), vagy az Arany János-i minta hat rá, ahol szintén sok a belső rím (bár ennél általában rafináltabb elhelyezésben, többnyire a páratlan sorok felezésénél). Érdekes egyébként, hogy Baksay mennyire hallja az Arany-féle mögöttes időmértékes dallamot is (például „paloták lakói”, „látói, tudói”, „mert ránk csak a híre”, „kik voltak akhívok”, „királya vezére”). Sőt, a mondat abbahagyása, a hiányosság, a szöveg kiegészítését az olvasóra bízó technika is Aranyra hajaz… (Kiváló imitáció ez, csak sajnos hiányzik belőle az összetéveszthetetlen saját hang, amitől igazán erőteljes lenne ez a költészet.)

Egy évvel később jelent meg Kemenes-Kempf József hexameteres fordítása.

„Zengjétek, Múzsák, kik Olympos bérczein éltek,
Mert ti nagy istennők vagytok s mindenre figyeltek,
Mink meg csak hiriből hallók, nem látva szemünkkel,
Kik voltak danaok fejedelmei, büszke vezéri.”

Szövegileg viszonylag pontos, nyelvileg természetesnek mondható, még ha a kor stilisztikai ízlése igencsak meg is látszik rajta („büszke”). A sorvég-tagmondatvég egybeesését is megvalósítja. A rímekről viszont ő sem vesz tudomást.
Vértesy Jenő fordítása (Budapest, 1913) a Radó Antal-féle elveknek megfelelően készült, kevesebb tehetséggel és – talán mondhatjuk – kevesebb ambícióval is, mint Baksayé. Ő rímtelen felező tizenkettesben (ahogy akkor nevezték: magyaros alexandrinban) fordít. Ez nyilván könnyebbség formailag, viszont az epikus nyelvnek azt a sodrását, amit a Baksay-féle Arany-imitáció megteremt, korántsem éri el.

„Mondjátok most nékem, olymposi Múzsák,
– Mert ti mindent tudtok, mert ti mindent láttok,
Hozzánk csak a hír jut, a szemünk nem látta –
Kik voltak vezéri, fői danaoknak.”

A második sorban az ismétlődő formula azonban valamennyit visszaad a görög szöveg ismétlődéseiből – ki tudja, vajon az eredetihez való hűség szándékával vagy a költői erő fokozása céljából?

A következő idézet már Devecseri Gáboré. Pontosabban két változatát is ideteszem, mert általában nagyon tanulságos, hogy az első változatnak tekinthető, 1952-ben megjelent szöveg hogyan módosult később.

„S most, Múzsák, ti beszéltek: olymposi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:
kik voltak fejedelmei ott danaosz daliáknak?”

„S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek,
istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok,
míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk:
kik voltak danaók fejedelmei és vezetői?”

Látható, hogy Devecseri, aki vérbeli filológus volt, azonnal felfedezte a rímek jelentőségét, és már az első variációban igyekezett megcsinálni magyarul is az összecsengést. A „beszéltek – éltek” rím pontosan ott helyezkedik el, ahol az eredetiben, a harmadik versláb trocheusa után, illetve a sorvégen. A „vagytok – tudtok” rím kevésbé erős: itt a problémát az okozza, hogy Devecseri igyekszik megtartani a szöveg természetességét, egyszerű kifejezéseit, és így a háromszoros összecsengés középső tagja nem jelenik meg a szövegben. A harmadik sor megint tökéletesen hozza a ragrímet, bár a „hírhallásunk” jóval keresettebb kifejezés az eredetinél.
Érdekes, hogy az utolsó sorban érhető tetten Devecseri ízlésének változása. Az első változatban még „danaosz daliák” szerepeltek: valljuk be, ennek van némi 19. századi íze. A végső változat a görög szöveg enyhe tautológiáját és köznapi nyelvét adja (bár a „danaosz” alak helyett kénytelen metrikai okokból a szintén 19. századias „danaók” alakra fanyalodni…)
Zárásul – kissé talán vezeklésül is az egész művel megküzdő sorstársak kritikája miatt – mellékelem a saját próbálkozásomat:

„Múzsák, mondjátok (hisz Olymposon a palotátok),
istennők, jelen is lévők, mindent meg is értők –
hallunk róla mi, és sose látunk rá a valóra:
kik voltak vezetői, királyai hát az akhájnak?”

A cél az volt, hogy a belső rímek minél erőteljesebben érzékelhetőek legyenek. Ennek érdekében – mivel a mai fülünk a ragrímet kissé esetlennek hallja – igyekeztem nem azonos szófajú vagy legalább hosszabban rímelő szóalakokat találni. Másfelől – be kell ismernem – ennek a törekvésnek bizonyos mértékig áldozatul esett a mondat természetessége…

Imre Flóra 2013