Forrás

60 / 59

Hérodotos: A görög-perzsa háborúk, 1.26–33; 53; 84–91

Kroisos története (1.26–33; 53; 84–91)

26. Alüattész halála után fia, a harmincöt éves Kroiszosz foglalta el a trónt, aki a hellén városok közül először Epheszoszra támadt. Amikor ostrom alá vette Epheszoszt, a lakosok felajánlották városukat Artemisznak, akinek templomától a városfalig kötelet feszítettek ki: a távolság az akkor ostrom alá vett régi város és templom között hét sztadiont tett ki. Kroiszosz tehát először az epheszosziakat támadta meg, azután sorban a többi ión és aiol várost, és talált okot mindegyik város megtámadására, a nagyobb városok esetében nyomósabb, más esetekben egészen jelentéktelen ürügyekre hivatkozván.

27. Mikor az Ázsiában lakó helléneket adófizetőivé tette, elhatározta, hogy hajókat építtet, hogy a szigetlakókra is rátámadhasson. Minden előkészületet megtettek már a hajók építésére, amikor egyesek szerint a priénéi Biasz, mások szerint a mütilénéi Pittakosz Szardiszba látogatott. Kroiszosz megkérdezte tőle, hogy mi újság Hellaszban, ő pedig válaszával arra késztette a királyt, hogy hagyjon fel a hajóépítéssel, mondván: „Ó, király! A szigetlakók tízezerszámra vásárolják a lovat, mert az a szándékuk, hogy ellened és Szardisz ellen vonulnak.” Kroiszosz úgy vélte, hogy vendége igazat mond, s kijelentette: „Bárcsak azt sugalmaznák az istenek a szigetlakóknak, hogy lóháton vonuljanak a lüdek fiai ellen!” Erre a másik így válaszolt: „Ó, király! Szemlátomást hő kívánságod, hogy a szigetlakókat szárazföldön, lovas ütközetben verd le, s ez az óhajod természetes is. De nem gondolod-e, hogy a szigetlakóknak meg az a legfőbb vágya – hiszen értesültek szándékodról, hogy ellenük hajókat építs –, hogy tengeren győzzék le a lüdeket, és így álljanak bosszút a szárazföldön lakó hellénekért, akiket te rabszolgáiddá tettél?” Kroiszosz tetszését megnyerte ez az ésszerű és igen meggyőzően hangzó következtetés, s így letett szándékáról, hogy hajókat építsen, és barátságot kötött a szigeteken lakó iónokkal.

28. Idő múltával Kroiszosz csaknem minden népet leigázott a Halüsz folyón innen, mert a kilikiaiak és a lükiaiak kivételével valamennyire kiterjesztette uralmát. Ezek pedig a következők: a lüdek, a phrügek, a müsziaiak, a mariandünoszok, a khalüpszok és a paphlagoniaiak, a thüniai és bithüniai thrákok, a kariaiak, az iónok, a dórok, az aiolok és a pamphüliaiak.

29. Kroiszosz ezeket mind leigázta, és birodalmához csatolta, s azután valamennyi akkor élt görög bölcs ellátogatott a fényesen virágzó Szardiszba, még az athéni Szolón is. Ő alkotott az athéniaknak – kérésükre – törvényeket, aztán tíz évre idegenbe ment, látszólag azért, hogy világot lásson, valójában azonban azért, hogy ne kelljen visszavonnia az általa alkotott törvények közül egyet sem. Az athéniak pedig ezt azért nem tehették volna meg, mert ünnepélyes esküt tettek, hogy tíz évig érvényben tartják a Szolóntól kapott törvényeket.

30. Ezért tehát és hogy tapasztalatokat is gyűjtsön, Szolón idegenbe utazott, s Egyiptomban meglátogatta Amasziszt, Szardiszban pedig Kroiszoszt. Megérkezése után Kroiszosz szívélyesen vendégül látta a királyi palotában, majd a harmadik vagy negyedik napon megparancsolta a szolgáknak, vezessék végig Szolónt a kincstár termein, s mutassanak meg neki minden nagyszerű és drága kincset. Mikor Szolón mindent látott és kedvére megszemlélt, Kroiszosz a következő kérdést tette fel neki: „Athéni vendégem! Sokat emlegették már előttünk bölcsességedet, és azt is, hogy számos országot beutaztál újabb ismeretek után, ezért most erősen furdal a kíváncsiság, hogy megkérdezzem tőled: ki volt a legboldogabb ember, akivel találkoztál a földön?” Kroiszosz azt remélte, hogy a kérdésre majd őt nevezi a halandók közül a legboldogabbnak. Szolón azonban nem hízelgett, hanem tárgyilagosan válaszolt: „Ó, király, az athéni Tellosz.” Kroiszosz megdöbbent a választól, és izgatottan megkérdezte: „S miért éppen Telioszt tartod a legboldogabbnak?” A másik erre így válaszolt: „Először is Tellosz virágzó államban élt, szép és kiváló gyermekei voltak, megérte, hogy ezeknek is gyermekei, méghozzá mind egészséges gyermekei születtek, akik életben is maradtak, másrészt mert véleményünk szerint ily kiváló élet végén a halála is nagyszerű volt. Mert mikor az athéniak megütköztek szomszédaikkal, Eleusziszban maga is harcba szállt, és segítségével megfutamították az ellenséget, s így a legdicsőbb módon fejezte be életét. Az athéniak államköltségen temették el ott, ahol elesett, s emlékét igen nagy megbecsüléssel övezték.”

