Feldolgozása
A papirusz – botanikai nevén Cyperus papyrus L. – a sásfélék családjába tartozik, főleg Közép- és Kelet-Afrikában honos, egyszikű növény. A papirusznövény szárának metszete háromszögletű, és alapvetően két részre oszlik: a külső kéregre és a bélre, ez utóbbiból készült az íráshordozónak is alkalmas alapanyag.
Arról, hogy a papiruszt egyáltalán termesztették-e, és ha igen, milyen mértékben, nincsenek adataink. Egy bürokratikus állam igényei azonban bizonyosan kialakítottak egyfajta kontrollt a növény termése és szedése fölött. Elképzelhető, hogy a termesztett papiruszt használták fel az íráshordozó készítésére, míg a vadon termő példányokból készítették az egyéb használati tárgyakat, például szőnyegeket, kötelet, csónakot, szandált. A papirusz felhasználása ugyanis igen széleskörű volt, nem korlátozódott az írás alapanyagára. A papirusz szedése egész évben, folyamatosan történt. A betakarításról nagyon kevés ábrázolás tanúskodik, valószínűleg királyi monopólium volt, amelyet a görög elnevezés egyiptomi eredetének legelfogadottabb magyarázata (ti. „a fáraóé”) is alátámaszt.
Papiruszlap készítése
A papirusz, mint íráshordozó elkészítéséről sem rendelkezünk egyiptomi forrással, legkorábbi leírása a Kr. u. 1. századból való. Plinius (Historia Naturalis XIII. 21-26, XXIV. 51.) leírása szerint az eljárás a következő munkafázisokból állt. A papiruszszárat kezelhető hosszúságú darabokra vágták és a kérgét lehántották; a kérgétől megszabadított bélből hosszúkás csíkokat vágtak a három oldal egyikén elkezdve; a csíkokat oly módon fektették egymás mellé, hogy szorosan érintkezzenek, vagy kissé átfedjenek; az első rétegre merőlegesen egy második réteget fektettek, majd a két réteget összepréselték vagy ütögették. Végül meg kellett várni, míg az anyag megszárad. A préselés során a papirusz eredeti vastagságának negyedére csökken. A papirusz sejtnedvei természetes gumit tartalmaznak, ezért nem volt szükség külön ragasztóanyag használatára a két réteg összeillesztésekor. A modern készítési tapasztalatok kimutatták, hogy a megfelelő minőségű papiruszlapok előállítása a növények közötti alapos válogatás eredménye: a papiruszsás nem lehet sem túl fiatal, sem túl öreg, továbbá a szárnak csupán az alsó részét használták fel a lapok elkészítésére. A legkorábbi ismert papiruszlelet egy üres tekercs, amely az 1. dinasztia korából származik, és Hemaka szakkarai sírjából került elő. A papirusz széleskörű használata egészen az arab időkig nyomon követhető, előállítása csak a Kr. u. 7–8. században indult hanyatlásnak.
Papirusztekercs
Az egyiptomi írnok a papiruszkészítő műhelyekből kész tekercseket vett át. A papiruszt nem hajtogatták, a tekercs-forma lehetett a dokumentumok szokványos állapota. Mindazonáltal a levelek és rövidebb iratok a tekercselés és hajtogatás kombinációját mutatják, sőt, úgy tűnik, gyakran szándékosan lelapították őket. A kész papiruszlapokat úgy illesztették össze, hogy a tekercs belső oldalán legyenek a vízszintes (a hosszanti oldallal párhuzamos) csíkok, kívül pedig a függőlegesek, a papirusztekercs ugyanis így bizonyult tartósabbnak. A lapokat néhány centiméteres átfedéssel, ragasztóanyag segítségével rögzítették egymáshoz. A körültekintő rögzítés ellenére hosszú távon a papirusznak ez a része bizonyult a leggyengébbnek. Egy papiruszív magassága nem érte el a fél métert, ez a méret a Középbirodalom alatt átlagosan 30 cm volt, míg az Újbirodalom idején 20 cm. Egy teljes könyvtekercs általában 20 ívet tartalmazott, így egy 6 méter hosszúságú papirusz körülbelül 5–6 cm átmérőjű tekercset eredményezett.
