Forrás

60 / 59

Libanios: 41. beszéd

Libanios Kr. u. 4. századi görög rétor. Antiochiában született, élete nagy részében itt volt retorikatanár. Julianus császár barátja volt, a keresztény császárok idején is mindvégig megmaradt pogánynak.

(1) Le vagyok döbbenve, polgárok! No nem azon, hogy ez az ember minden eszközzel próbálja kimenekíteni a fiát, hanem rajtatok, hogy – miközben tombol a vész a városban – ti leültök efféle beszédeket hallgatni! Épeszű ember, aki minél előbb véget akar vetni a vésznek, engedelmeskedik az isten szavának, ezen felül pedig egyetlen árva szót sem szól, senkit sem hallgat meg. Minthogy azonban ti nem tartottátok fontosnak, hogy segítsetek a városon, s eltűrtétek a végeláthatatlan szövegelést, sőt, valakinek akkora hatalma lett felettetek, hogy rávett benneteket annak felülvizsgálására is, vajon nem kellene-e lemondanunk a megmenekülés nyilvánvaló módjáról, s helyette olyasmire várnunk, ami sohasem következhet be – hát hogyne hihetné az ember, hogy elment a józan eszetek? (2) Én mindenesetre azt tartottam volna helyesnek, ha már az első szavai után elzavarjátok ezt „a föld fertőzetét”, és nem kértek fel utána mást is hozzászólásra, hanem minden teketória nélkül végrehajtjátok, amit a népnek meg kell tennie. Mivel azonban valahogy mégiscsak kapott időt a hazugságaira bőségesen, és még arra is megkértetek valakit, hogy magyarázza el nektek azt, ami pedig egyáltalán nem szorul magyarázatra, elétek léptem, mert csak nem hagyhatom, hogy a varázslót többre tartsátok a pythói istennél.
(3) Nos, ami ennek a nagyszájú sarlatánnak a megcáfolását illeti, ez nemcsak nekem lesz könnyű, hanem bárki másnak az volna, annyira hihetetlen ígéretének minden egyes szava. Két dolog miatt azonban komoly aggodalmat kelt bennem a beszéde, polgárok. Az egyik az, hogy sok polgártársunk, miközben megbabonázva hallgatja a varázsló szavait (amiben szintén ő a bűnös), a halál markába kerül, mert a járvány mindeközben terjed tovább a maga megkezdett útján. A másik félelmem az, hogy az isten ezentúl már nem lesz hajlandó nekünk segíteni. Mert nagyon csodálkoznék, ha azok után, hogy mi másnál keressük a reményt, és a legfőbb támaszunk helyett egészen másfajta segítség elfogadására hajlunk, az isten ne vonná meg tőlünk eddig tanúsított jóindulatát és szeretetét. (4) Így hát minden gyűlöletet és büntetést megérdemel ez az ember, amiért a megoldás ígéretével kecsegtetve megfoszt bennünket attól, hogy legyűrhessük a kórt, de bízom benne, hogy épp ilyen felháborodással fogadjátok a mellette felszólaló társait is (akikről nem kétséges, miért vonzódnak hozzá), amiért nekik többet ér a barátság egy ilyen alakkal, mint a város érdeke.
(5) Néhány más polgártársunk értetlenül áll az események előtt, és egyfolytában azon töpreng, vajon mi válthatta ki ezt a szörnyű és elviselhetetlen járványt, vajon miért kell városunknak pusztulnia. Többeket is hallottam az agorán így sóhajtozni: „Mit követtünk el, hogy így kell bűnhődnünk? Talán az istenek templomait, az áldozatokat, a szent körzeteket vagy az oltárokat nem őriztük meg ősi hagyományaink szerint? Adósak vagyunk egy állat feláldozásával? Italáldozatot mulasztottunk el? Valamilyen szertartást? Vagy ünnepet? Nem járultunk eléjük, mielőtt harcba vonultunk? Nem állítottunk fogadalmi ajándékot győzelmünk után? Szerződést szegtünk? Eskünket tagadtuk meg? Szomszédainkkal szemben követtünk el jogtalanságot? Hát miért sújt bennünket a dögvész?” (6) Mások efféle okokra gyanakodnak, én azonban soha egy pillanatra sem csodálkoztam el azon, hogy az történik velünk, ami történik. Nem azért, mert nem tetszett nekem, ahogy a város élt, vagy mert osztoznék a rossz lelkiismeretetekben valamilyen szentségtelen vagy kegyetlen eset miatt (elő ne forduljon, hogy csalódnom kelljen a városomban!). Hanem mert láttam ezt a fickót, aki a földművelésből, a tengerből vagy bármi egyéb tisztes