Lexikon

Sir John Davidson Beazley, a klasszika archaeológia egyik legnagyobb mestere fogalmazta meg a mindig új leletek megtalálásának izgalmában égő kutatói magatartás alternatíváját: érdemes odafigyelni a múzeumi raktárakban porosodó, elfeledett tárgyakra. Igazát számtalan történet bizonyította. Az viszont csak ritkán adatik meg, hogy nem csupán egyes darabok, de egy teljes tárgycsoport kezd napjainkban a raktári fosszílialétből életre kelni. Hiszen a varázsgemmákat még másfél évtizede is a tanulmányozásra érdemtelen dolgok közé sorolta a tudományos közvélekedés, ma viszont kutatásuk az ókortudomány egyik legdinamikusabban fejlődő ága. S ez a változás pontosan jelzi, mekkora fordulat ment végbe az évezredfordulón az antik mágia megértésében.

MI A VARÁZSGEMMA?
Modern, régészeti kategória, nincs ókori megfelelője. A császárkor egyik amulett-típusát jelöli. Vésett drágakövek tartoznak ide. Méretük 1–3 cm, anyaguk zömmel haematit, kalcedón, lapis lazuli, a jáspis különféle színű (főleg vörös, zöld és sárga) változatai, ritkán pedig a kövek színezett üvegből készített pótlékai. Alakjuk a görög-római glyptika (gemmaművesség) formatárába illeszkedik, ezt néhány mezopotámiai és egyiptomi típus egészíti ki. A legjellemzőbb az ovális, mindkét oldalán lapos, trapéz metszetű forma. Három formai és két szerkezeti jellemző alapján definiálhatók, egyik sem kötelező érvényű. Az előbbiek egyúttal kijelölik a gemmák három fő alkotóelemét: szöveg, kép és jel.

A varázsgemmákra vésett, szinte mindig görögül írt szöveg kétféle lehet. A legtöbbször varázsige – szokásos ókori nevén onoma, „név” (a kutatók hívják így is: vox magica) –, görög betűkkel írt, de görögül értelmetlen szó (például ABRASAX, ORÓRIUTH, ARRÓRIPHASIS), ritkábban pedig értelmes szöveg: ima-ráolvasás, accla­matio. Mindjárt látni fogjuk, mindegyiknek más a dolga. A képek is két csoportra oszthatók. Az egyikbe a görög és egyiptomi istenek évszázadok óta hagyományos ábrázolásai tartoznak, például a nemeai oroszlánnal küzdő Héraklés, a habokból fölmerülő (anadyomené), kezét hosszú hajához emelő Aphrodité, a lótuszon ülő Harpokratés, vagy a gyermekét szoptató (lactans) Isis, illetve olyan szkhémák, amelyek fő forrását a korabeli éremképek jelentették, például arató férfi, főnixmadár. A másik csoportba új képtípusok sorolhatók, amelyeket csakis e gemmákon használtak – tehát számukra alkottak meg. A két legfontosabb: az oroszlánfejű sugaras kígyó, ókori nevén: Chnubis, és a kakasfejű, embertestű, kígyólábú alak – az Anguipes-szkhéma, ahogy a kutatók hívják. A harmadik alkotóelem a varázsjel, charaktér. Ez sem fordul elő másutt a görög-római glyptikában, a magika egyéb tárgytípusain (fémre vagy papiruszra írt amuletteken, átoktáblákon) viszont igen.

