Euripidés Médeia c. tragédiájának részelete: Kreón házának egyik szolgája hozza a hírt Médeiának, hogy gyilkos terve sikerrel járt: Iasón új menyasszonya és annak apja is rettenetes kínhalált haltak annak a peplosnak az érintésétől, amelyet Médeia küldött ajándékba.
HÍRNÖK
Ó, szörnyü, törvényellenes tett tettese,
Médeia, fuss, fuss! Meg ne vesd, akár hajót
találsz, akár a földön gördülő kocsit!
MÉDEIA
Miért, mi történt? Mért ajánlasz gyors futást?
HÍRNÖK
Elpusztult hirtelen halállal asszonyom,
s Kreón, az apja is; megölték mérgeid.
MÉDEIA
Ó, édes újság! Jótevő barátaim
közé sorollak mától fogva híredért.
HÍRNÖK
Mit mondasz? Észnél vagy, nem őrültség beszél
belőled, asszonyom? Királyunk otthonát
szétzúzva, nem rettegsz, de ujjongsz mindezen?
MÉDEIA
Meg tudnék én felelni kérdésedre jól,
de csillapodj, barátom, és mondd sorban el,
hogyan haltak meg? Kétszeres gyönyört szerez,
ha elmeséled pusztulásuk kínjait.
HÍRNÖK
Midőn két zsenge magzatod megérkezett
férjeddel, és az ifju pár házába ért,
örültünk mind, szolgák, kik búsultunk előbb
sorsod miatt, és tüstént szétfutott a hír,
hogy közted s férjed közt a béke helyreállt.
Fiacskáid kezét csókolja egyikünk,
a másik szőke fürtjüket, magam pedig
az asszonyházba mentem boldogan velük.
Úrnőm, akit helyetted hadd dicsérjek én,
először meg se látta két szülöttedet,
Iászónt nézte csak gyöngéden, édesen;
de aztán nyomban eltakarta szép szemét,
fehér orcáit elfordítva bosszusan
belépő két fiadtól. Ifju asszonya
kitörni kész dühét Iászón űzte el,
kérlelve őt: „Barátaidhoz légy kegyes,
ne háborogj, és fordítsd vissza arcodat:
szeresd te is, kik férjednek szerettei,
fogadd el ezt s atyádat kérd, hogy két fiam
száműzetését vonja vissza kedvemért.”
Az ékességek láttán nem huzódozott
úrnőm tovább, férjére mindent ráhagyott,
s két gyermeked s az apjuk nem volt messze még,
máris fölvette szépszövésü peploszát,
arany füzérrel ékesíté fürtjeit,
s fényes tükörnél rendezgetve hajzatát,
élettelen képére édesen kacag.
Trónszékéről fölállva aztán, föl-le jár
szobájában, fehér lábával könnyedén
lépkedve, pompás köntösének úgy örül,
s kecses sarkára gyakran visszanézeget.
De most beszédem szörnyü látványt tár eléd:
mert színe elhalt, összegörnyedt hirtelen,
s alig tudott, vonszolva rángó tagjait,
trónjára rogyni, hogy ne hulljon földre ott.
Az egyik vén cseléd azt hitte, Pán dühe
szállt rá, vagy egy más istené, s ahogy szokás,
fel-felsikongott; ámde látván, hogy fehér
hab fut ki száján, fölfelé fordul szeme,
s a bőre színtelen, nincs benne semmi vér,
sikongását nagy jajgatással váltja fel.
Az egyik nyomban atyja lakrészébe fut,
másik cseléd az újdonsült férjért szalad,
jelentve, úrnőnket mi érte; s zeng a ház,
minden zugát betölti sűrü futkosás.
S egy gyors gyalogló már hat kődobásnyira
ért volna közben, szedve fürge lábait,
mikor keserves jajdulással húnyt szemű
szótlanságából felriadt szegény leány.
Mert kétfelől tört rá a szörnyü fájdalom;
arany füzére, mely övezte fürtjeit,
bűvös patakban árasztott falánk tüzet,
s a lenge peplosz, melyet két fiad hozott,
balsorsu úrnőm hófehér husába mart.
