Lexikon

6 / 279

A hieroglif írás alapelvei

Hieroglif jelkészlet
A hieroglif írás egyike azoknak az írásrendszereknek, amellyel az ókori egyiptomiak nyelvüket rögzítették. Az összes egyiptomi írás közül a hieroglifákat használták a leghosszabb ideig: a Kr. e. IV. évezred végétől egészen a Kr. u. 4. századig. A Középbirodalom klasszikus jelkészlete mintegy 600–700 elemből áll, de ha az összes területi változatot, az idővel kihalt és az újonnan felvett jeleket is számításba vesszük, az ismert hieroglifák száma több ezerre tehető.
A hieroglifák tagadhatatlanul képszerűek, hiszen emberek, állatok, tárgyak és ezek részeinek ábrázolásai. A jeleknek azonban csak egy kisebb hányada utal közvetlenül az általa ábrázolt fogalomra. A hieroglif írásjelek valójában egy olyan összetett rendszerbe szerveződnek, amelyben hangtani és jelentéstani elvek egyaránt érvényesülnek.

A jelek olvasata

Egy tipikus egyiptomi szó általában két összetevőből áll: hangértékkel bíró jelek (fonogrammák) sorából és egy jelentéstani osztályozójelből (szemogrammából). A fonogrammák jelölhetnek egy mássalhangzót (pl. a bagoly képe az m, a hullámvonal az n, a stilizált száj képe pedig az r jele), de jelölhetik két vagy három mássalhangzó kombinációját is.

A ház felülnézeti rajza például a p+r mássalhangzó-kapcsolatot, míg a kapa oldalnézetből az m+r mássalhangzó-kapcsolatot jelöli. Hasonlóképpen, a skarabeusz-bogár a x+p+r, míg a híres hurkos kereszt, azaz az ankh-jel (valójában egy saru felülnézeti rajza) az a+n+x hármas mássalhangzó-kapcsolatot jelölik. (Már e néhány példa alapján is megfigyelhető, hogy a hieroglif írásrendszer nem jelölte a magánhangzókat, illetve számos olyan hangot is kódolt, amelyek az egyiptomiban léteztek, de a magyarban hiányoznak: ezeket a latin betűs átírásban egyedi karakterekkel adjuk vissza). A két- és három-mássalhangzós jeleket gyakran további egy-mássalhangzós jelek egészítik ki, elősegítve a szó helyes kiolvasását. Ezeket az ún. fonetikai kiegészítőjeleket tehát nem kell újra kiolvasni, hiszen csak a megelőző jel utolsó hangzóit ismétlik. Például a táblajáték-jel olvasta mn, ezt azonban gyakran kiegészítették egy hullámvonallal, amely az n betűnek feleltethető meg. A két jel együttes kiolvasása továbbra is mn lesz, és nem  mn+n. Hasonlóképpen, a szájat ábrázoló r hangzó jelenik meg fonetikai kiegészítésként a xpr olvasatú skarabeusz után.
Fonogrammák építik tehát fel egy tipikus egyiptomi szó vázát, ezt a jelsort pedig az esetek túlnyomó többségében egy szemogramma követi, vagyis egy olyan jel, amely önálló hangértékkel nem rendelkezik, viszont az adott szót egy bizonyos jelentéstani osztályba sorolja. Lépő lábacskák zárják például a mozgást kifejező igéket, napkorong az időfogalmakat, ülő ember a személy- és foglalkozásneveket, és így tovább. Ezeket az osztályozójeleket az egyiptológusok determinatívumoknak nevezik.

Kivételek

Természetesen számos olyan eset is akad, amely némiképp eltér az egyiptomi szavak fent vázolt, tipikus felépítésétől. Gyakran találkozhatunk egynél több determinatívummal egy szó végén; a „közember” jelentésű nDs szót például egy ülő ember és egy veréb determinálja (ez utóbbi a kicsiny vagy negatív jelentésű szavakhoz járul, és ebben az esetben az alacsony társadalmi pozíciót jelzi). A szavak egy jelentős számú csoportja mellett egyáltalán nincs determinatívum. A determinatívum elmaradása főleg a gyakran használt szavakra jellemző (pl. „név”, „mond”), illetve a lexikális jelentéssel nem rendelkező, nyelvtani funkciószavakra (ilyenek például a névmások vagy az elöljárószók).

Ideogrammák

A hieroglifák egy csoportja valóban képjel, vagyis ideogramma. Ilyen esetben a hieroglif jellel megjelenített szó csakugyan az ábrázolt tárgyat, entitást jelenti. Mivel a legtöbb ilyen jelet jelentés nélküli fonogrammaként is alkalmazták más szavakban, az ideogrammatikus használatot egy függőleges vonással jelezték (ún. vonás determinatívum). Vegyük például a ház felülnézeti rajzát, amely a fenti osztályozásunk szerinti több funkcióban is szerepelhet egy szövegen belül. Ha a vonás determinatívum kíséri, a jel maga a szó, és a szó maga „ház”-at jelent. Ez a ház-jel azonban, pr hangértékével, fonogrammaként részt vehet más szavak felépítésében, így például megjelenik a „kimenni” ige, vagy a „sarjadás” nevű évszak jelcsoportjának egyik tagjaként. Végül ugyanez a ház-jel puszta szemogrammaként, vagyis determinatívumként is állhat olyan szavak végén, amelyek valamilyen épületet, épületrészt jelentenek (pl. templom, terem, kapu), ez utóbbi esetben egyáltalán nem kell kiolvasni, csupán osztályozójelként segíti a szó értelmezését.

Az írás iránya

A hieroglif írás balról jobbra és jobbról balra is haladhat, sorokba és oszlopokba is rendeződhet. A jelek sorrendje mégis nagyon könnyen meghatározható, mivel az élőlényeket megjelenítő rajzok a sor/oszlop eleje felé „néznek”. Természetesen minden egyéb jelnek is van egy jellemző iránya, mérete és kiterjedése, ezek a tulajdonságok némi gyakorlással elsajátíthatók. A jelek egymáshoz képesti elrendezését is különböző szabályok kötik, noha ezek a szabályok azért jóval rugalmasabbak a mai helyesírási szabályoknál. (Érdekes megfigyelni például, hogy az isten vagy király szó hieroglif jele írásban mindig a szószerkezet élére kerül akkor is, ha a szószerkezeten belül amúgy második helyet foglalna el; ezzel a kis helyesírási konvencióval jelölték az isten illetve a király szavak megkülönböztetett jelentését vagy funkcióját.) Az írásrendszer egésze – éppen összetett jellege és részben ideografikus tulajdonságai miatt – az egyiptomi nyelv tanulása nélkül nemigen, vagy csak hiányosan sajátítható el.

Egedi Barbara, 2015

Bibliográfia

Baines–Málek 1992, 198–201; Collier–Manley 2003; Davies 1987; Dodson 2005, 42–45; Kákosy 1979, 10–14