A varázsgemmák definíciójának másik része két szerkezeti sajátosság. Az első: a gemmák zöme a hátoldalán is vésett – néhányuk még a peremén is. A második: a rájuk írt szöveg nem tükörírás, amint az antik glyptikában szokásos. Egy antik gemma ugyanis bármikor használható volt tulajdonosát jogérvénnyel azonosítani képes pecsétgyűrűként – szerepe olyan volt, mint ma egy hitelkártyáé, hivatalos aláírásé. (Büntetni szokták, olykor halállal, ha vésnökök egyforma gemmákat készítettek.) Ezért a közönséges gemmákon csupán az előlapra véstek szöveget, tükörírással, hogy majd a lenyomat legyen jól olvasható. A varázsgemma viszont nem pecsételésre készült – ő maga a sphragis, a varázsló és istene közötti kapcsolatot tanúsító pecsét. Jól példázzák ezt a Salamont ábrázoló gemmák. Előlapjukra a démont ledöfő király képét vésték, a hátlapjukra pedig értelmező feliratot: sphragis Theu, „Isten pecsétje” (pl. CBd-794).
A fenti definíció által a varázsgemmák körülbelül úgy különülnek el a császárkori gemmák egészétől, mint a Sargasso-tenger az őt mindenfelől körbefogó Atlanti óceántól. Ez természetes is egy olyan tárgytípus esetében, ami mindenestől a magánszférába tartozott, készítéséhez tehát nem voltak kötelező előírások. Egyetlen példa: az 1998 és 2000 között a törökországi Zeugmában folyó ásatásokon megtalálták az ókori város leégett irattárának maradványait. Az irattekercsek elpusztultak, ám fennmaradt 102 500 agyagpecsét, amelyek keményre égtek a tűzvészben. Az eddig közzétett anyagban két Anguipes-lenyomat is szerepel (CBd-1573, CBd-1574). A kutatók által mindig amulettnek tartott szkhéma itt tehát pecsétgyűrűbe is alkalmas volt! S a császárkorban másféle típusú gemmákat és gyűrűket is használtak amulettként – éppúgy, mint a görög kultúra korábbi szakaszaiban. Egy Karthágóban talált nicolo gemmán (CBd-1020) például a kifeszített vitorlát tartó Isis látható, a tengeri aspektusában ábrázolt istennő (Isis pelagia; pelagos = tenger). A képtípus a római művészet számos műfajából ismert, szobrokról (ld. az Antik Gyűjtemény márványszobrát), érmekről és vésett kövekről is. A karthágói gemmára feliratot is véstek: „Hajózz szerencsével!” (naviga felix). A darab eszerint tengeri útra szánt amulett volt, bár nem tartozik a fentiek szerint definiált csoportba. A varázsgemma tehát még a vésett kövek között is csupán egyike a császárkori talizmánok számos típusának.
Számuk ma mintegy ötezerre tehető. Simone Michel 2004-es könyvében 2700 tételes listát állított össze, azóta viszont közel másfélezer új darab merült fel – néhány kivétellel valamennyi múzeumok raktáraiból!
Fő elterjedési területük a Mediterraneum keleti fele lehetett. A szokásos feltevés, hogy fő központjuk Alexandria lett volna, lehetséges ugyan, de érvekkel nem támasztható alá. A produkció zöme egységes, de csak ritkán sikerül műhely- és mesterösszefüggéseket kimutatni. Néhány gemmáról jól látszik, hogy a központoktól távol készült (hasonlítsd össze például: CBd-100, CBd-2608, illetve CBd-111, CBd-153). A hiteles ásatásból származó darabok száma alig tucatnyi, ráadásul ezek is zömmel sírleletek, azaz a gemmák antik történetének utolsó felvonásáról tanúskodnak. Régészeti kontextusok híján a gemmák használóiról szinte semmit sem tudunk. Annyit azonban mégis, hogy világos legyen: súlyos hiba volna régi beidegződések nyomán a társadalom alsó rétegeihez sorolni őket.
Hogy a varázsgemmák a császárkorban készültek, már egyik első kutatójuk, Jean l’Heureux (Johannes Macarius, 1551–1614) megállapította. Ennél tovább csupán napjainkban sikerült eljutni. Erika Zwierlein-Diehl kutatásai szerint a produkció első nyomai talán a későhellénisztikus korban mutathatók ki (Kr. e. 2. század), fénykora a 2–3. század volt, utána lassú lecsengés következett. Feltalálásuk abba a vallástörténeti folyamatba illeszthető, amelynek fordulópontja a Kr. u. 1. században lehetett. Ezt megelőzően az antik mágia főleg szájhagyomány révén hagyományozódott, ekkortól viszont az írásbeliség vált általánossá, és a különféle (súlyos anakronizmussal: nemzeti) hagyományok kultúrákon átívelő tudománnyá egységesültek. A változás leglátványosabb jele a varázsigék és -jelek elterjedése volt a magika tárgycsoportjaiban (átoktáblák, papiruszok, nemesfém amulettek). A varázsgemmák feltalálása is ennek a fordulatnak lehetett a része.

