Lexikon

45 / 279

Az egyiptomi írásrendszerek

Kialakulása
Egyiptomban az írás a predinasztikus korban jelent meg. Bár közvetlen kapcsolat nem mutatható ki az egyiptomi írás és a valamivel korábban megjelenő mezopotámiai ékírás között, a jelenlegi tudományos konszenzus szerint az írás mint civilizációs vívmány intézménye a Mezopotámiával való kereskedelmi kapcsolatok útján érkezett Egyiptomba.

Hieroglif írás
Az ókori egyiptomiak rendszerint egynél több írásrendszert használtak párhuzamosan, ezek megoszlását elsősorban az határozta meg, hogy a lejegyezni kívánt szövegtípus milyen funkciót töltött be, illetve milyen íráshordozóra került. Az összes írásrendszer közül a hieroglif írásos források ívelik át a leghosszabb időszakot. Az első hieroglif jelek Kr. e. 3150 körül jelentek meg, míg az utolsó feliratos emlék Kr. u. 394-ből származik Philae szigetéről. Az írásjelek látszólag képszerűek, mivel különféle élőlények és tárgyak, illetve azok részeinek stilizált ábrázolásai. Valójában azonban egy bonyolult írásrendszer konvencionális jelei, és részben hangokat, részben jelentéskomponenseket, illetve ezek kombinációját kódolják (lásd A hieroglif írás alapelvei). Az egyiptomi írások iránya alapvetően jobbról balra halad, de a hieroglif írás, amely gyakran szolgált reprezentatív célokat, balról jobbra haladva, továbbá mind sorokba, mind oszlopokba rendezve is megjelenik. Az egyiptomiak tehát tudatosan felhasználták írásuk képi jellegét és dekoráló erejét esztétikai szempontjaik érvényesítésekor. Az írás irányát könnyen azonosíthatjuk az egyes jelek ismerete nélkül is: a különböző, felismerhető figurák (állatok, emberek) ugyanis mindig a sor eleje felé néznek.
Az írás elnevezése a görög hieroglyphika grammata (szent vésett betűk) kifejezésből származik. Maguk az egyiptomiak „isteni szavaknak” nevezték írásjeleiket. A hieroglif írás nagyon sokféle íráshordozón megjelenhet, de elsősorban maradandó (nem pusztuló) felületeken alkalmazták, mivel ezeket a szövegeket hosszú távon kívánták megőrizni. A jeleket gyakran kivésték (bemélyítették, vagy ún. „magas reliefként” kivitelezték) a falakon, sztéléken, szobrok és használati tárgyak felületén, illetve gyakran ki is festették őket. Papiruszon például csak ritkán találkozunk hieroglifákkal, a kevésbé maradandó íráshordozókra ugyanis a hieroglif írás egyszerűsített, kurzív változatait festették ecsettel és tintával.

Hieratikus írás
Az ún. kurzív hieroglif írást vallásos szövegek egy csoportjának lejegyzésére használták a Középbirodalomtól, alapvetően fakoporsókon, sírok belsejében vagy papiruszon (ezzel az írásváltozattal jegyezték le például a Halottak Könyvét). A stilizálás ellenére ennek az írásnak a jelei egyértelműen azonosítható hieroglif jelek. Ennél jóval kurzívabb, gyakorlatilag folyóírásnak tekinthető az ún. hieratikus írás, amely elsősorban a mindennapi adminisztrációban töltött be szerepet: ezzel az írással rögzítették a különféle okiratokat, szerződéseket, listákat, elszámolásokat és magánleveleket már az Óbirodalomtól kezdve. Idővel a nagyobb presztízsnek örvendő irodalmi, vallásos, tudományos szövegek lejegyzésére is a hieratikust használták, hiszen ezeket is a kevésbé tartós íráshordozók, papiruszívek és osztrakonok őrizték.  
A hieratikus írás iránya mindig jobbról balra halad. A kézírásos jellegnek megfelelően az íráskép időben és térben is folyamatosan változott, így elolvasásához a szabályos hieroglif jelek ismerete önmagában nem elég. Az írás alapelvei azonban teljesen megfelelnek a hieroglif írás alapelveinek, így a hieratikus karakterek – a rövidítések, egyszerűsítések és egyéb eltérések ismeretében – könnyen átírhatók hieroglif jelek sorává.
A hieratikus írás görög elnevezése, hieratika grammata (papi írás) a hieratikus írás történetének utolsó szakaszát tükrözi, amelyben ez az írásforma már kizárólag vallásos és mágikus szövegek lejegyzésére szolgált, eredeti funkcióját egy újonnan megjelent írásrendszernek adva át: amikor a görögök feljegyezték egyiptomi tapasztalataikat a Későkorban, a mindennapi élet dokumentumait már a démotikus írással rögzítették a helyi írnokok.

Démotikus írás
A démotikus írás (gr. démotika grammata = népi írás) a kurzív okirati hieratikus egy északi változatából fejlődött ki a 26. (ún. szaiszi) dinasztia politikai erőfeszítéseinek hatására. A démotikus nyelv és írás elterjedésével a hieratikus használata visszaszorult (bár ún. késői hieratikus formájában egészen a Kr. u. 3. századig kimutatható a vallásos szövegekben). A démotikus íráskép már olyannyira eltávolodott a hieroglifáktól, hogy az egyes jelek sokszor nem vezethetők le közvetlenül a rokon írásrendszerekből. A démotikus írás funkcionális terjedése időben hasonló mintát mutat, mint korábban a hieratikusé: eleinte az adminisztratív szövegek legkülönfélébb változatainak lejegyzésére, majd később irodalmi és vallásos szövegek rögzítésére is szolgált. Mi több, a Ptolemaiosz-kortól a hagyományosan hieroglifáknak fenntartott íráshordozókon, kőbe vésett változatban is megjelent (vö. Rosette-i kő).

Kopt írás
Az egyiptomi nyelv legfiatalabb írásrendszere a kereszténység megjelenésével terjedt el. A görög ábécén alapuló kopt írás mindig balról jobbra halad. Jelentős változás, hogy – az egyiptomi írások történetében először – ez a rendszer alfabetikus, vagyis a magánhangzókat is következetesen jelöli. A 3. században kanonizált kopt írás ugyan a görög ábécét adaptálta, de egyúttal kiegészítette azt, dialektustól függően hat illetve hét egyiptomi jellel, olyan hangok jelölésére, amelyek hiányoztak a görögből. A vokalizáció megjelenése, amely az alfabetikus írásnak köszönhető, kiemelkedő fontosságot tulajdonít a kopt nyelvszakasznak: felbecsülhetetlen szerepe volt a hieroglifák megfejtésében, de meghatározó szerepe van a nyelvészeti kutatásokban is, például a hangtani rekonstrukciókban és a korábbi nyelvtani jelenségek és változások megértésében.

Egedi Barbara, 2015

Bibliográfia

Kákosy 1979, 14–15; Davies 1987; Baines–Málek 1992, 198–201; Parkinson 1999; Wimmer 2001; Dodson 2005; Kóthay–Gulyás 2007, 18–21