Paul Wolters 1905-ben közölte máig alapvető tanulmányát a klasszikus ókorban amulettként viselt szalagokról.(1) Tanulmánya valóságos felfedezőkörút képeken és szövegekben: egy kevéssé figyelemre méltatott motívum bámulatos elterjedtségét szemlélteti. Bár írása nem merült feledésbe, hatása mégsem mérhető felfedezésének horderejével: az amulettként viselt szalagok ábrázolásai és forrásai máig gazdag, jórészt feltáratlan terepet jelentenek.
Ha körben megcsomózva szalagot, láncot vagy füzért a testre kötöttek, azt görögül a periaptó igével jelölték. A periamma szó a periaptó („perecként összeköt”, „feltűz”) igéből képzett főnév; a periapton az igéből képzett melléknévből főnevesült főnév; de maga a melléknév is használatos. Klasszikus szövegek a periapton szót részesítik előnyben, későantik szövegek mindkét alakot használják. A modern terminológiában használatuk párhuzamos és alternatív; magam is felváltva használom őket.
A periapton tehát etimológiai értelmében azt jelenti, ha egy szalagot vagy láncot csomóra kötve a testre erősítenek (bokára, combra, csuklóra, karra, nyakba, vállon átvetve vagy a fejre). Első jelentésében kb. a kösöntyűnek (a magyarban általános értelemben bármilyen testre vagy ruhára felaggatott díszt jelent), csüngőnek, karperecnek megfelelő kifejezés. A szó lehetséges amulett jelentését nagyban megkönnyítette, hogy a görög periapton szó továbbél az ófranciában, s – talán francia közvetítéssel – az angolban, egyértelműen „amulett” jelentésben: Shakespeare VI. Henrik című drámájában Johanna imájában a segítségül hívott amuletteket ezzel a szóval (periapts) jelöli.
A periaptein mozzanata a görögben meglehetősen tág jelentéskörhöz kapcsolódhat: a két szélső pontot említve, az ékszer felaggatásától egészen a metaforikus „szerencsét/gyógyírt/áldást hoz” jelentésig. A szó amulett jelentéséhez kapcsolódóan a periaptein fogalma kifejezheti, ha olyan tárgyakat aggatnak láncra fűzve és csomóra kötve a testre, amelyeket már önmagukban is amulettnek tekintenek, és akként alkalmazhatnak betegségek gyógyítására, szerelmi varázslásra, bajelhárításra: például valamely drágakő, növény, kagylóhéj, de akár ilyen a Gorgófő is Athéna aigisén. A teleté és a varázslat itt tehát elsősorban a láncra fűzött és csomóra kötött tárgyhoz kapcsolódik. Ritkán fordul elő, hogy a periaptein közelebbről meg nem határozott, periaptonnak nevezett amulett felaggatását fejezi ki.
Főnévként (periapton/periamma) a szó azonban mindig egyértelműen hordozza az „amulett” jelentést, lényegében a phylaktéria, boéthémata, apotropaia szavak szinonimájának számít.
Így például Plutarchos Periklés-életrajzában az ige és a főnév előfordulása két különböző értelmet mutat: először ékszer felaggatását, másodjára amulettet jelent. Elsőként az akropolisi építkezéseket az ékszerekkel, drágakövekkel teleaggatott asszonyhoz (periaptomené) hasonlítja (12.2, Máthé Elek fordítása):
„…(a görögök) azt látják, hogy mi athéniak… miként drágakövekkel teleaggatott hiú nőszemélyt, saját városunkat cicomázzuk s ékesítjük fel szobrokkal és sok ezer talentumba kerülő templomokkal.”
Amikor viszont a beteg Periklésnek az asszonyok periaptont függesztenek a nyakába gyógyulásáért, akkor a szó nyilvánvalóan „amulett”-et jelent – amiről Plutarchos (forrása, Theophrastos nyomán) meglehetős szarkazmussal nyilatkozik (38.2):
„Theophrastos… példaképp elmondja, hogy Periklés megmutatott egyik barátjának, aki betegsége alatt meglátogatta, egy talizmánt, amelyet az asszonyok akasztottak a nyakába; majd megjegyezte: nagyon nagy betegnek kell lennie ahhoz, hogy eltűrjön ilyen balgaságot.”
Periaptonnak nevezett amulettekről esik szó az Elagabalus elleni „barbár praktikák” között Cassius Dio történetében, hasonló amulettekhez nyúlnak a rhodosiak kétségbeesett helyzetükben Polybios történetében, és ilyenekről beszél Diodóros a „krétai” Héraklés történetében: az ő nevéhez fűződnek olyan rítusok, amelyek Alkméné fiától „idegenek”; többek között ilyen az is, hogy nők az ő nevében hordanak amuletteket.
A periapton/periamma főnév önmagában közelebbről meg nem határozható talizmánt jelent. A hangsúly így nem valamely ráaggatott speciális talizmánon van, hanem a csomóra kötött szalagon. Az ilyen periammákat Wolters nyomán szalagamuletteknek nevezhetjük. Ez az értelmezés ugyan részben etimologizáló magyarázat, részben argumentum ex silentio, megerősítik azonban az ábrázolások periammái mint ikonográfiai reáliák: a szalagot viselhetik valamilyen függővel (talán gemmával is), de a szalag ömagában mégis gyakoribb.