HOGYAN KÉSZÜLTEK?
Régi felismerés, hogy előállításukhoz kétféle, elvben nagyon különböző szaktudás kellett. Az egyik a varázslóé – a szót itt „rituálékhoz értő mesterember” értelemben értve. Ő tervezte meg a gemmát, illetve tágabban azt a varázslatot (praxis), amelynek a gemma a része volt, végül ő végezte el a kivésett kövön a teleté rítusát, amellyel bekapcsolta a gemmát a mágia erőterének hálózatába („installálta a gemmát”). Néhány esetben jól látszik, hogy a gemmákban évszázadokra visszamenő hagyomány ölt testet – a mágus ezt a tudást adta át a gemmák használóinak. A másik mesterség a drágakövek véséséhez értő vésnöké (daktyliographos). Ehhez a mesterséghez kézműves szaktudás kellett, gyakorlat és felszerelés (mint mondjuk ma a hegesztéshez). A két szerepet olykor valóban két ember töltötte be. Egy budapesti gemmára például a vésnök nem azt másolta le, ami a receptben elő volt írva, hanem ezt: „ahogy elő van írva” (hós prokeitai). Számos recepthez sikerült már gemmákat rendelni. Ezek közös tulajdonsága – mint majd szó lesz róla –, hogy a megfelelés soha nem teljes, hogy soha nincs szó „kiviteli terv – késztermék” viszonyáról. Más darabokat viszont egyetlen ember tervezett és készített. Három gemmát például stílusuk alapján azonos mesterhez lehetett kapcsolni (lásd CBd-673, CBd-1527, ill. Ermitázs, Zs. 6742). A köztük lévő apró ikonográfiai eltérések aligha három külön tervrajzra mennek vissza, inkább a vésnök változtatott darabról darabra egy keveset. Általában is érvényes: lényegében nincs két egyforma varázsgemma. Még ha azonos elemekből készültek is, sorozatgyártásról nincs szó, a rokon varázsgemmák nincsenek egymással mestermű–másolat viszonyban. Készítőik vállalkozók voltak, és a piacról éltek. Nem pontosan másolták le a mintául szolgáló amuletteket, egyedivé alakították minden darabjukat. Készítményeiket tehát úgy igyekeztek eladhatóvá tenni, hogy két, egymással ellentétes állítást sugalmaztak róluk. Ezek – a gemmák nagy száma tanúsítja – kétezer évvel ezelőtt éppúgy hatékonynak bizonyultak, mint manapság: a termék egyrészt ősi, ha lehet, egzotikus tudás letéteményese, másrészt viszont a legújabb, ráadásul személyre szabott fejlesztés eredménye. A Kedves Vásárlónak éppen erre van szüksége.
A varázsgemmák készítése tehát összetett folyamat volt, többféle forgatókönyv szerint történhetett. Lehetséges változatai két ideáltípusba rendezhetők: a dilettánsok és a mestervarázslók készítményei. Ám mindkettőre érvényesnek látszik a fent leírt jellemző, azaz hogy nem sorozatgyártásban készültek. A „hamisított” példányok ebben a tekintetben is a „márkás” darabokat igyekeztek utánozni.

HOGYAN ÉS MIRE HASZNÁLTÁK ŐKET?
Használatuk néhány lehetséges módját szöveges forrásokból ismerjük: ruhába varrták, esetleg – egy általánosan elterjedt ókori gyógyeljárás előírása szerint – félbetörték őket, és az egyik felét megitták. Erika Zwierlein-Diehl javaslata szerint alighanem ennek régészeti jele a sok olyan haematit gemma, amelynek csak a fele maradt meg (pl. CBd-664, CBd-755). Egy másik gemmát a szájában kellett tartania használójának a varázslat végzése közben. A legtöbb gemmát azonban gyűrűbe, függőbe foglalták, tehát ékszerként viselték.
Használatuk áttekintése is világosan mutatja, mennyire téves valamiféle sötét mágiához kapcsolni ezeket a gemmákat: a négyezernyi között csupán néhány ártó célú darabot sikerült azonosítani (pl. CBd-3085). Három fő funkciójuk, amelyekre magukból a gemmákból vagy külső forrásokból következtethetünk, szintén máig nem vesztett érvényéből: szerelem, siker, egészség. A mágikus gemma tehát az élők amulettje volt, nem pusztító varázsfegyver vagy holtaknak szánt búcsúajándék.
A szerelmi amulettek egyik alaptípusát lapis lazuliból készítették. A véset az említett anadyomené-szkhémát ábrázolja, ami III. Alexandros (Nagy Sándor) udvari festője, Apellés egyik híres festményén alapul. A jellemző varázsige az ARRÓRIPHRASIS, amit az istennő titkos nevének értelmeznek (pl. CBd-449). Egy onoma ugyanis a mágia önértelmezése szerint úgy működik, mint egy jelszó, titkos kód: pontos ismerete nélkül nincs siker; Aladdin barlangját csakis a „Szezám, tárulj!” nyitja ki. Hogy szerelmi amulettekre Aphrodité képét vésték, aligha meglepő, ráadásul ezt a kapcsolódást külső forrás is igazolja. Ám hiba volna azt gondolni, hogy az istenek „ügyosztályok szerinti” értelmezése („Aphrodité a szerelem istennője”) kulcsot adna a gemmák használatához. A lótuszvirágon ülő Hórus képe például – egy papiruszról ismert recept tanúsága szerint – szintén alkalmas volt szerelmi amulettnek, s ezt néhány gemma felirata meg is erősíti (pl. CBd-95, CBd-533, CBd-534).