Elhagyja trónját, lángban égve futni kezd,
s fejét úgy hányja jobbra-balra, hogy csodás
füzérét földre dobja; ámde rátapadt
a színarany dísz, fogva tartja, és a tűz
szétszórt hajában kétszerannyi lánggal ég.
Legyőzi végül kínja és a földre rogy,
s nem ismerné föl senki már, csak apja őt:
nem látni többé, hogy hol csillogott szeme,
sem bájos arcát, mert fejéből vér szakad,
a tűzzel összefolyva fröcsköl szerteszét,
s csontjáról mint fenyőfa könnye, úgy csorog
a hús, emésztő mérgek martalékaként.
Ijesztő, szörnyü látvány! S nem mert senki holt
testéhez nyúlni: sorsa intő példa volt.
De végzetét nem érti meg szegény atya,
s belépve, holt lányára nyomban ráborul;
feljajdul aztán, csókok közt ölelgeti,
s „Szerencsétlen leányom! – így szólítja meg –
mely istenség küldött rád ily gonosz halált?
Ki tette árva sírhalommá vén fejem?
Veled szeretnék halni én is, gyermekem!”
S midőn a jajveszékeléssel felhagyott,
fölkelni vágyott, ámde agg testét, akár
babérindák a repkényt, fogva tartja már
a lenge peplosz; – birkózásuk iszonyú,
az agg szeretné földre tenni lábait,
holt lánya visszahúzza, és ha ellenáll,
öreg húsát letépi csontjáról a láng.
Idővel abbahagyja, és boldogtalan
lelkét kiadja, mert a tűz hatalmasabb.
Mindkét halott – a gyermek és az agg atya –
könnyet fakasztón, test a testen, fekszik ott.
(Médeiához)
Rólad pedig kár volna szólnom, mert találsz
magad jó ellenszert a büntetésre majd.
Mert minden árny a földön – nem most vallom ezt
először, és nem rettegek kimondani:
kik azt hiszik, hogy bölcsek és mély dolgokat
kutatnak, legtöbb bűntetés azokra sújt.
Mert emberek közt senki boldog nem lehet:
kinek segít a jószerencse, sorsa jobb
a többinél, de boldog nem lehet soha.
(Kerényi Grácia fordítása )
HÍRNÖK
Ó, szörnyü, törvényellenes tett tettese,
Médeia, fuss, fuss! Meg ne vesd, akár hajót
találsz, akár a földön gördülő kocsit!
MÉDEIA
Miért, mi történt? Mért ajánlasz gyors futást?
HÍRNÖK
Elpusztult hirtelen halállal asszonyom,
s Kreón, az apja is; megölték mérgeid.
MÉDEIA
Ó, édes újság! Jótevő barátaim
közé sorollak mától fogva híredért.
HÍRNÖK
Mit mondasz? Észnél vagy, nem őrültség beszél
belőled, asszonyom? Királyunk otthonát
szétzúzva, nem rettegsz, de ujjongsz mindezen?
MÉDEIA
Meg tudnék én felelni kérdésedre jól,
de csillapodj, barátom, és mondd sorban el,
hogyan haltak meg? Kétszeres gyönyört szerez,
ha elmeséled pusztulásuk kínjait.
HÍRNÖK
Midőn két zsenge magzatod megérkezett
férjeddel, és az ifju pár házába ért,
örültünk mind, szolgák, kik búsultunk előbb
sorsod miatt, és tüstént szétfutott a hír,
hogy közted s férjed közt a béke helyreállt.
Fiacskáid kezét csókolja egyikünk,
a másik szőke fürtjüket, magam pedig
az asszonyházba mentem boldogan velük.
Úrnőm, akit helyetted hadd dicsérjek én,
először meg se látta két szülöttedet,
Iászónt nézte csak gyöngéden, édesen;
de aztán nyomban eltakarta szép szemét,
fehér orcáit elfordítva bosszusan
belépő két fiadtól. Ifju asszonya
kitörni kész dühét Iászón űzte el,
kérlelve őt: „Barátaidhoz légy kegyes,
ne háborogj, és fordítsd vissza arcodat:
szeresd te is, kik férjednek szerettei,
fogadd el ezt s atyádat kérd, hogy két fiam
száműzetését vonja vissza kedvemért.”