Írás a papiruszra
Az írásra többnyire fekete tintát használtak, vörössel emelték ki a címeket vagy egyéb, fontosnak ítélt kifejezéseket. Vörös tinta jelölhette a szöveg tagolását is. A fekete színű festék szénből készült, a vörös tinta alapanyaga a hematit, más néven vörös vasoxid volt. A festéket külön erre a célra készített őrlőedényekben keverték ki. Az írásra használt eszköz a fáraókorban – a közhiedelemmel ellentétben – nem az írónád volt, hanem egy különleges szittyóféle, a Juncus maritimus, amely ma is bőven terem az egyiptomi mocsarakban. Ebből a növényből vágtak le megfelelő méretű darabokat az íróeszköz elkészítésére. Írnokpalettaként egy téglalap alakú tárgy szolgált, kerek vagy négyszögletes mélyedésekkel a festék számára és egy kis fülkével az ecsetek tárolására. A fontosabb papiruszok védelmére és tárolására bőrtokot használtak, vagy agyagkorsóba, fadobozba helyezték őket.
Számos ábrázolás örökíti meg az egyiptomi írnokot munka közben, ahogy a térdén bal felé hengergeti ki a papirusztekercset, és jobb kézzel ír rá. Az írás iránya jobbról balra haladt, a jeleket eleinte sorokba rendezték, majd a Középbirodalomtól kezdve gyakran oszlopokba is. Ezt követően alakult ki az az eljárás, amely magukat a vízszintesen futó sorokat rendezte megfelelő méretű oszlopokba. Először mindig a belső, védettebb, vízszintes erezetű oldalon kezdtek el írni. A külső oldalt csak akkor használták, ha a belsőn már nem volt elegendő hely. Levélíráskor az újbirodalmi írnok saját maga felé tekercselte le a papiruszt, és amikor a levél felénél tartott, levágta a tekercsből a már teleírt darabot, megfordította, és a hátoldalon folytatta az írást. Az összehajtás után a külső oldal üresen maradt részén tüntette fel a címzettet és a feladót. A megírt levelet vagy más iratot papiruszfonallal vagy vászoncsíkkal kötötték át és gyakran lepecsételték.
Papiruszleletek
A papirusz, mint minden szerves anyag, romlandó, ezért csak Egyiptom száraz klímájának köszönhető, hogy a leletek ilyen nagy mennyiségben fennmaradhattak. Maga a papiruszszövet is bomlásnak indulhat, de a pusztulási folyamatot más tényezők is elősegíthetik, például rovarok támadása, vagy a penész. A múzeumokban és egyéb gyűjteményekben tárolt papiruszok épségének megőrzése érdekében különösen fontos szerephez jutnak a modern konzerválási eljárások.
Egedi Barbara, 2015
A papirusz – botanikai nevén Cyperus papyrus L. – a sásfélék családjába tartozik, főleg Közép- és Kelet-Afrikában honos, egyszikű növény. A papirusznövény szárának metszete háromszögletű, és alapvetően két részre oszlik: a külső kéregre és a bélre, ez utóbbiból készült az íráshordozónak is alkalmas alapanyag.
Arról, hogy a papiruszt egyáltalán termesztették-e, és ha igen, milyen mértékben, nincsenek adataink. Egy bürokratikus állam igényei azonban bizonyosan kialakítottak egyfajta kontrollt a növény termése és szedése fölött. Elképzelhető, hogy a termesztett papiruszt használták fel az íráshordozó készítésére, míg a vadon termő példányokból készítették az egyéb használati tárgyakat, például szőnyegeket, kötelet, csónakot, szandált. A papirusz felhasználása ugyanis igen széleskörű volt, nem korlátozódott az írás alapanyagára. A papirusz szedése egész évben, folyamatosan történt. A betakarításról nagyon kevés ábrázolás tanúskodik, valószínűleg királyi monopólium volt, amelyet a görög elnevezés egyiptomi eredetének legelfogadottabb magyarázata (ti. „a fáraóé”) is alátámaszt.
Papiruszlap készítése
A papirusz, mint íráshordozó elkészítéséről sem rendelkezünk egyiptomi forrással, legkorábbi leírása a Kr. u. 1. századból való. Plinius (Historia Naturalis XIII. 21-26, XXIV. 51.) leírása szerint az eljárás a következő munkafázisokból állt. A papiruszszárat kezelhető hosszúságú darabokra vágták és a kérgét lehántották; a kérgétől megszabadított bélből hosszúkás csíkokat vágtak a három oldal egyikén elkezdve; a csíkokat oly módon fektették egymás mellé, hogy szorosan érintkezzenek, vagy kissé átfedjenek; az első rétegre merőlegesen egy második réteget fektettek, majd a két réteget összepréselték vagy ütögették. Végül meg kellett várni, míg az anyag megszárad. A préselés során a papirusz eredeti vastagságának negyedére csökken. A papirusz sejtnedvei természetes gumit tartalmaznak, ezért nem volt szükség külön ragasztóanyag használatára a két réteg összeillesztésekor. A modern készítési tapasztalatok kimutatták, hogy a megfelelő minőségű papiruszlapok előállítása a növények közötti alapos válogatás eredménye: a papiruszsás nem lehet sem túl fiatal, sem túl öreg, továbbá a szárnak csupán az alsó részét használták fel a lapok elkészítésére. A legkorábbi ismert papiruszlelet egy üres tekercs, amely az 1. dinasztia korából származik, és Hemaka szakkarai sírjából került elő. A papirusz széleskörű használata egészen az arab időkig nyomon követhető, előállítása csak a Kr. u. 7–8. században indult hanyatlásnak.