A másik fontos terület az egészségvédelem volt, ahol jól elkülönülő típusok alakultak ki: szemészeti, ízületi, bel- és nőgyógyászati panaszokra egyaránt készült gyógyító amulett. A szemészeti gemmák (pl. CBd-1792) előlapjára gyíkot véstek, elé félholdat, a lábaihoz négy betűt (péra), a hátlapra pedig egy talán görög mondatként értelmezhető feliratot (kanthesule). Források igazolják, hogy a látás gyógyítását célzó praxisokban valóban használhattak gyíkot. Egy ilyennek tulajdonított gyógyulás emlékét őrzi az a gemma, amelyen a gyík képe mellé vésett latin szöveg jelzi: a visszanyert látásért (lumina restituta) felajánlott fogadalmi ajándékról van szó (CBd-178). A gyógymód népszerűségét igazolja, hogy a szkhéma egy középkori (13–14. század?), arab réz lamellán is megtalálható. Erre a gemmatípusra tehát a praxis fő eszközét, a gyíkot vésték. Egész más a logikája az ízületi panaszok gyógyítására szánt változatnak. Előregörnyedő, arató férfit ábrázol, jellemző felirata pedig egy görög szó: (i)schión – értelmezve: a csípők egészségéért, illetve egyszer, egyértelmű megfogalmazással: „dolgozom, és nem kínlódom” (ergazomai kai u ponó, CBd-3693). A gemma funkciójához asszociatíve magától is kapcsolódó aratószkhéma talán fáraónikus egyiptomi mintára vezethető vissza, a túlvilágon, saját birtoka terményeiből nyugodtan „eléldegélő” halott ábrázolási típusára, amit Antoninus Pius korában vert alexandriai pénzek újra népszerűvé tettek. Itt tehát a kép egy illo tempore lezajlott, alapító érvényű esemény felidézésével (historiola) segíti a gyógyulást – ez a varázsgemmák második strukturális csoportja. A belgyógyászati gemmák között is találunk ilyen szerkezetűt: ezeken Héraklés küzd a nemeai oroszlánnal, a hátlapon pedig általában három kappa látható (CBd-455). Gyomorpanaszok ellen a későantik orvoslás egyik nagy alakja, a 6. században élt tralleisi Alexandros is javallotta – használatuk emléke tehát készítésük lezárultával is fennmaradt. Egy másik típus, a Chnubis-gemmák belgyógyászati használatának fő forrása Galénos (2. század), akit alapító elődei között tart számon az orvostudomány. Chnubis ebben a közegben a „gyomor nagy istene.” Erre a harmadik szerkezeti típusra tehát a védelmet biztosító isten képe került.
Végül a negyedik változatban a megvédendő testrész az ikonográfiai szkhéma fő eleme. A nőgyógyászati gemmák leggyakoribb típusán anyaméh látható (jelezni szokták a méhszalagokat és a két petevezetéket is), alatta pedig hosszú szárú kulcs utal az ellenőrzés alatt tartott gyermekáldás örök vágyára. Valószínű, hogy az ilyen amulettek fő célja nem a fogamzásgátlás, hanem a zavartalan terhesség és a sikeres szülés biztosítása volt.
A varázsgemmák alkalmazásának harmadik fő területe az egyéni boldogulás volt: siker, a főnök rokonszenvének elnyerése, minden zárt ajtó kinyitása. E funkciókat azonban csak ritkán mondja meg részletező pontossággal a gemmákra vésett felirat.

HOGYAN MŰKÖDTEK?
A felsorolásból adódó négy strukturális változat segít megérteni, hogyan rekonstruálható a varázsgemmák működése. Az első és a negyedik könnyen értelmezhető, a másik kettőt viszont érdemes közelebbről megnézni. A második változat, a historiola mitikus minták segítségével igyekszik gyógyítani. Hogy miként, az egyik leghíresebb ókori talizmán (nem varázsgemma) mutatja. Előlapjára a repülő Perseust vésték, aki fenyegetően tartja előre fegyvereit, a görbe kardot (harpé) és a kővé dermesztő Gorgófejet. A hérós ellenfelét a hátlapra vésett felirat nevezi meg: „Menekülj, Köszvény, Perseus a nyomodban!” A gemma tehát képpé formált historiola. Fontos látnunk, nem puszta hasonlatról van szó („legyőzi, mint Perseus a köszvényt”), hiszen egy lapos analógia – bárki kipróbálhatja – önmagában nem gyógyít. Az ilyen historiola a mítosz új változatát hozza létre, megteremti a praxis számára a maga mitikus ősképét. A mitológia másutt nem tud a hérós és Podagra harcáról. A praxis kitalálója tehát, a mítoszokban rejlő teremtő erő révén új történetet alkotott Perseusról, ahol a hérós legyőzendő ellenfele a betegség lett. A historiola univerzális jelenség, átível korokon és kultúrákon.
A harmadik változat fő képeleme egy isten. A varázsló megidézi őt, az ő nevében adja ki parancsát, hogy a beteg meggyógyuljon, a vágyott lény engedelmeskedjék, az óhajtott siker bekövetkezzék. A gemma tehát az isten tárggyá formált elővarázslása, abban a reményben, hogy a drágakőre vésett isten, ha előírásszerűen hívják, megjelenik és segít.

