ERŐ
A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már.
HÉPHAISZTOSZ
Erő s Erőszak, immár semmi dolgotok,
mit Zeusz parancsa rótt reátok, készen áll.
De én alig merem, ki isten és rokon,
viharcsapkodta sziklafalhoz kötni őt,
és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát
ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga.
(Prométheuszhoz)
Józan Themisznek nagyralátó gyermeke,
parancs köt engem, hogy téged megkösselek,
embertelen szirthez, feloldhatatlanul,
hol nem fogsz több halandót látni s hallani,
a tűző napfény itt aszalja bőrödet,
amíg virága hervad, és örülsz, ha már
az éjnek tarka köntösébe bujt a nap,
s örülsz hajnalban, hogy fölszáll a dér megint.
Kifogyhatatlan kínjaid sorvasztanak,
s ki megmentőd lehet, nem jött világra még.
Embert szeretni erre volt csak jó neked!
Isten létedre istenekkel nem törődsz,
s az emberekkel többet, mintsem kellene.
Ezért ím ezt a zord sziklát őrizheted,
álmatlan állsz, térded be sem hajlíthatod,
és hasztalan siránkozol szüntelenül,
a jajgatás meg nem puhítja Zeusz szívét:
az új urak mindig kérlelhetetlenek.
ERŐ
Akkor miért időzöl s mit sajnálkozol?
Az istenektől megvetett istent miért
nem gyűlölöd, ki kincsed osztogatta el?
HÉPHAISZTOSZ
Rokonság és barátság mégis nagy dolog.
ERŐ
Elismerem, de hát atyád szavát szabad
kevésbe venni? Félelemre ez nem ok?
HÉPHAISZTOSZ
Könyörtelen vagy és elszántsággal tele.
ERŐ
Mit sem segít siratni őt, haszontalan
erőfeszítéssel ne törd magad te sem.
HÉPHAISZTOSZ
Hogy gyűlölöm saját kezem művészetét!
ERŐ
Miért gyűlölöd? Hiszen belátni egyszerű:
a szenvedést nem mesterséged hozta rá.
HÉPHAISZTOSZ
De mégis, lenne bárki más a mestere.
ERŐ
Csak egy nem terhes: lenni istenek felett
királynak, s Zeuszon kívül senki sem szabad.
HÉPHAISZTOSZ
Tapasztalom, s nincs mit mondhatnék ellene.
ERŐ
Mégsem sietsz bilinccsel megkötözni őt,
hogy tétlenül tovább ne lásson Zeusz atya?
HÉPHAISZTOSZ
Láthatja már, hogy készen áll a karperec.
ERŐ
Tedd hát kezére, s megfeszítve izmaid,
fogj vaspörölyt, szegezd a sziklához vele.
HÉPHAISZTOSZ
Meglesz az is, félmunkát nem csinálok én.
ERŐ
Csapj rá jobban, szorítsd, ne hagyd lazán sehol,
szörnyen ravasz s még szökni tud, hol senki más.
HÉPHAISZTOSZ
E kar szilárdan áll, mozdíthatatlanul.
ERŐ
Kösd jól a másikat le, hadd tanulja meg,
akármilyen bölcs is, Zeusznál alábbvaló.
HÉPHAISZTOSZ
Hisz rajta kívül vád nem érhet senkitől.
ERŐ
Most még tömör vasék könyörtelen fogát
egy lendülettel verd keresztül mellkasán.
HÉPHAISZTOSZ
Ó, jaj, Prométheusz, együtt szenvedek veled!
ERŐ
Szabódsz megint, s szánod Zeusz ellenségeit?
Ne kelljen egyszer megsiratnod önmagad!
HÉPHAISZTOSZ
A szemnek elviselhetetlent láthatod.
ERŐ
Azt látom én, elnyerte ez, mit érdemelt.
De szíjazd össze bordáit körös-körül.
HÉPHAISZTOSZ
Kell, hogy tegyem, te mégse sürgess ennyire.
