Lexikon

25 / 279

Álajtó

Bevezetés
Az álajtó az ókori egyiptomi sírok jellegzetes építészeti eleme. Különösen az Óbirodalom és az Első Átmeneti Kor időszakában gyakori, és elsősorban a magasabb társadalmi réteg tagjainak sírjaiban jelenik meg. A – valójában nem nyitható – ajtót és az azt közvetlenül körülvevő falrészt magában foglaló álajtó kettős feladatot látott el a sírban. Egyrészt a halotti kultusz helyét jelezte, ahol a papok és az elhunyt hozzátartozói elhelyezték a túlvilági ellátmányként szolgáló halotti áldozatokat (ételt, ruhákat, kenőcsöket, olajokat, stb.). Másrészt átjáróként szolgált az elhunyt lelke számára az evilág és a túlvilág között, a két világ közti határ kézzel fogható megjelenítése volt. Az egyiptomiak a sírt az elhunyt lakóhelyének tekintették, az álajtó pedig a ház bejáratát jelképezte. Az elhunyt rokonai a síron és az álajtón keresztül tartották a kapcsolatot a túlvilágon élő szeretteikkel, az elhunyt lelke pedig ezen keresztül térhetett vissza, hogy fogadja az áldozatokat.

Az álajtó eredete
Az álajtó két különálló elem, a palotahomlokzat motívum és a halotti sztélé összekapcsolásából jött létre. Az archaikus uralkodói masztabák külső falát díszítő palotahomlokzat motívum, amelyben függőlegesen tagolt, kiugró és bemélyített sávok váltották egymást, a halott király palotáját jelképezte. Feladata az volt, hogy szabad átjárást biztosítson az elhunyt lelkének a masztabában lévő sírkamra és a külvilág között. A rendszerint lekerekített tetejű halotti sztélék a sírtulajdonos ábrázolását és nevét, esetenként címeit tartalmazták, némelyiken az áldozati asztal jelenete is látható. Mivel a sztélé nem csak az elhunyt azonosítására szolgált, hanem arra is, hogy az élők itt helyezzék el az elhunyt lelke számára vitt áldozati ajándékokat, funkciójában az álajtó elődjének tekinthető.

Az álajtó elhelyezkedése a sírban
Az első álajtók egyszerű, falba mélyített fülkék voltak, bennük az elhunytat azonosító sztélével és gyakran az áldozati asztal jelenettel, és a masztabák külső oldalán helyezkedtek el. Az Óbirodalom korában a kultuszhely és az álajtó is bekerült a masztaba belsejébe. Az álajtó használatának hagyománya a magánsírokban a Középbirodalom korában is folytatódott, az újbirodalmi magánsírokban pedig az ismét önállóan megjelenő sztélékkel együtt töltötte be a kultuszhely funkcióját.
Az álajtó mint kultuszhely nem csak magánsírokban jelenik meg, hanem más építészeti kontextusokban is, például a halotti templomokban, kultusztemplomokban és lakóházakban. A halotti templomokban az elhunyt uralkodó lelkének, a kultusztemplomokban az ott tisztelt istennek, a lakóházakban pedig az ősök tiszteletének helyét jelezte.

Az álajtó felépítése
A hagyományos álajtó alkotórészei a valódi ajtó elemeit utánozzák, elrendezésükben a meghatározó elv a szimmetria. Fő alkotórészei:
1. Ajtónyílás
2. Belső ajtófélfák
3. Gerenda, mely a legkorábbi valódi ajtók felett felgöngyölt gyékényt szimbolizálja
4. Alsó szemöldökfa
5. Oldalsó nyílások
6. Áldozati asztal jelenetet ábrázoló panel
7. Külső ajtófélfák
8. Felső szemöldökfa

Az álajtó anyaga és díszítése
Az álajtó egészét az elhunytra és a halotti kultuszra vonatkozó feliratokkal és figurális díszítéssel látták el. Az ajtófélfákon és a szemöldökfákon az elhunyt nevei és hivatali címei, valamint áldozati formulák olvashatóak, az ajtófélfákon vagy az ajtófülkében pedig az elhunyt alakja is megjelenhetett.
Az álajtók anyaga változó. Legtöbbjük kőből készült, állhatott egy vagy több különálló részből. Ritkábban fából készült álajtókkal is találkozhatunk. A vályogtégla masztabák esetében az álajtót is vályogtéglából készítették. A sziklába vájt sírokban az álajtókat vagy egy külön kőtömbből faragták ki és illesztették be a sziklafalba vájt fülkébe, vagy magából a sziklafalból faragták ki. Az Újbirodalom korában a sziklafalra felfestett álajtó is gyakori, melynél a különböző típusú köveket a rájuk jellemző színekkel utánozták.


Bartos Fruzsina, 2015

Bibliográfia

Schulz–Seidel 2001, 80–83; Arnold 2003; Dodson – Ikram 2008; Hermann 1940; Murnane 1985; Wiebach 1981