Későantik patrisztikus szövegek gazdag forrásai periammák említésének, s a feltehetően hosszú évszázadokon át élő praxis lényegi vonásának: rendre, szinte kivétel nélkül együtt említik periaptont és epódét (ráolvasás). A szalaghoz ezáltal rítus is kapcsolódik: ennek révén periaptein és epódé (teleté) révén lesz maga a szalag talizmánná. A periamma tehát egy olyan testre felfűzött lánc vagy szalag, amit csomóra kötnek, s ráolvasással fűznek amuletté.
A periapton főnév legkorábbi előfordulása, amely az amulett jelentést egyértelműen hordozza, Platón Államában olvasható.
„No, és nem kellemes-e az az állapot, hogy legnagyobb ellenségüknek azt tartják, aki az igazat megmondja, hogy míg abba nem hagyják az örökös ivást, töltekezést, szeretkezést és henyélést, addig sem gyógyszer, sem égetés, sem metszés, sem ráolvasás, sem amulettek s egyéb efféle dolog nem fog segíteni rajtuk.” (426a–b. Szabó Miklós fordítása)
A szöveg világossá teszi: a periaptont részegség, gyomorrontás, s minden olyan baj ellen használják, amelyek mámoros symposionok árnyoldalai közé tartozhatnak. Platón szövege a periaptonokat – más gyógymódok mellett – egy felsorolásban említi az epódé nevű praktikával.
A Platón-szöveg klasszikus kori testimoniumát adja a periammák gyakorlatának, sőt egyik kontextusát is megnevezi: a symposionok világát. Nem adhat azonban betekintést, egyrészt szkepszise, másrészt műfaji sajátosságai révén a szokás eleven közegébe. Ez a szkepszis pedig lényegében az itt idézett valamennyi szövegnek jellemző vonása. A periammák viselői nem szólalnak meg bennük. A periammák egyik természetes közegét a varázsgyűrűkhöz kapcsolódó legújabb kutatás nyomán, a daktylios pharmakités mintájára, a komédia jelenthetné, de forrásunk mindössze egyetlen kontextus nélküli töredék.
A periammák viselőinek világába mégis elkalauzolhatnak vázaképek. Az iméntiek nyomán adódik, hogy egyik fő terepük a symposionok világa. Az Ermitázs symposionon mulató lányokat ábrázoló vázaképén a lakomázó lányok comb- vagy karszalagokat viselnek, amelyek értelmezésére az iménti Platón-idézet adhat magyarázatot. A Vatikáni Múzeum egyik vörösalakos csészéjén fekvő férfi látható hányás közben, álló nő segíti, fogva a férfi fejét. A kép a jelenet naturalizmusát mégis mintha Platón szkepszise nélkül mutatná: a periamma jelenléte a férfi csuklóján inkább megengedői mellékmondattá fordítható: „pedig természetesen visel amulettet”.
Láttuk, hogy a periaptein említésekor a szövegekben is csupán a kontextus segíthet eldönteni, ékszerként vagy amulettként visel-e valaki például egy láncot, s a kettő legtöbbször aligha szétválasztható. Fokozottan érvényes ez a képek esetében. Az amulett értelemben vett periapton, főként, ha ez egyszerű, függő nélküli szalag, nem csupán a ruhatár részét képező, díszként felaggatott ékszertől különböztetendő meg, de a fegyverzet részét képező szalagoktól, a győztesnek járó szalagtól stb. Megkülönböztetendő, ám jelen tudásunk szerint alig különböztethető meg.
A testre szalagként fűzött amulettek ikonográfiai azonosítása előtt számtalan korlát mutatkozik, amelyek egy része aligha ledönthető: a legtöbb szalagról soha nem fogjuk tudni eldönteni, vajon amulettként hordták-e. Van azonban a symposionon kívül is néhány olyan kontextus, amelyekben – szöveges forrásaink tanúsága alapján – a bokán, combon, karon csomóra kötött szalagok legvalószínűbb, s mára leginkább elfogadott értelmezése, hogy periammáról van szó: amulettként viselik, így például védtelen kisgyermekek, fürdőző lányok világában.
A kör azonban tovább bővíthető. Bizonyos képeken hopliták által viselt szalagok is amulettként értelmezhetők. Istenek által viselt periammák alapító érvényű amuletteknek tekinthetők. Csupán két példa: a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének paestumi lékythosa sziklán ülő Eróst ábrázol. Az isten nyakán, bokáján és csuklóján szalagdíszek – periammák? Egy kezében kitharát tartó terrakotta Erós testén: karján, csuklóján, combján és mindkét bokáján – feltevésképpen – szintén periammákat láthatunk.
A Metropolitan Museum egy vörösalakos ivócsészéje olyan jelenetet ábrázol, amelyben fiatalok éppen szalagot kötnek egymás karjára. A jelenet, úgy tűnik, kedvelt motívuma volt Duris és köre munkáinak a Kr. e. 5. század első évtizedeiben. A kép különlegessége, hogy nem a periaptonnak: szalagok viselésének, hanem a teleté: periaptein és epódé pillanatának forrása. A jelenet – ha valóban így értelmezhető – a szalagamulettekhez kapcsolódó rítust örökíti meg.
A periamma és rokon szavai praktikus kifejezések annak a klasszikus görög világ mindennapjaiban ismert praxisnak a megnevezésére, ha szalagra fűzött függőt, vagy egyszerűen csomóra kötött szalagot talizmánként hordtak. Boldogulásra, veszélyek kikerülésére, védtelenségük orvoslására viselték gyermekek, nők, férfiak – háborúban, betegségben, szerelemben.
Bélyácz Katalin, 2013