ERŐ
Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is.
Alája lépve hurkold össze combjait.
HÉPHAISZTOSZ
Már kész a mű, s nem is volt sok dolgom vele.
ERŐ
Erősen rakd reá szeges bilincseit,
e művedet kemény bíró ítéli meg.
HÉPHAISZTOSZ
Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden.
ERŐ
Te kényeskedj csak, ám szememre azt ne vesd,
ha bennem több a büszkeség s az indulat.
HÉPHAISZTOSZ
Menjünk tovább, már tagjait bilincs köti. (El)
ERŐ
(Prométheuszhoz)
Most gőgösködj, s az istenek tulajdonát
az egynapélő embereknek osztogasd!
Mit tudnak ők enyhítni szenvedéseden?
Hazug néven neveznek így az istenek:
Prométheusz, hisz magad szorulsz tanácsra, hogy
e mesterműből itt kibontakozni tudj.
(Az Erőszakkal együtt el)
PROMÉTHEUSZ
(egyedül)
Ó, halhatatlan éther, gyors szárnyú szelek,
források, tenger számtalan hullámain
kelő kacaj, te mindeneknek anyja, Föld,
s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám!
isten vagyok s mivel sújtottak istenek.
Nézzétek, milyen gyalázat
gyötör engemet, évezrednyi időt
fogok átszenvedni, az istenek új
királya találta ki szégyenemül
ezt a bilincset.
Jaj, jaj, a jelen s a jövő bajokért
sóhajtozom én, fel fog-e egykor
virradni a végnap e kínra?
Mégis mit beszélek? Én mindent tudok
előre pontosan, mi lesz, váratlanul
nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott
sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy
erős a végzet, nem harcolhatunk vele.
De elhallgatni sem tudom s elmondani
sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek
kedvéért vettem ily igát magamra én:
husáng szárába töltve loptam el nekik
a szikrát, mely minden mesterség mestere,
s az emberek minden szükségében segít.
Ily bűnömért most büntetésem szenvedem,
bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már.
HÉPHAISZTOSZ
Erő s Erőszak, immár semmi dolgotok,
mit Zeusz parancsa rótt reátok, készen áll.
De én alig merem, ki isten és rokon,
viharcsapkodta sziklafalhoz kötni őt,
és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát
ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga.
(Prométheuszhoz)
Józan Themisznek nagyralátó gyermeke,
parancs köt engem, hogy téged megkösselek,
embertelen szirthez, feloldhatatlanul,
hol nem fogsz több halandót látni s hallani,
a tűző napfény itt aszalja bőrödet,
amíg virága hervad, és örülsz, ha már
az éjnek tarka köntösébe bujt a nap,
s örülsz hajnalban, hogy fölszáll a dér megint.
Kifogyhatatlan kínjaid sorvasztanak,
s ki megmentőd lehet, nem jött világra még.
Embert szeretni erre volt csak jó neked!
Isten létedre istenekkel nem törődsz,
s az emberekkel többet, mintsem kellene.
Ezért ím ezt a zord sziklát őrizheted,
álmatlan állsz, térded be sem hajlíthatod,
és hasztalan siránkozol szüntelenül,
a jajgatás meg nem puhítja Zeusz szívét:
az új urak mindig kérlelhetetlenek.
ERŐ
Akkor miért időzöl s mit sajnálkozol?
Az istenektől megvetett istent miért
nem gyűlölöd, ki kincsed osztogatta el?
HÉPHAISZTOSZ
Rokonság és barátság mégis nagy dolog.
ERŐ
Elismerem, de hát atyád szavát szabad
kevésbe venni? Félelemre ez nem ok?
HÉPHAISZTOSZ
Könyörtelen vagy és elszántsággal tele.
ERŐ
Mit sem segít siratni őt, haszontalan
erőfeszítéssel ne törd magad te sem.
HÉPHAISZTOSZ
Hogy gyűlölöm saját kezem művészetét!