kétkezi munkából nem hajlandó megélni, csak ezt a hitvány mesterséget űzi, s közben azt hangoztatja, hogy ő mindenkinél jobban ismeri az isteneket és legtitkosabb titkaikat, tudja, minek örülnek, hogyan lehet rájuk hatni, s mit kell nekik adni, hogy hálásak legyenek. (7) Ez az átkozott magát az istenek társának és barátjának jelentve ki és azzal az ígérettel, hogy ő minden szorult helyzetből képes általuk bárkit megszabadítani, sok családot tett tönkre, pénzért kínálva szolgálatait a polgárok közötti vitákban, vagy a sírok körül tekeregve, majd onnan halált hozva a neki mit sem ártó emberekre, halottakat háborgatva, a lelkeket nem hagyva békében nyugodni az őket illető helyen. (8) És sokan vannak bizony olyanok, akik épp őt bérelték föl, hogy végezzenek ellenségeikkel, akikkel összetűzésbe keveredtek, őt, aki a sok másnak okozott baj és ártás mellett azt is kiharcolta magának, hogy ne kelljen megbűnhődnie. Mert aki ezt látta és meg is tudta ítélni a dolgokat, az inkább a hallgatást választotta, mivel kockázatosnak tartotta egy olyan ember felbőszítését, aki a sírokból nyeri az erejét, ahogy magam is tisztában vagyok azzal, mi vár rám, a város érdekét azonban előbbre helyeztem a magaménál, és ezért emelkedtem szólásra. De nemcsak a hallgatás segítette ügyét, hálás ügyfelei is le voltak kötelezve, hogy bármit megtegyenek és eltűrjenek érte. Látjátok, hogy most se riasztja őket vissza semmi se!
(9) Gyűlölettel nézték mindezt az istenek, s haragjukat – bár sajnálták a mágus karmai közé került szerencsétleneket – mindnyájunk ellen fordították, úgy, ahogy ez gyakran megtörtént már másutt is. Felfigyeltek erre a jelenségre a legkiválóbb költők is, akik tapasztalataikat így öntötték versbe: „gyakran egész város szenved, mert egy gonosz élt ott”. Ez az oka annak, amikor meghasad a föld, ez okozza a tenger kiáradását, ez okozza a mértéktelen esőzéseket, ettől támad a járvány – és az is, ami most nálunk van. (10) De ahonnan a betegség, onnan a segítség is. Rengeteg embert elveszítettünk (az orvosok tudománya fabatkát sem ért), de végre felismertük, hová kell tekintenünk: az istenre, aki sok várost megszabadított már hasonló, sőt még súlyosabb bajoktól is, az istenre, aki Delphoiban lakik. Én féltem, bevallom, polgártársak, féltem, hogy nem kaphatunk jóslatot, mert ezt az embert még nem űztük ki a városunkból. Az isten jóakarata azonban erősebbnek bizonyult az én félelmeimnél! Napnál világosabb választ adott nekünk, nem olyat, amilyenek általában a delphoi jóslatok, hogy így is, úgy is lehet érteni őket. Egyértelműen kijelentette, hogy ha a nép feláldozza valamelyik polgártársunk gyermekét, ő megszünteti a bajt. (11) Ezzel a válasszal tértek vissza jóslatkérő követeink, lóhalálában téve meg a visszautat, éjjel-nappal vágtatva. Mi aggódva virrasztottunk, vajon milyen hírrel fognak beállítani. Amint meghallottuk, hogy közelednek, sokan még a városfalakon kívül köréjük sereglettünk, és faggattuk őket, vajon olyan üzenettel jöttek-e, amitől fellélegezhet a város. S minthogy jó híreket ígértek, úgy gondoltuk, nem érdemes az időt húznunk, futás a népgyűlés helyére, a jegyző pedig felolvasta a jóslatot. (12) Ekkor úgy láttuk jónak, hogy nem szükséges határozatot hoznunk a szokott módon, „XY, Z fia” javaslatára; meggyőződésem, ez nem lett volna demokratikus, ebben a helyzetben csak egyféleképpen lehetett megőrizni az egyenlőség elvét: ha sorsot húzunk. Az apák jelenlétében elő is készítették a gyermekek nevét a húzásra, elvégezték az ilyenkor szokásos szertartásokat, és a sors ennek a férfinak a fiára esett, akinek a számláján bűnök hosszú sora áll. Taps fogadta az eredményt, jól emlékeztek, hiszen tudtuk, hogy egyszerre két csapástól szabadulhatunk meg: a járványtól és egy hitvány fajzattól. (13) S noha az lett volna helyes, ha azonnal feláldozzuk a fiút, a járvány megszűnik, a várost pedig most már egy másik áldozat