Papirusztekercs
Az egyiptomi írnok a papiruszkészítő műhelyekből kész tekercseket vett át. A papiruszt nem hajtogatták, a tekercs-forma lehetett a dokumentumok szokványos állapota. Mindazonáltal a levelek és rövidebb iratok a tekercselés és hajtogatás kombinációját mutatják, sőt, úgy tűnik, gyakran szándékosan lelapították őket. A kész papiruszlapokat úgy illesztették össze, hogy a tekercs belső oldalán legyenek a vízszintes (a hosszanti oldallal párhuzamos) csíkok, kívül pedig a függőlegesek, a papirusztekercs ugyanis így bizonyult tartósabbnak. A lapokat néhány centiméteres átfedéssel, ragasztóanyag segítségével rögzítették egymáshoz. A körültekintő rögzítés ellenére hosszú távon a papirusznak ez a része bizonyult a leggyengébbnek. Egy papiruszív magassága nem érte el a fél métert, ez a méret a Középbirodalom alatt átlagosan 30 cm volt, míg az Újbirodalom idején 20 cm. Egy teljes könyvtekercs általában 20 ívet tartalmazott, így egy 6 méter hosszúságú papirusz körülbelül 5–6 cm átmérőjű tekercset eredményezett.
Írás a papiruszra
Az írásra többnyire fekete tintát használtak, vörössel emelték ki a címeket vagy egyéb, fontosnak ítélt kifejezéseket. Vörös tinta jelölhette a szöveg tagolását is. A fekete színű festék szénből készült, a vörös tinta alapanyaga a hematit, más néven vörös vasoxid volt. A festéket külön erre a célra készített őrlőedényekben keverték ki. Az írásra használt eszköz a fáraókorban – a közhiedelemmel ellentétben – nem az írónád volt, hanem egy különleges szittyóféle, a Juncus maritimus, amely ma is bőven terem az egyiptomi mocsarakban. Ebből a növényből vágtak le megfelelő méretű darabokat az íróeszköz elkészítésére. Írnokpalettaként egy téglalap alakú tárgy szolgált, kerek vagy négyszögletes mélyedésekkel a festék számára és egy kis fülkével az ecsetek tárolására. A fontosabb papiruszok védelmére és tárolására bőrtokot használtak, vagy agyagkorsóba, fadobozba helyezték őket.
Számos ábrázolás örökíti meg az egyiptomi írnokot munka közben, ahogy a térdén bal felé hengergeti ki a papirusztekercset, és jobb kézzel ír rá. Az írás iránya jobbról balra haladt, a jeleket eleinte sorokba rendezték, majd a Középbirodalomtól kezdve gyakran oszlopokba is. Ezt követően alakult ki az az eljárás, amely magukat a vízszintesen futó sorokat rendezte megfelelő méretű oszlopokba. Először mindig a belső, védettebb, vízszintes erezetű oldalon kezdtek el írni. A külső oldalt csak akkor használták, ha a belsőn már nem volt elegendő hely. Levélíráskor az újbirodalmi írnok saját maga felé tekercselte le a papiruszt, és amikor a levél felénél tartott, levágta a tekercsből a már teleírt darabot, megfordította, és a hátoldalon folytatta az írást. Az összehajtás után a külső oldal üresen maradt részén tüntette fel a címzettet és a feladót. A megírt levelet vagy más iratot papiruszfonallal vagy vászoncsíkkal kötötték át és gyakran lepecsételték.
Papiruszleletek
A papirusz, mint minden szerves anyag, romlandó, ezért csak Egyiptom száraz klímájának köszönhető, hogy a leletek ilyen nagy mennyiségben fennmaradhattak. Maga a papiruszszövet is bomlásnak indulhat, de a pusztulási folyamatot más tényezők is elősegíthetik, például rovarok támadása, vagy a penész. A múzeumokban és egyéb gyűjteményekben tárolt papiruszok épségének megőrzése érdekében különösen fontos szerephez jutnak a modern konzerválási eljárások.
Egedi Barbara, 2015