A sivatagi utak jelentősége
Az utazás fontos része volt az ókori egyiptomiak mindennapjainak (lásd Utazás az ókori Egyiptomban). A birodalom hatalmas kiterjedését figyelembe véve ez nem is volt olyan egyszerű vállalkozás, és többek között a földrajzi adottságok alapos ismeretét feltételezte. Utazni szárazon és vízen egyaránt lehetséges volt: nemcsak a Níluson és a folyam mentén, de tengeren és a sivatagban is. A sivatagon való átkelés nem egyszer szolgálhatott a „természetes főúton”, a Níluson való utazás alternatívájaként, a nehezítő tényezők következtében ugyanis a folyami utazás nem minden esetben bizonyult lehetségesnek. A katarakta-vidékek szigetekkel tagolt, zuhatagos szűkületeiben, ahol a folyó több ágra vált szét, csupán kis csónakokon lehetett közlekedni. A Nílus sodrása a nagyobb kanyarulatokban is igen erőssé válhatott, ami veszélyessé tette a haladást. Emiatt a sivatagot átszelő úthálózat egy részét gyakorlatilag rövidebb, elkerülő útként is használták. Ilyen volt például a Farsúti út, amelyet a Nílus Qenánál lévő kanyarulatának kikerülésére használtak. A sivatag a távolsági kerekedelem szempontjából is jobban elősegítette a folyamatos haladást. Az Assziútot Kordofánnal összekötő Negyvennapos karavánút, a Darb el-Arbain is sivatagi utakon haladt végig, és számos oázist érintett.
A sivatagi közlekedés módjai
A fáraókorban elsősorban a szamár, ritkábban az ökör szállította a terheket a sivatagban – akár a hátukon, akár (elsősorban az ökrök esetében) a szekeret vagy a szánkót húzva. A dromedár csupán a Ptolemaiosz-korban jelent meg sivatagi teherhordó állatként.
A legjelentősebb sivatagi útvonalak szerepe
A Nílust körülvevő két sivatag különféle lehetőségeket rejtett magában. A Keleti- vagy Arab-sivatag nyersanyagforrásai, az arany, a különféle drága- és féldrágakövek, a réz vagy a galenit gazdasági szempontból bizonyultak értékesnek. A sivatagon futottak keresztül a Kis-Ázsiába vezető, stratégiai fontossággal bíró utak is. A Nyugati- vagy Líbiai-sivatag (lásd Az egyiptomi nyugati sivatag földrajza) az oázisai miatt tett szert fontos mezőgazdasági, később stratégiai, védelmi szerepre. Jelentősége emellett az Egyiptomtól nyugatra élő líbiaiakkal és a délre lakó núbiaiakkal való kereskedelem szempontjából sem volt elhanyagolható. A Nyugati- és a Keleti-sivatag számos pontján fellehető sziklafeliratok szintén a sivatag nem csekély forgalmáról tanúskodnak. Az írásos anyagot jelentős számú régészeti lelet is alátámasztja, és a jelenségre utalnak az olyan (részben természetes, részben épített) terek is, amelyek egyszerre tölthettek be menedékhely- és szentély funkciót.
A sivatagi utazás veszélyei
A sivatag igazi kihívásnak számított az ember számára. Tekintve, hogy erős forgalom zajlott benne, feltételezhető, hogy jól ismerték a terület adottságait. Az utazónak nemcsak a szárazsággal, a hőséggel, különféle betegségekkel és veszélyes állatokkal kellett szembenéznie, hanem számolnia kellett rablótámadással és az eltévedés kockázatával is. A sivatag ugyanakkor nem volt ismeretlen terület az egyiptomiak számára, sőt, megkockáztathatjuk, hogy sokkal veszélyesebb sem volt, mint a Nílus-völgy, ahol krokodilok és kígyók jelentették a potenciális veszélyt.
Az egyiptomiak amulettekkel és imákkal óvták magukat az utazás során rájuk leselkedő fenyegetésektől (lásd Hórusz-táblák). A transzcendens erők, azaz az egyiptomi istenek bevonása az utazás aktusába nem meglepő, hiszen azok gyakorlatilag mindenben és mindenhol jelen voltak, így a sivatag is az ő birodalmuknak számított. Számos sivatagi sziklafelirat is tanúságot tesz arról, hogy az utazó számára óriási fontossággal bírt az egyiptomi istenek kegye: az istenek segítették elő az utazás sikerét, óvtak meg a kiszáradástól, és vezették haza az utazókat.
Jasper Kata, 2015