gondja foglalja le: a megmenekülésért bemutatandó hálaáldozat, s főképp, ha ő – hiszen valamiféle megtiszteltetésben részesült ő is – nem fogadja mértéktelen fájdalommal a döntést, vagy ha erre képtelen, legalább úgy tett volna, mintha nem fájlalná. Ő azonban háborút indít az isten ellen, titeket semmibe vesz, ajánlatával pedig csak a járványt nyújtja tovább: „Rám figyeljetek, ne a pythóira! Én fogom megszüntetni a járványt. Miért kellene ehhez gyermeket áldoznunk?” Ilyen remek ötlettel áll elő a mágus, ti meg tűritek! (14) Most jössz ezzel, te átkozott? Van bőr a képeden, hogy elismered, már korábban is tudtál volna segíteni, csak éppen nem akartál? Csakhogy ezért az őszinte vallomásért nem a gyerek érdemli meg, hogy életben maradjon, hanem az apja, hogy a fiával együtt őt is feláldozzuk! A fiú engedelmeskedjen a jóslatnak, az apja pedig fizessen meg azért, hogy ölbe tett kézzel nézte végig a város siralmas pusztulását, és közönyösen megvonta a segítséget, amire pedig állítása szerint képes lett volna!
(15) De mégsem volna jogos, ha számon kérnénk ezt rajta. Valójában akkor sem volt képes rá, most sem tudná megcsinálni. Csak az időt húzza, csak szédít benneteket ez a mindenre elszánt alak! Először is akadályozza, hogy betartsátok az egyszer már elhatározott döntéseteket. Emlékezzetek csak, hogyan döntöttetek akkor, amikor a város megmentéséről tanácskoztatok! Hát nem úgy, hogy nem az egyes emberekkel törődtök, hiszen az ügy túlnő az egyéni érdekeken, hanem ahhoz fordultok segítségért, aki a baj egészére tud megoldást adni: a delphoi istenhez? (16) És azt sem mondhatnám, hogy sokan szólaltak volna föl az ügyben. Röviden elmondta álláspontját már nem is tudom ki, ellenvéleménye senkinek sem volt, a nép megszavazta a javaslatot. Megválasztottuk a követeket, azok elmentek Delphoiba, és jóslatot kértek az istentől, mi vethet véget a dögvésznek. Megkapták a választ, visszajöttek, jelentették: „Van megoldás!” Most ezek után vonjuk vissza, amit egyszer elhatároztunk? Nem szégyelljük magunkat ezért a visszakozásért, amely városnak, polgárnak egyaránt a legnagyobb gyalázatot hozza a fejére? Egy ilyen fordulat után nem lehet majd visszautasítani az ész nélküli kapkodás vádját. Tökéletes döntést hozni akkor, amikor két merőben ellentétes dolog között kell választani – ez egyszerűen lehetetlen. Nincs mese, el kell ismernünk, a két alkalom közül egyszer hibáztunk.
(17) De azon is csodálkozom, hogyan gyűlölhetjük a zsarnokokat, amiért meggyengítik a nép hatalmát, ha közben neki meg hálásak vagyunk azért, hogy önmagát a nép döntései fölé helyezi? És ha valaki egy kitüntetésről szóló határozatot semmisítene meg? Vagy olyat, amit a szomszédaink megsegítésére hoztunk, vagy ha arról szavazunk, hogy tőlük kérjünk segítséget? Rémes volna, és fel lennénk háborodva. (18) Hogy mondod? Ezek szerint akkor hiába gyűltünk itt össze, hiába hallgatjuk a szónokokat, mérlegeljük az elhangzottakat és szavazunk róluk, hiába emeljük törvényerőre a helyesnek ítélt javaslatot és megyünk haza? És most békésen fogjuk tűrni, hogy semmissé válik a határozat, amellyel megszavaztuk, hogy a jósda fegyverével szállunk szembe a járvánnyal?
(19) De még ha a követek útnak indítása előtt próbálkozott volna azzal, amivel most, az is felháborító lett volna, és aligha gondolta volna a város, hogy az ő javaslatától többet lehet remélni, mint a Delphoiból kért jóslattól. De hát a követek elmentek, megkérdezték az istent, kérdésükre pedig feleletet kaptak – most mindezt semmibe vesszük, és a mágus szavait fogjuk csodálattal követni? Még az sem lett volna teljesen kifogástalan lépés, ha egy másik istenhez vitt volna bennünket valaki; a mostaninál kisebb hibát követtünk volna ugyan el, de azért szemrehányást mindenképpen kaphattunk volna érte. Most meg, hogy az isten után egy emberhez folyamodunk segítségért, semmilyen jogtalanságot nem követünk el?!
