Lexikon

4725 / 4724

A Halottak Könyve thébai recenziója

A Halottak Könyve témák szerint csoportosítható halotti szövegek gyűjteménye, amelyet a szövegek (fejezetek) különböző eredete és kora miatt egyfajta antológiának is tekinthetünk. Közel másfél ezer évet átfogó története során a gyűjtemény a teológiai elképzelések alakulását követve lényeges változásokon ment keresztül, ami elsősorban a fejezetek elrendezésében és értelmezésében megmutatkozó szerkesztési elv, vagyis a recenzió formájában érvényesült. Thébai recenziónak azt a rendezőelvet nevezzük, amely alapján a 18–22. dinasztia idején csoportosították a korpusz szövegeit. A szöveggyűjtemény anyagában a korábbi Piramisszövegek és Koporsószövegek korpuszából merített, de számos új fejezettel is gazdagodott, amelyeket a 18. dinasztiától illusztrációkkal, ún. vignettákkal egészítettek ki. A csak a Halottak Könyvében előforduló új fejezetek is kétségkívül korábbi eredetűek, s feltételezhetően a Második Átmeneti Kor elejére datálhatóak. Legkorábbi ismert változataik a 13. dinasztia korából származnak, az ekkor használt szövegek köre azonban még lényegesen korlátozottabb volt és más szerkesztési elvet követett, mint a későbbi rendszer, amelyet a 17. dinasztia végétől és a kora Újbirodalomtól használtak.

A papiruszra és vászonlepelre írott legkorábbi szövegpéldányok előfordulási helye Théba környékére összpontosult a 13. dinasztia vége és a thébai 16. dinasztia kezdete által jelölt időszakban, miután Felső Egyiptom elszakadt az északi országrésztől. Bár a Halottak Könyve jóval korábbi vallási szöveges hagyományokban gyökerezik, az Újbirodalomra tehető, vignettákkal gazdagon díszített példányai egy folyamatos ízlés- és igénybeli változás nyomán nyerték el érett formájukat. Fontos látni azonban, hogy ez a folyamat elválaszthatatlan volt a Théba központú déli országrész szuverén politikai és vallási identitásának fokozatos megszilárdulásától. Bár a thébai recenzió összeállítása az Újbirodalom korához, tehát Amon főistenné emelkedésének időszakához és fő kultuszhelyéhez, Thébához kapcsolódik, a szövegben egyetlen kivételtől eltekintve (171. fejezet) sem az istenség nevét, sem kultuszának helyeit vagy elemeit nem említették. Ez is arra utal, hogy a szöveggyűjtemény még a korábbi időkben gyökerezik. Néhány fejezet a héliupoliszi papság teológiai tevékenységére vezethető vissza, akiknek vélhetően lényeges szerepük volt a Piramisszövegek összeállításában. E korai teológiai elképzelések hatásának tudható be, hogy a Halottak Könyvében a leggyakrabban szereplő városnév Junu, azaz Héliupolisz, amely a napisten, Ré kultuszának elsődleges helyszíne, és a hozzá kapcsolódó mitológiai cselekmények középpontja volt. Egyes kutatók éppen ezért Héliupoliszt tartják a Halottak Könyvében megjelenő mitikus ország fővárosának.

A thébai recenzió szövegei mind terjedelmükben, mind az egyes fejezetváltozatok számában rendkívüli gazdagságot mutatnak, használatukban csak az Amarna-kor idején állt be rövid szünet. A szövegek először a király közvetlen környezetében terjedtek el, majd innen jutottak el később magánszemélyekhez, s váltak a nem-királyi elhunytak meghatározó túlvilági kísérőjévé. Bár a héliupoliszi teológia hatása tagadhatatlan, a nem-királyi halotti szövegek eredete igen szerteágazó, s számos egyéb hagyomány érvényesül bennük. Sok jel utal arra, hogy a Halottak Könyve egyes szövegei korábban a templomi rituálé részét is képezhették: bizonyos esetekben a fejezetek vörös tintával írott bevezető részei és lezáró megjegyzései a rítusok adott napokon történő elvégzésére tartalmaznak utalásokat és utasításokat. Ezt az elképzelést erősíti például, hogy templomi kontextusban találtak olyan gazdagon díszített edényeket, amelyek formája pontosan megfelel a megjegyzésekben előírtaknak.