EGY ŐSI PRAXIS REKONSTRUÁLÁSA: A FŐNIX-GEMMÁK OSZTÁLYA
A varázsgemmáknak ez a csoportja fő ikonográfiai eleméről kapta a nevét. Budapesti példányán az előlap közepén oszlopra helyezett gömbön álló, sugárkoszorús főnix látható. Állatok veszik körül: alul krokodil, felül kiterjesztett szárnyú szkarabeusz, kétoldalt pedig egy-egy fecske, skorpió, kígyó, végül pedig S formájú charaktér. A főnixhez magától értődő asszociációként kapcsolódik az újjászületés gondolatköre – a gemma hátlapján azonban ettől tökéletesen különböző cél van megjelölve: „eméssz!” (pepte). A szkhémát a varázsgemmák szokásos írott forrásai (papiruszok, Lithika) nem említik. Értelmezésének kulcsát Campbell Bonner (1886–1954), a varázsgemmák máig legnagyobb kutatója találta meg – váratlan helyen, Hérodotos egyik leírásában.

"Tiszteletben részesítenek egy másik madarat is, ennek phoinix a neve. Magam nem láttam, csupán képen, mert bizony ritkán jelenik meg náluk – Héliopolisban azt állítják, ötszáz évenként. Szerintük olyankor látogat oda, ha meghalt az apja. Ha valóban olyan, mint a képen, nagyságáról és alakjáról azt mondhatjuk, hogy szárnytollai részben aranyosak, részben vörösek, termetre pedig leginkább a sasra emlékeztet. Azt mondják, bár én nem adok hitelt nekik, ez a madár a következőképpen cselekszik: Arábiából jön ide, Hélios templomába; myrrhába burkolva hozza el az apját, hogy Hélios templomában eltemesse, mégpedig ekképp: először myrrhából formál egy akkora tojást, amekkorát csak elbírhat, s azután próbálgatja hordozni. Ha a próba sikerült, kivájja a tojást, majd elhelyezi benne apját, és a nyílást, ahol a tojást kinyitotta és apját beletette, befedi myrrhával. A tojás súlya, ha már az apa is benne van, nem nagyobb, mint eredetileg volt. Így beburkolva viszi el apját Egyiptomba, Hélios templomába. Elbeszélésük szerint ilyen szokása van ennek a madárnak."

A globuson álló madár tehát az apját myrrhából gyúrt tojásba eltemető phoinix alakját idézi fel. Bonner nyomán a többi képelemet is sikerült az egyiptomi hagyomány alapján értelmezni. A szkhéma tengelyébe vésett állatok (krokodil, főnix, szkarabeusz) a napistent ábrázolják természeti aspektusában (égi útjának különböző fázisaiban), illetve mitológiai módon (az Osirist eltemető Hórus képének felidézésével). A kétoldalt lévő állatok (fecske, skorpió, kígyó) pedig a Hórus-történet két másik főszereplőjét, Isist és Nephthyst jelenítik meg. Az oszlop a jelenet helyszínére, Héliopolisra utal, amelynek egyiptomi neve Iunu, azaz Oszlopváros. A charaktéreket pedig talán a gemma funkciója magyarázza. A szkhéma tehát képpé formált fohász a változatos módokon megidézett napistenhez. Az ő nevében parancsolja a varázsló az ügyfél gyomrának: tedd a dolgod (pepte!). A Hérodotos-szöveggel való összevetés egyben megadja a gemma keltezésének alsó határát: a Kr. u. 2. század második negyede. A vésnöknek ugyanis nem volt mintája a tojáson álló madár ábrázolásához, ezért a globuson álló főnix képét alkalmazta – ez pedig 121/122-ben jelent meg először a birodalmi pénzverésben (példaként: Bronz sestertius). A darabok stilisztikai rokonsága miatt a főnixes gemmák zöme azonos kronológiai horizontra tehető. A phoinix-osztályba ma huszonöt gemma sorolható. Közös bennük a hátoldalon megjelölt, mindig azonos értelmű (gyomorerősítő) funkció (tizenkilenc példányra vésték rá), a kompozíció szerkezete (a középső tengely és a kétoldalt sorakozó állatpárok). Hasonlóságukat nem lehet mással magyarázni, mint hogy végső soron azonos praxis alapján készültek. Három gemmán a budapestivel azonos szkhéma látható, de ezek sem teljesen egyformák. A többi példány eltér ezektől – elmaradhat például az oszlop (CBd-772, CBd-1239), a globus is (CBd-773), az oszlopra kerülhet más istenalak (CBd-1098). Érdemes megemlíteni egy elveszett gemmát (CBd-198). Egyetlen fennmaradt fényképén két főnix látszik, csupán az egyiken van sugárkoszorú. A két phoinix történetét egyetlen írott forrásból ismerjük. Az 5–6. században élt Hórapollón meséli el, hogy az öreg és a fiatal madár együtt repül el a héliopolisi templomba, és az öreg ott hal meg. A főnixes gemmák tehát összekötik, sőt közös hagyománnyá rendezik a Hérodotosnál és Hórapollónnál fennmaradt forrásokat, és áthidalják a köztük lévő évezredes távolságot.