(20) Pedig még azt sem lehet mondani, hogy jósdához fordultunk ugyan, de nem a legmegbízhatóbbhoz, vagy nem olyanhoz, ahonnan biztosan megtudható az igazság. Delphoiról mindenki tudja, hogy fekvése, híre, tévedhetetlensége minden más jósdáét felülmúlja. Még a barbárok zsarnokai is tudták ezt, legértékesebb kincseiket ajánlották fel neki. Ez a jósda adott új hazát rengeteg görög városnak, ez segített az egész görög népnek a legsúlyosabb konfliktusai idején. (21) És nem is most először ítélhetjük meg, mire képes, hanem hosszú idők tapasztalata tanúskodik mellette – s nála követel most több tiszteletet magának, ember létére, ez az istenek gyűlölsége! De a gyógyítás módszerei sem újak, sokakat mentett már meg ugyanígy a bajból. És az áldozatok sem titokban történnek, ezt még a gyerekek is megmondhatják, akik azt is el tudnák mesélni, kik és milyen céllal áldozták föl az áldozatokat. Ezek után mi vehet rá benneteket, hogy az isten és az isten felszólítása helyett a mágusban bízzatok?
(22) Így hát, még ha minden behódolna is az ő mesterségének, nagyon furcsa lépés volna részünkről saját nemrég hozott döntésünket őrültségnek minősíteni, és semmibe venni az istent, aki nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire nem veszi semmibe a várost. De könnyű belátni, hogy hazudik a fickó, csak a szája jár, és olyasmit ígér, ami messze meghaladja a tudományát. Ki hiszi el közületek, polgártársak, hogy ez a férfi, amikor látja a város irtózatos pusztulását, sőt annak veszélyét, hogy a végén egyikünk sem marad életben, s látja azt is, hogy a halottak tömege miatt felborult a temetések hagyományos rendje, polgár létére ölbe tett kézzel ül, nem ajánlkozik önként, s elmulasztja a pillanatot, amikor a város megmentőjének kiálthatják ki? Hát miért nem mutattad meg a tudásodat, te hős, aki ma istenekkel feleselsz? Tán nem kecsegtetett hírnévvel a feladat? Szavakkal kifejezhetetlen, micsoda dicsőségben fürödhettél volna! Vagy hajlandó lettél volna, csak anyagilag nem érte volna meg neked? Vajon mit nem kaptál volna meg a beígért segítségért cserébe? (23) Más jótevőket már egy-egy jutalom miatt is irigyelnek, neked az összeset megadtuk volna: ingyenes étkezést, adómentességet, földeket, pénzt, szobrokat szerte a városban, az oszlopcsarnokoktól kezdve a gymnasionokon át a szentélyekig mindenütt. Talán lett volna valaki, aki még azt is javasolta volna, hogy bort igyunk a tiszteletedre, és az istenekkel együtt neked is énekeljünk himnuszt. Hát akkor miért választottad te mégis inkább a büntetést, azt, hogy megfosztod saját magadat ennyi jótól, a várost pedig a megmeneküléstől, amikor a várossal együtt ekkora haszonra tehettél volna szert? Ki annyira bolond, hogy nem kap egy ilyen alkalmon, hanem elfut előle? Ki ne kívánta volna, ha ilyesmire képes, akár a halált is, ha tudja, hogy nagyszerű tetteiért micsoda feliratok fogják megörökíteni nevét? Te ráadásul még életedben élvezhetted volna mindezt!
(24) Aztán meg, akinek a dögvész felett hatalma van, az az éhínséggel is elbír. Az éhínség megszüntetetésére meghozza a városnak a késlekedő esőt, és lecsitítja, ha túl sok jön belőle, és ráveszi az évszakok istennőit, hogy ne bántsák a földet. Akinek pedig ilyesmi felett van hatalma, annak gyerekjáték lenne akár az ellenség megfutamítása is, akár egyetlen fegyver, egyetlen ló vagy parancsnok nélkül is. Nos te, barátom, hány győzelmi jelet állítottál? Hány ellenséget győztél le? (25) Márpedig, ha valóban van hatalmad, ezt is megtehetted volna. Aligha akartad volna inkább a hősöket magasztalni, mint magad is a megkoszorúzottak között lenni – annál is inkább, hiszen te egyetlen hang és mozdulat nélkül kergetted volna el az ellenséget. Nem egyszer láttam ezt az embert, amint pénzről beszélget kereskedőkkel, hol kért, hol megköszönte, amit kapott tőlük. De miért kellett neked a gazdag emberek körül lebzselned, ha egyszer azok közé tartozol, akik adni tudnak?