ERŐ
Miért gyűlölöd? Hiszen belátni egyszerű:
a szenvedést nem mesterséged hozta rá.
HÉPHAISZTOSZ
De mégis, lenne bárki más a mestere.
ERŐ
Csak egy nem terhes: lenni istenek felett
királynak, s Zeuszon kívül senki sem szabad.
HÉPHAISZTOSZ
Tapasztalom, s nincs mit mondhatnék ellene.
ERŐ
Mégsem sietsz bilinccsel megkötözni őt,
hogy tétlenül tovább ne lásson Zeusz atya?
HÉPHAISZTOSZ
Láthatja már, hogy készen áll a karperec.
ERŐ
Tedd hát kezére, s megfeszítve izmaid,
fogj vaspörölyt, szegezd a sziklához vele.
HÉPHAISZTOSZ
Meglesz az is, félmunkát nem csinálok én.
ERŐ
Csapj rá jobban, szorítsd, ne hagyd lazán sehol,
szörnyen ravasz s még szökni tud, hol senki más.
HÉPHAISZTOSZ
E kar szilárdan áll, mozdíthatatlanul.
ERŐ
Kösd jól a másikat le, hadd tanulja meg,
akármilyen bölcs is, Zeusznál alábbvaló.
HÉPHAISZTOSZ
Hisz rajta kívül vád nem érhet senkitől.
ERŐ
Most még tömör vasék könyörtelen fogát
egy lendülettel verd keresztül mellkasán.
HÉPHAISZTOSZ
Ó, jaj, Prométheusz, együtt szenvedek veled!
ERŐ
Szabódsz megint, s szánod Zeusz ellenségeit?
Ne kelljen egyszer megsiratnod önmagad!
HÉPHAISZTOSZ
A szemnek elviselhetetlent láthatod.
ERŐ
Azt látom én, elnyerte ez, mit érdemelt.
De szíjazd össze bordáit körös-körül.
HÉPHAISZTOSZ
Kell, hogy tegyem, te mégse sürgess ennyire.
ERŐ
Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is.
Alája lépve hurkold össze combjait.
HÉPHAISZTOSZ
Már kész a mű, s nem is volt sok dolgom vele.
ERŐ
Erősen rakd reá szeges bilincseit,
e művedet kemény bíró ítéli meg.
HÉPHAISZTOSZ
Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden.
ERŐ
Te kényeskedj csak, ám szememre azt ne vesd,
ha bennem több a büszkeség s az indulat.
HÉPHAISZTOSZ
Menjünk tovább, már tagjait bilincs köti. (El)
ERŐ
(Prométheuszhoz)
Most gőgösködj, s az istenek tulajdonát
az egynapélő embereknek osztogasd!
Mit tudnak ők enyhítni szenvedéseden?
Hazug néven neveznek így az istenek:
Prométheusz, hisz magad szorulsz tanácsra, hogy
e mesterműből itt kibontakozni tudj.
(Az Erőszakkal együtt el)
PROMÉTHEUSZ
(egyedül)
Ó, halhatatlan éther, gyors szárnyú szelek,
források, tenger számtalan hullámain
kelő kacaj, te mindeneknek anyja, Föld,
s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám!
isten vagyok s mivel sújtottak istenek.
Nézzétek, milyen gyalázat
gyötör engemet, évezrednyi időt
fogok átszenvedni, az istenek új
királya találta ki szégyenemül
ezt a bilincset.
Jaj, jaj, a jelen s a jövő bajokért
sóhajtozom én, fel fog-e egykor
virradni a végnap e kínra?
Mégis mit beszélek? Én mindent tudok
előre pontosan, mi lesz, váratlanul
nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott
sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy
erős a végzet, nem harcolhatunk vele.
De elhallgatni sem tudom s elmondani
sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek
kedvéért vettem ily igát magamra én:
husáng szárába töltve loptam el nekik
a szikrát, mely minden mesterség mestere,
s az emberek minden szükségében segít.
Ily bűnömért most büntetésem szenvedem,
bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)