HÁROM ÚJÍTÁS
A varázsgemmák hagyományőrző aspektusa mellett azonban ott a másik, ezzel éppen ellentétes is: az új „hatóanyagok” feltalálására vagy integrálására való képesség. Három példát érdemes röviden áttekinteni: a Chnubis-, az Anguipes-, illetve a keresztény motívumokkal készített gemmákat.
A Chnubis-amulettek a varázsgemmák egyik legnépesebb csoportját jelentik. Az istent általában felágaskodó, összetekeredett, oroszlánfejű, sugárkoronás kígyóként ábrázolták. Mellé szoktak vésni egy három áthúzott S betűre emlékeztető charaktért (Chnubis-jel) és az isten nevét (néha Chnumis, Chnuphis alakban), ami két egyiptomi isten nevének a görög átirata. Az egyik a kosfejű Hnum, a másik Kenmet dekán – ő a varázsgemmákról ismert isten elődje. Számos forrás tanúsítja, hogy az oroszlánfejű kígyó képe az Oroszlán csillagkép első dekánját ábrázolta (lásd Lithika, 820 skk. – Sókratés – Dionysios: a Kövekről 35). Chnubis azonban több, mint dekán. Ezeket ugyanis ritkán ábrázolták varázsgemmákon, Chnubis viszont mintegy négyszáz példányról ismert. Adódik hát a feltevés, hogy a varázsgemmák Chnubisa egyiptomi minták nyomán megteremtett, számos kultúra számára is könynyen értelmezhető szoláris isten, aki az amulettek három osztályában szokott előfordulni. Az első alkotóelemei az oroszlánfejű kígyó képe, a Chnubis-név és a jel. Kb. 20 mm-es, áttetsző, zöld kövek (például chrysopras) tartoznak ide, formájuk mindkét oldalán domború ovális („zöld osztály”, pl. CBd-700). A második fő eleme a jel, olykor a névvel kiegészítve. Ezt hasonló alakú, szintén áttetsző, de kisebb (kb. 10 mm), és fehér kövekre (pl. chalcedon) vésték („fehér osztály”, pl. CBd-50). A harmadik változatban Chnubis az uterus-gemmákon jelenik meg mint az anyaméhet óvó istenek egyike. Ezek a kövek feketék (haematit), mindkét oldaluk lapos, méretük 15–25 mm közötti, feliratként pedig az uterus-gemmákra jellemző varázsige (ORÓRIOUTH) szerepel rajtuk (pl. CBd-176). Az elsőből mintegy száznyolcvan példányt ismerünk, a másodikból kb. ötvenet, a harmadikból pedig vagy hatvanat. Ezeken a gemmákon kívül Chnubis alig fordul elő. Az első és a második osztályra vonatkozóan több szöveges forrás is fennmaradt.
A varázsgemmák másik ikonográfiai főszereplője egy kakasfejű, emberi testű és kígyólábú alak (pl. CBd-1367). Vértet visel, egyik kezében ostor, a másikban pajzs, erre gyakran az IAΩ betűket vésték – a Trigrammatont, Deus Israel nevének egyik görög átiratát. Több mint 600 antik példánya ismert. Az alak a gemmákon kívül csupán egy-két további amuletten fordul elő, látszik tehát, hogy a varázsgemmák számára alkották meg. Értelmezése lassan nyugvópontra jut: a szkhéma pogány kísérlet arra, hogy Izrael Istenét sajátlagos képek révén kapcsolják be a császárkori mágikus koinéba. Egy másutt részletesen kifejtett feltevés szerint a szkhéma a Mindenható egyik nevét (Ha-Gvurah) definiálja vele azonos gyökből (GBR) származó szavak révén. A GBR szógyök köré rendezve a szkhéma heterogén elemei egységesen értelmezhetők. A kakas (gever) fej, fölvértezett harcosként (gibbor) ábrázolt férfi (gever) test és a gigantikus hősiességet (gibbor) kifejező, kettős kígyó (gigas = gibbor) formázta láb egy hatalmas (gvurah) istenre, a Hatalmasra (Ha-Gvurah) való utalásként felfogva koherens képet alkot. Az ikonográfiai elemek, a szó szoros értelmében vett piktogramként, képpel írják körül ezt a nevet. A Kígyólábú alakjává összerendezett képdarabok, ha héberre fordítjuk őket, egy hatalmas nevet definiálnak – a Hatalmas nevét. Fontos kiemelni: a kép nem Istent ábrázolja, hanem egyik nevét, azaz nem szegi meg a Törvényt. A kép révén Isten neve a varázsló számára megszólíthatóvá lett. Hogy erre volt igény, ennek koronatanúja egy magángyűjteményben őrzött, (antik?) aranyfoglalatba tett függő (CBd-1256). Az amulett előlapján Zeus látható, klasszikus, pheidiasi szkhémában: trónuson ül, öltözete egyetlen, a derekára csavart köpeny, jobb kezében felé koszorút nyújtó, szárnyas Niké, a balban sképtron, a lába előtt sas. A hátoldalon ez áll: „Iaó, vigyázz rám!” (sóze me, Iaó!). A fohász megszólítottja Izrael Istene – pogány nézőpontból. Az invokáció és a hárombetűs istennév (Trigrammaton) az előlapra vésett Zeus-szkhémát Deus Israel ábrázolásává változtatja át. A gemma bizonyítja a gyakori, de elliptikus természete miatt többértelmű kompozíció egyik lehetséges olvasatát: egy pogány istenkép mellett valamelyik zsidó istennév (Iaó, Adónai, Sabaóth) áll. Köztudott, hogy a császárkori mágiában ezek bármelyike varázsige is lehet, ami csupán hangalakjában azonos az Istennévvel, és önálló életet él, ahogyan a kirelejzumát vagy az abracadabra szavak is csak etimológiailag kapcsolódnak a Kyrie eleisonhoz vagy az ABRASAX névhez. Ám az „óvj meg engem, Iaó!” (phylaxas Iaó!) vagy az „Iaó, vigyázz rám!” fohász ki máshoz szólna, ha nem Izrael Istenéhez? Újra hangsúlyozni kell: a varázsgemma a császárkori mágikus koiné találmánya. Ez a koiné pedig pogány szempontból tekint Izrael Istenére – hogyan máshogy tekinthetne? Nem mint az Egy Istenre, hanem mint a heis theos, az „istenség egy”-gondolat hatalmas alakjára. Olyan nézőpontból, amelyet a klarosi Apollón jóslata így fogalmazott meg: „Tudd meg, mind közül Iaó a legfőbb isten. Télen ő Hadés, ő Zeus a tavasz kezdetén, Hélios nyáron, s ősszel ő a fényes Iaó.”
A varázsgemmák készítői a kereszténységhez is hasonló természetességgel kapcsolódtak. Legfontosabb tanúja ennek egy londoni gemma, amelyet biztos érvek nélkül, de nem alaptalanul kelteznek a 2–3. századra (CBd-815). A vöröseszöld jáspis (héliotróp) gemma T alakú keresztre fölfeszített ruhátlan férfialakot ábrázol, mellette és a hátlapon voces. A szöveg elején ott olvasható a „Fiú, Atya, Jézus Krisztus”-formula, ami kétségtelenné teszi a megfeszített alak azonosítását. Ez a gemma Jézus kereszthalálának legkorábbi ismert ábrázolása. Keresztény elemeket számos amulettről és további, a magika körébe tartozó tárgyakról ismerünk. Mindez jól mutatja a császárkori mágia dinamikáját, amit keresztény nézőpontból így fogalmaztak meg: Pál sikeres ephesosi térítő útjának hatására a helybéli „ördögűzők is megkísérelték, hogy az Úr Jézusnak a nevét hívják segítségül azokra, akikben gonosz lelkek voltak. Azt mondogatták: »parancsolok nektek Jézus által, akit Pál hirdet!«”. A pogány amulettek és motívumaik a 7. századig jelentős mértékben vannak jelen a keresztény tárgyi kultúrában.