(26) És miért nem tárta föl a te mesterséged az összes kincset, s mért nem került a te házadba minden, amit most a föld mélye rejt magában? „Azért – vágja majd rá erre ő –, mert mindenki máshoz ért. Én ehhez értek, nem is rosszul. Titeket pedig éppen ezek miatt a mesterségemet gyalázó irigyeim miatt nem kerestelek föl korábban, és miattuk nem álltam elő a javaslatommal. Most is csak a kényszerűség vett rá, hogy eljöjjek.” (27) Én meg azt hiszem, felesleges elmagyaráznom, amit úgyis tud mindenki: miattuk aztán nyugodtan eljöhetett volna megszüntetni a járványt, ezzel csak nagyobb elismertséghez jutott volna. A rágalmakkal kapcsolatban viszont lenne egy megjegyzésem. Ki ne viselt volna el néhány kellemetlen szót, ki ne viselte volna el mások gyalázkodását, ha utána bebizonyíthatja a támadóiról, hogy alaptalanul rágalmazzák? Miért nem forrasztottad a szót a te hatalmad ócsárlóinak torkára azzal, hogy bebizonyítod: a város javára vagy birtokában ennek a hatalomnak? Én elsőként álltam volna föl és neveztem volna őket a város ellenségeinek és fekélyének, és követeltem volna megbüntetésüket. Csakhogy te nem az irigységtől féltél. Hogy miért nem? Mert pontosan tudtad, hogy nincs benned olyan erő, amire mások irigyek lehetnének! Ezért nem volt semmi kifogásod az ellen sem, hogy az istenhez forduljunk.
(28) Ne higgyétek, polgárok, hogy tényleg hatalmuk van ezeknek minden felett, amiről azt állítják! Van, ami felett van hatalmuk, és van, ami felett nincs, van, ami felett nagy a hatalmuk, és van, ami felett csak kicsi. Hogy egy efféle alak, mint ez, bárkinek is megszüntesse a baját, az lehetetlen, legfeljebb előidézni tudja és másra rászabadítani. Ezért tartoznak inkább a gyűlölt, mintsem a tiszteletre méltó emberek közé. Boldoggá még senkit sem tettek, szerencsétlenné annál többeket. (29) S miért van ez így? Mert az istenek között vannak gonoszak, akik ártani is képesek, és ők örömüket lelik abban, amit ezek az emberek művelnek, sőt velük együtt hajtják végre ezeket a szörnyűségeket, amelyek embereket pusztítanak el. Az ő segítségükkel fordítják egymással szembe a barátokat, s vesznek rá mást, hogy saját rokonsága ellen támadjon. Az ő segítségükkel szórják szét az ember vagyonát, taszítják szegénységbe, szúrják ki szemét, tépik ki nyelvét, teszik némává, kötözik le lábait, bénítják le kezeit, semmisítik meg testét, és tesznek még sok minden egyebet is, de hogy hogyan képesek minderre, mit kell ehhez tenni és mit kell ehhez mondani, azt ez az ember tudja pontosan, nekem fogalmam sincs, és nem is szeretném, hogy legyen. Így néz ki tehát ez a díszes társaság, és ebben áll az ő nagyszerű mesterségük!
(30) A gonosz istenek barátjának nyugodtan mondhatja magát, én nem tiltakozom, azoknak az isteneknek azonban, akiktől az emberek a jó és hasznos dolgokat kapják és bajaik megszabadulását, ez az ember csak az ellensége lehet, már pusztán az előbb említett istenekhez fűződő barátsága miatt is. Lehetetlen, hogy ugyanaz az ember mindkettőjüktől hatalmat kapjon. Ha valaki amazok segítségével ártott másnak, az egyúttal meg is fosztotta magát attól, hogy a jók bármiféle hatalmat adjanak neki és mással jót tegyen. Ártani azonban legfeljebb egy vagy két embernek tudnak, persze ha esetleg különlegesen nagy hatalommal rendelkeznek, akkor egy családnak vagy egy egész városnak. Bajt pedig azzal okoznak, hogy gonoszak és kibújnak a büntetés alól, a mesterségükkel és varázsszereikkel viszont egyáltalán nem.