A thébai recenzió fennmaradt szövegei a 18. dinasztiától a 21. dinasztia elejéig jellemzően a hieroglif és hieratikus írást ötvöző írásmódot használtak, bár a Ramesszida-kortól megjelentek a tisztán hieratikus írással készült példányok is. A szövegek leghangsúlyosabb témái a túlvilági lét legszükségesebb aspektusait foglalták össze. Bár a fejezeteket csak a szaiszi recenzió rendezte kötött sorrendbe, egyes mondásoknak a szöveg adott helyein való rendszeres megjelenésével már ebben a korszakban is találkozunk. Az Újbirodalomban a szöveg legelején nem ritkán az 1. vagy a 17. fejezet állt, míg a sort a 149. és 150., a Ramesszida-korban pedig a 110. és 186. fejezet zárta le.

Az egyes mondásokat rendre az elhunyt mondta el – ez a cím után álló, a bevezetést jelölő formulából derül ki, amely az Ozirisszal azonosult halott nevét tartalmazta. Ré mellett a szövegegyüttes másik központi istensége Ozirisz, a túlvilág uralkodója volt. Az egyiptomiak úgy hitték, hogy az ember halála után Ozirisz birodalmába jutott, ahol – ahogy azt a 125. fejezet tanúsítja – számos megpróbáltatás után az ő és a 42 halotti bíró színe elé járulván kellett elmondania az ún. negatív bűnvallomást: fel kellett sorolnia valamennyi el nem követett bűnét, miközben szavait Thot, a bölcsesség istene jegyezte fel. Szíve eközben az isteni rendet és igazságot jelképző Maat istennő tollával került összemérésre, s amennyiben azzal egyensúlyban állt, az isteni bíróság „igazhangúnak” nyilvánította, s Ozirisz birodalmának befogadott tagjává válhatott. Ezáltal a halott teljes valójában azonosult Ozirisszel, így a beszélőt „Ozirisz ”-ként nevezték meg. Egy másik elképzelés szerint a halott itt valójában az istenség lényegéből részesült: ettől fogva maga is rendelkezett egy oziriszi aspektussal, s átminősült személyiségének ezen formája volt az, amely a túlvilági létét biztosító varázsszövegeket elmondta.

W. Nemes Gábor, 2024

További irodalom

ALLEN, T. G.: The Egyptian Book of the Dead Documents in the Oriental Institute Museum at the University of Chicago. In: OIP. Volume LXXXII. The University of Chicago Press. Chicago, Illinois, 1960.

ALLEN, T. G.: The Egyptian Book of the Dead or Going Forth by Day – Ideas of the Ancient Egyptians Concerning the Hereafter as Expressed in Thier Own Terms.in: SAOC No. 37, The Oriental Istitute of the University of Chicago, The University of Chicago Press. Chicago, 1974.

BARTOS, F. – EGEDI, B. (ford.): Az egyiptomi Halottak könyve – Ani papirusza. Bibliotheca Hermetica, Budapest, 2022.

EATON, K.: A "Mortuary Liturgy" from the "Book of the Dead" with Comments on the Nature of the Ax-spirit. in: JARCE, Vol. 42 (2005/2006), 81-94.

FÁBIÁN, Z. I.: A Halottak Könyve a thébai nekropolisz újbirodalmi sírjaiban. In: ÓKOR, 2008. VII. évfolyam 1-2. szám, Budapest, 2008, 14-28.

HORNUNG, E.: Das Totenbuch der Ägypter. Artemis Verlag Zürich und München, 1990.

HORNUNG, E.: Az egy és a sok. Az óegyiptomi istenvilág (Fordította: Bechtold Eszter). Typotex. Budapest, 2009, 74 sk., 129, 135, 141.

KÁKOSY, L.: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 149, 297, 315 sk., 340 skk., 350 skk. 361 skk., 368, 381, 383 skk.

KÓTHAY, K. A./GULYÁS A.: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban. Források a Kr. e. 3-2. évezredből. Bíbor kiadó. Miskolc, 2007, 109-131.

LUCARELLI, R., STADLER, M. A. (eds.): The Oxford Handbook of The Egyptian Book of the Dead. Oxford University Press, New York, 2023.

MUNRO, I.: The Evolution of the Book of the Dead in: TAYLOR, J. H.(ed.): Journey Through the Afterlife: The Ancient Egyptian Book of the Dead, The British Museum Press, London, 2010, 54-80.

NAVILLE, E.: Das Aegyptische Todtenbuch –Der XVIII. Bis XX. Dynastie – Aus verschiedenen Urkunden. Bd. III., A. Asher & Co. Berlin, 1886.

QUIRKE, S.: Going out in Daylight – prt m hrw: The Ancient Egyptian Book of the Dead - translation, sources, meanings. GHP Egyptology 20, London, 2013.

SCALF, F. (ed.): Book of the Dead. Becoming God in Ancient Egypt. OIMP 39. The Oriental Institute of the University of Chicago, Chicago, 2017.