Az ékességek láttán nem huzódozott
úrnőm tovább, férjére mindent ráhagyott,
s két gyermeked s az apjuk nem volt messze még,
máris fölvette szépszövésü peploszát,
arany füzérrel ékesíté fürtjeit,
s fényes tükörnél rendezgetve hajzatát,
élettelen képére édesen kacag.
Trónszékéről fölállva aztán, föl-le jár
szobájában, fehér lábával könnyedén
lépkedve, pompás köntösének úgy örül,
s kecses sarkára gyakran visszanézeget.
De most beszédem szörnyü látványt tár eléd:
mert színe elhalt, összegörnyedt hirtelen,
s alig tudott, vonszolva rángó tagjait,
trónjára rogyni, hogy ne hulljon földre ott.
Az egyik vén cseléd azt hitte, Pán dühe
szállt rá, vagy egy más istené, s ahogy szokás,
fel-felsikongott; ámde látván, hogy fehér
hab fut ki száján, fölfelé fordul szeme,
s a bőre színtelen, nincs benne semmi vér,
sikongását nagy jajgatással váltja fel.
Az egyik nyomban atyja lakrészébe fut,
másik cseléd az újdonsült férjért szalad,
jelentve, úrnőnket mi érte; s zeng a ház,
minden zugát betölti sűrü futkosás.
S egy gyors gyalogló már hat kődobásnyira
ért volna közben, szedve fürge lábait,
mikor keserves jajdulással húnyt szemű
szótlanságából felriadt szegény leány.
Mert kétfelől tört rá a szörnyü fájdalom;
arany füzére, mely övezte fürtjeit,
bűvös patakban árasztott falánk tüzet,
s a lenge peplosz, melyet két fiad hozott,
balsorsu úrnőm hófehér husába mart.
Elhagyja trónját, lángban égve futni kezd,
s fejét úgy hányja jobbra-balra, hogy csodás
füzérét földre dobja; ámde rátapadt
a színarany dísz, fogva tartja, és a tűz
szétszórt hajában kétszerannyi lánggal ég.
Legyőzi végül kínja és a földre rogy,
s nem ismerné föl senki már, csak apja őt:
nem látni többé, hogy hol csillogott szeme,
sem bájos arcát, mert fejéből vér szakad,
a tűzzel összefolyva fröcsköl szerteszét,
s csontjáról mint fenyőfa könnye, úgy csorog
a hús, emésztő mérgek martalékaként.
Ijesztő, szörnyü látvány! S nem mert senki holt
testéhez nyúlni: sorsa intő példa volt.
De végzetét nem érti meg szegény atya,
s belépve, holt lányára nyomban ráborul;
feljajdul aztán, csókok közt ölelgeti,
s „Szerencsétlen leányom! – így szólítja meg –
mely istenség küldött rád ily gonosz halált?
Ki tette árva sírhalommá vén fejem?
Veled szeretnék halni én is, gyermekem!”
S midőn a jajveszékeléssel felhagyott,
fölkelni vágyott, ámde agg testét, akár
babérindák a repkényt, fogva tartja már
a lenge peplosz; – birkózásuk iszonyú,
az agg szeretné földre tenni lábait,
holt lánya visszahúzza, és ha ellenáll,
öreg húsát letépi csontjáról a láng.
Idővel abbahagyja, és boldogtalan
lelkét kiadja, mert a tűz hatalmasabb.
Mindkét halott – a gyermek és az agg atya –
könnyet fakasztón, test a testen, fekszik ott.
(Médeiához)
Rólad pedig kár volna szólnom, mert találsz
magad jó ellenszert a büntetésre majd.
Mert minden árny a földön – nem most vallom ezt
először, és nem rettegek kimondani:
kik azt hiszik, hogy bölcsek és mély dolgokat
kutatnak, legtöbb bűntetés azokra sújt.
Mert emberek közt senki boldog nem lehet:
kinek segít a jószerencse, sorsa jobb
a többinél, de boldog nem lehet soha.
(Kerényi Grácia fordítása )