(31) De miért is kellene folytatnunk annak cáfolatát, hogy mással jót tenni képtelen, ha a mostani helyzetből is egyértelműen kiderül ez? Majd az fog egy egész várost megmenteni a betegségtől, aki még egy sorsolást sem volt képes befolyásolni? Az győzi majd le a járványt, aki még az életveszélyben lévő fián sem tud segíteni? A sorsolás előtt nem féltél, hogy őt sorsolják ki? Akkor most, a sorsolás után miért vagy így beijedve? Vagy már előtte is féltél? Akkor meg miért nem tettél valamit, hogy ne őt sorsolják ki? Vagy nem számítottál rá? Hát hová tűnt ez a csodálatos varázsló? (32) De hagyjunk most egyebeket, a fiad érdekel engem és mindenkit, aki itt van, őt kell feláldoznunk. Győzz meg minket, mentsd meg az életét, ragadd ki a kezeink közül, tüntesd el a fiút felhőbe burkolva, hadd higgyük azt a káprázat hatása alatt, hogy a kezünkben tartjuk! Látod, milyen zavarban vagy? Le vagy leplezve, és nem tudsz mit felelni!
(33) És hogyan akarod elhitetni velünk, hogy képes vagy a járványt megszüntetni, hogy mondjunk le arról, amiben bízunk, és olyasmire várjunk, amiben nincs értelme bízni? „Ha nem lettem volna tökéletesen biztos magamban, hogy meg tudom tenni – feleli majd ő erre –, sohasem teszek ilyen ígéretet. Hiszen mi értelme volna annak, hogy később juttatom a fiamat az áldozati kés alá?”
(34) Először is az, te mágus, hogy nem hal meg már ma. Aztán persze majd jössz azzal is, hadd maradjon életben még egy napot, aztán még egyet, meg egy negyediket, tizediket, huszadikat is, azzal a szöveggel, hogy a gyógyulást hozó összetevők némelyikével már elkészült, némelyikével viszont még nem, döntő változást pedig az hoz majd, amelyik még hátravan. Beszélsz majd egy kicsit a Holdról is, a hónap napjairól, és sorra mindegyikről kideríted, hogy ezért vagy azért késlelteti a változást. Tenned semmit sem kell, elég, ha azt mondod, hogy mindjárt teszel valamit, ezzel is csak időt nyersz. (35) Ez tehát az egyik dolog, amit nyerhet az ígéretével, nem is keveset; a másik előny legalább akkora, ha nem éppen még nagyobb: ez idő alatt kisorsolt fiuk előtt sokan eltávoznak az élők sorából. Azt hiszi, fia és saját maga helyzetén is könnyíthet ezzel, és azt hiszi, ha a járvány nem csillapul, az vigaszt nyújt majd neki.
(36) Mi lenne, ha majd azt mondja, hogy éjszaka körbe kell járnia a vidéket, és nem kísérheti el más, csak a fia, mert egyedül ő vehet részt efféle dolgokban, és ha erre nem kap engedélyt, akkor hiába tettünk bármit is? Nos, ha ezzel az indokkal kényszerít benneteket, hogy átadjátok neki a fiát, a város megmenekülésének zálogát, aztán fogja magát és átáll ellenségeinkhez, akkor mit fogunk tenni? Válaszolj! Másvalakivel próbálkozunk? És ki hagyja majd feláldozni magát? Találunk bárkit is egyáltalán? (37) S ha az isten felháborodásában nem engedi, hogy ezt megtegyük, Zeusra kérdem, ismét követeket küldünk majd hozzá, megint megkérdezzük a betegségről, és gyógyírt várunk tőle? És ha az isten ezt feleli rá: „Nincs nálatok ostobább ember a világon! Tálcán kapjátok a segítséget, kezetek között az áldozat, rajtatok múlik, hogy véget vessetek a járványnak – erre ti nekiálltok a jóslat után elemezgetni a helyzetet. Mire jó ez a kutyakomédia? Ha nektek vannak embereitek, akik jobbak, mint mi, miért nem az ő segítségükkel szabadultok meg a bajból?” Mit fogunk erre tenni? Zeusra, azokat fogjuk hibáztatni, akik a mágust támogatták, és keserűen ismerjük majd be, hogy nem kellett volna a könnyeitől meghatódnunk. Ettől azonban még éppúgy meg fogunk halni. (38) Hát nem volna szörnyű tragédia, ha a varázsló szavai miatt a kínálkozó lehetőséget elszalasztanánk, más megoldáshoz pedig már nem jutnánk helyette? És aggódnunk nem csak a mostani eset miatt kell. Egy következő vészhelyzetben már hiába hívnánk az istent, többé nem segítene nekünk. Hisz miért is állna mellénk? Hogy istenfélő embereket menekítsen ki a veszélyből? Szép kis bizonyítéka az istenfélelemnek az, ahogy most cselekszünk! Ha ma erre az emberre hallgattok, egyszer s mindenkorra ellenségetekké teszitek Apollónt, és félő, hogy a járványhoz majd más is hozzájön még, az pedig már végzetes lesz a város számára azok után, hogy Delphoi megfosztott bennünket a reménytől.