VAJON HATÉKONYAK VOLTAK?
A válasz kívül van az ókortudomány lehetőségein, néhány szempontra mégis érdemes felhívni a figyelmet. A varázsgemmák készítői a piacról éltek; a gemmák nagy száma jelzi, volt igény a produkcióra. A gemmák sorozatokba rendezhetők – azaz készítésük zömmel nem pillanatnyi rögtönzés eredménye, hanem átgondolt és tervszerű. Hatásuk a jövőre irányul: sikert, szerelmet, gyermekáldást, egészséget ígérnek, utólagos eredményességük megítélése tehát mindig egyéni mérlegelés dolga lehetett – könnyen adódik a párhuzam napjaink hasonló termékeivel. Ezért érdemes újrafogalmazni a kérdést: mennyire tartották hatékonynak ezeket a gemmákat? A válasznak csupán a kiindulópontja adható meg: sokan voltak, akik nagyon.

A VARÁZSGEMMÁK ÉS A GRAECO-EGYIPTOMI KULTÚRA
Mint szó volt róla, a varázsgemmák egy részét graeco-egyiptomi varázspapiruszok előírásai alapján készítették. Tizenöt ilyen receptet ismerünk. Ezek adják a legfontosabb kulcsot a varázsgemmák értelmezéséhez, mégpedig két szempontból is: amit elmondanak róluk, és amit nem. Az előbbi legjobb példája a „Dardanos kardja” nevű szerelmi kényszervarázslat: előírásait megdöbbentő pontossággal találjuk meg két gemmán (CBd-4265, CBd-1555). A többi tizennégy recepthez is lehet nekik többé-kevésbé megfelelő gemmákat találni. Adódik tehát a következtetés, hogy a varázsgemmákat elsősorban a graeco-egyiptomi kultúra termékeinek tekintsük, amit csak megerősít a görög és egyiptomi képhagyomány döntő jelenléte. Csakhogy számos érv szól amellett, hogy érdemes árnyalni ezt a következtetést. A Dardanos kardja-praxist például csak két példány képviseli a gemma-korpuszban; a biztosan azonosítható szerelmi amulettek zömét az említett Aphrodité–ARRÓRIPHRASIS-gemmák alkotják. A Dardanos kardja tehát zsákutcás fejlesztésnek bizonyult. A papiruszokon javallott praxisok közül tizenhárom esetben szintén csupán néhány darab képviseli a receptelőírásait. Az utolsó recept (PGM LXI 1–38) pedig más szempontból kínál tanulságokat a varázsgemmák értelmezéséhez. Az előírás szerint a gemmára a lótuszvirágon ülő Harpokratés képét és az ABRASAX varázsigét kell vésni. Ilyen gemmákat ismerünk is, további példányoknál pedig kiegészítő motívumok valószínűsítik, hogy ezek is szerelmi amulettek. A Hórus-képtípus azonban nagyon gyakori, a recept pedig túl tömör ahhoz, hogy eldönthető legyen, valójában hány gemma sorolható ehhez a praxishoz. S mindennek a fordítottja is igaz. Az Anguipes- és a Chnubis-gemmákat a papiruszok nem említik, viszont mintegy nyolcszáz példányuk ismert – ez több mint 20 százalék! A varázsgemmák tehát nem ugyanúgy graeco-egyiptomiak, mint a papiruszok. A két csoport átfedi egymást, de nem egybevágó. Viszonyuk egyelőre így fogalmazható meg: a varázsgemmákat készítő mesterek számára a papiruszok által képviselt hagyomány is meghatározó jelentőségű volt.

A VARÁZSGEMMÁK JELENTŐSÉGE – EGY AMULETT MIND FÖLÖTT
A fentiekben bemutatott tárgycsoport négy szempontból is az antik varázstudomány legfejlettebb talizmántípusának tekinthető. Ez koncentrálta a legtöbb „hatóanyagot”, egyetlen tárgyba sűrítve össze a drágakő, az ékszer, a szín, a performatív erejű kép és szó, a varázsige és -jel erejét. Készítői integráltak minden kulturális hagyományt, korábbit és kortársat, amit hatékonynak találtak. Feltaláló mesterek is voltak, nevükhöz fűződik például az Anguipes-szkhéma megalkotása. Végül beépítették a magika elemeit a császárkor hellénizált közkultúrájába, és a köznapi élet szerves részévé tették. Mint szó volt róla, e gemmák egy jelentős részét ékszerként viselték; ezek az ékszerek a mindennapokban is láthatóvá tették a varázsigéket és -jeleket, kompozit képtípusokat, amelyek a magika egyéb tárgyain (a defixiókon, az összetekerve kapszulába rejtett nemesfém vagy papirusz amuletteken) jellemzően nem kerültek nyilvánosságra. Az „új” elemek nem „felülről,” az „elit” felől érkeztek, ami a görög-római kultúrában (is) a szokásos volt, hanem „kívülről”.
Egy archetipikus érvényű megállapítás szerint a kutató gyakran olyan, mint az üldögélő koldus, aki nem tudja, hogy kincsesládán ül. Ami akár egy évtizede is elképzelhetetlen volt: számos jel mutat arra, hogy ez a varázsgemmákra is érvényes.

Nagy Árpád Miklós 2020
A cikk eredeti szövege a Az Olympos mellett – Mágikus hagyományok az ókori Mediterraneumban című könyvben olvasható.