(39) De másból is sejthető, polgárok, hogy nem szabad rá figyelni. Kérdezek tőle valamit itt előttetek: Áruld el, hogyan fogod legyőzni az ellenfeledet? Majd feláldozol egy másik gyereket egy félreeső zugban? És ki lesz az? Honnan szerzed majd? Ki adja neked oda, ha a jóslat nem nevez meg senkit? Hát nem sokkal igazságosabb, hogy az hal meg, akit kisorsoltak? (40) Vagy van más módszered a járvány megszüntetésére? De a jóslat egyedül ezt jelölte ki! Ha többféle gyógymód is lehetséges lett volna, nem titkolta volna el őket az isten. Nem maradt volna le azok mögött, akik azzal büszkélkednek, milyen sokféle terápiát tudnak javasolni, hanem felsorolta volna, hogy ha ezt és ezt megteszik, vagy Zeusra, valami mást, vagy egy harmadikat, vagy éppen azt, amit nekünk elmondott, szó szerint betartjuk, akkor kimenekülhetünk a bajból. De látjátok, más egyebet nem írt elő, egyedül ebben jelölte ki a segítséget, gondolom, mert rájuk vadászott, hiszen a dögvész is miattuk keletkezett, az apa főnöki irányításával és vezetésével, a fiú tanítványi segédletével és közreműködésével.
(41) „És miért nem engem ölet le az isten?” – teszi föl a kérdést. Azért, mert tudja, hogy a fiad halála érzékenyebben érint, mint a saját magadé. A túlélés fájdalma erősebb, mint a halálé, mindenki számára. „És miért nem mondta meg az isten nyíltan, hogy a fiamat kell feláldozni?” – jön az újabb kérdéssel. Mert már akkor tudta, hogy efféle aljas támadást indítasz majd a jósda ellen: „Polgárok! Ezt ott tervelték ki előre ellenem. Az irigyeim tették, azok, aki féltékenyek a hírnevemre. Nem az isten volt, hanem a delphoiak, akik pénzért mindenre képesek.” (42) Hát ezért nem mondott nevet, a sorsolással viszont ugyanúgy elérte célját. Vagy szerinted nem az isten akaratának és szándékának megfelelően történt a sorshúzás? Miért nem férsz a bőrödbe? Mire jó ez a vita? Miért akarsz olyan lenni, mint az a bizonyos hajdani istentelen íjász, akiről azt mesélik a költők, hogy az istent célozta meg a nyilával? Te most a jósdával szállsz szembe, de ez csak annyi különbséget jelent, hogy ő egymaga vesztette el a józan eszét, te meg az egész várostól várod ugyanezt. Vagy ti úgy gondoljátok, polgárok, hogy mindez józan emberre vall? Leáll valaki tanácskozni az isten jóslatairól, miközben cselekedhetne? Életben tartja a járványt, miközben megszüntethetné? Emberek véleményét hallgatja ráérősen, miközben világosan hallotta az isten szózatát? Inkább betegen szeretné látni otthon az övéit, mint egészségesen? (43) És mit fogtok mondani az ágyban fekvő betegeknek, a kutak mellett szenvedőknek, a járványban sínylődőknek, a lázban égőknek? Biztosan hallották az isten parancsát, és teljes joggal csodálkoznak, hogy miért nem ért még véget a szenvedésük. Mivel biztatjátok hát őket, akik még mindig betegek? Csak nem a mágussal és a mágus tervével? Hogy mit ígér, és hogy talán meg is valósítja? És hogy tudjátok elviselni a betegek jajongását? Úgy látszik, nektek többet ér a varázsló fia, mint tulajdon gyermekeitek!
(44) Látom, sokan vannak közületek feketében, polgárok, ki a testvérét gyászolja, ki a feleségét, ki a gyermekét, ki pedig mindegyiküket. Azt akarjátok hát, hogy akik még senkijüket sem siratták el, azokkal is ugyanaz történjen meg, mint akikre már lesújtott a sors, vagy akár még nagyobb szörnyűség is? Elhunyt polgártársaink sírjára kérem, ne tegyétek ezt! Szánjátok meg a gyengélkedőket, szánjátok meg, akik még nem betegek! Utolér a kór mindenkit, utolér – ha nem állítjuk meg karddal. Semmi rettenetes nem történne a mágussal, semmi olyan, ami miatt szánalmat érdemelne, ha a többi apával együtt kellene a fiát keresnie, s az sem volna jogos, ha ezzel fordulna hozzátok: „Az én fiamat meg kell mentenetek, küldjétek helyette a tieteket!” Mert valójában ezt kéri, még ha a szavak elől menekül is. (45) De semmi ilyenre nem lenne szükség, ha arra, amit ígér és állít, valóban lenne hatalma. Mert áruld el nekem, mi akadályozott meg abban, hogy még mielőtt bármit is mondtál, bármit is ígértél volna, hogy a sorshúzással egy időben megkezdd a gyógyítást, és a javaslatod benyújtása helyett inkább a járványt szüntesd meg, és úgy akadályozd meg az áldozatot, hogy már ne is legyen rá szükség? (46) „De ezt nem lehet olyan gyorsan, ehhez idő kell.” Akkor viszont – mert késlekedésed ellenére tegyük föl (bármennyire is abszurd), hogy mégis megszünteted így a járványt – nem egyenlőt adsz egyenlőért. Hisz ugyanaz a dolog-e eleve egészségesen látni gyermekeinket, vagy csak sok haláleset után? És tűrhető-e, hogy egy polgártársunk azért méltatlankodik, mert a városnak valamilyen haszna származik a fiából? (47) Ezek közül az emberek közül egy sem hullajtott volna egyetlen csepp könnyet sem, ha azt látja, hogy a sors az ő fiát választotta ki. Vagy ha mégis, akkor alighanem némi öröm is vegyült volna a fájdalmába, hogy ilyen adót fizethet a városának. Ő viszont méltatlankodik, és nem hajlandó vállalni a terhet, amit a közösség tett a vállára, az isteneket káromolja, s épp hogy csak nem dönti le a szentélyeiket. S míg azok, akik csupa jót tettek velünk, szó nélkül vállalták volna sorsukat, ez az alak, aki egész életét méregkeveréssel töltötte, azt várja el, akár egy zsarnok, hogy az ő kényének-kedvének rendeljük alá a közösség biztonságát. (48) És miért? A sok győzelmi jelért, a foglyul ejtett rabszolgákért, a megszerzett hajókért, kikötőkért és területekért cserébe? A város megsemmisítéséért azonban akkor sem járhatna hála, ha mindezeket elérte volna. Ha pedig ilyen megbecsülésben sem hadvezéreket, sem vitézen küzdő katonákat nem részesítettetek, sem olyan polgárokat, akik végveszélyből mentettek ki benneteket, hogy adhatnátok meg ezt egy varázslónak? (49) Nem tudod elviselni, hogy fiaddal kard végez? De ha felnőtt férfiként, fegyverrel a kezében, az életéért küzdve esne el, akkor sem tudnád elviselni? Bezzeg más apák büszke méltósággal temették el fiaikat, akik ilyen halállal haltak meg. Hozta már haza hadvezér is holtan fiait, akiket személyesen maga vezetett csatába, mégsem tett szemrehányást sem a városnak, sem magának, sem nekik. Te pedig azt tanácsolnád a fiaidnak, hogy maradjanak otthon, és inkább vállalják a szökés vádját, mint a sebeket. Ha a jóslat az apák nagylelkűségét is megszólította volna, ez az ember minden bizonnyal mások előtt ugrott volna, és felajánlotta volna fiát – ő, aki még a sorshúzást sem képes elviselni.
(50) Ha nem volnál mágus, azokkal a szavakkal vigasztalnálak, mint más apát: „Drága barátom, vedd úgy, hogy a járványban halt meg a fiad, vagy még a járvány kitörése előtt. Gondolj arra, hány kortársát kísértük ki a temetőbe tegnap. Aztán meg talán több szenvedéssel járt volna az élete ezután, mint a mostani halála. Megkoszorúzva távozik az életből, italáldozat és imák kíséretében, nagyszerű hírnevet hagyva hátra maga után.” (51) Tudnék még hasonló dolgokat mondani, bőven, ha nem lennél más, mint a többi ember, de inkább hallgasd meg, mit mondat velem a mesterséged: „Miért félsz, te mágus? Miért sírsz? Az áldozat végrehajtása után is tiéd marad a fiad. Engedelmeskedik majd neked, ha szólítod, megjelenik, beszélget veled, együtt töltitek az éjszakákat, a leghűségesebb szolgád lesz a többi szellemek között. Ne háborogj hát, hisz a várossal együtt te magad is jól jársz!”