31. Szolónnak Tellosz tökéletes boldogságát magasztaló szavai még kíváncsibbá tették Kroiszoszt, s megkérdezte, hogy szerinte ki a második legboldogabb ember, abban a meggyőződésben, hogy a második helyre már majd őt teszi. Szolón azonban így válaszolt: „Kleobisz és Bitón. Argosziak voltak, elég vagyonnal és akkora testi erővel rendelkeztek, hogy mindketten győztek a versenyeken, s a következő történetet mesélik róluk. Amikor az argosziak Héra ünnepét ülték, nekik mindenképpen kocsin kellett anyjukat a szentélybe vinni. Az ökrök azonban nem érkeztek meg idejében a legelőről, az idő pedig sürgetett, úgyhogy az ifjak magukat fogták igába és húzták el a szekeret, amelyen anyjuk ült. Negyvenöt sztadionnyi utat tettek meg, mire elérkeztek a szentélyhez. Miután ezt az egybegyűlt tömeg szeme láttára megcselekedték, a legszebb vég jutott nekik osztályrészül. S az isten az ő személyes példájukkal mutatta meg, hogy az embernek jobb meghalni, mint élni. Mert a köréjük sereglett argoszi férfiak az ifjak erejét magasztalták, az argoszi nők pedig az anyát, akinek ilyen gyermekei vannak, ekkor az anya, akit boldogsággal töltött el a tett és a dicsőség, az istennő szobra elé járult, és azt kérte, hogy fiainak, Kleobisznak és Bitónnak, akik ilyen nagy tisztességben részesítették, a lehető legjobb sorsot juttassa, amit ember csak kívánhat. Alighogy imája elhangzott, s befejezték az áldozati lakomát, az ifjak a templomban elszenderedtek, és többé nem is ébredtek fel, hanem így fejezték be életüket. Az argosziak elkészítették és felajánlották szobrukat Delphoiban, mint a legkiválóbb férfiakét.”

32. Szolón tehát ezeket mondta másodiknak boldogság dolgában. Kroiszosz pedig bosszankodva így szólt: „Athéni barátom! Te a mi boldogságunkat annyira semmibe veszed, hogy még a közemberekkel való összehasonlításra sem méltatsz?” Szolón erre így válaszolt: „Ó, Kroiszosz! Engem kérdezel az emberi dolgok felől, aki jól tudom, hogy az istenek irigyek és szeszélyesek? Mert az élet hosszú során az ember sok mindent lát, amit nem akarna látni és sokat szenved. Az élet időtartamát mintegy hetven évre teszem. Ebben a hetven évben összesen huszonötezer-kétszáz nap van, ha nem számítjuk a szökőnapokat. De ha figyelembe veszem, hogy minden második év hosszabb, hogy az évszakok a megfelelő időre essenek, a hetven évhez még harmincöt szökőnapot is hozzá kell számítanunk, s ezeknek a napoknak a száma összesen ezerötven. A hetven évben tehát összesen huszonhatezer-kétszázötven nap van, s egyetlen nap sem telik el úgy, mint a másik. Így tehát, Kroiszosz, az ember teljesen a sors játékszere. Kétségtelenül látom, hogy igen gazdag vagy, és sok ember felett uralkodsz. De nincs módomban, hogy azt a választ adjam neked, amelyet kívánsz, amíg nem tudom, hogy boldogan fejezted-e be életedet. Aki ugyanis mérhetetlen gazdagságban él, semmivel sem boldogabb annál, aki napról napra tengeti életét, s csak a mindennapi betévő falatja van meg, ha nem jut neki osztályrészül az a szerencse, hogy minden földi jó birtokában fejezze be életét. Sok ember nem szerencsés, hiába van vagyona, mások viszont, akiknek szerényebb élet jutott osztályrészül, boldogok. Mert a nagyon gazdag, de boldogtalan ember csak két szempontból van előnyben a boldog emberrel szemben, ez viszont a gazdag, de boldogtalan emberrel szemben igen sok tekintetben élvez jobb helyzetet. A gazdagnak több lehetősége van vágyai kielégítésére és a rázúduló szerencsétlenség elviselésére. Emezt viszont, noha bajosabban viseli el sorscsapásokat és elégíti ki vágyait, szerencsés helyzete meg is óvja tőlük. Ép, egészséges, nem ismer testi kínt, szép gyermekei vannak, s termete is tetszetős. S ha aztán még szépen fejezi is be életét, ő az az ember, akit keresel, aki megérdemli, hogy boldognak tartsák. De amíg meg nem hal, tartózkodjunk a véleményalkotástól, s ne nevezzük boldognak, legfeljebb csak szerencsésnek. Az azonban lehetetlen, hogy mindezek a tulajdonságok egyetlen emberben egyesüljenek, hiszen nincs egyetlen ország sem, amely mindennel el tudná látni magát, hanem egyes dolgok megvannak benne, mások meg nem: amelyikben a legtöbb van, az a legkiválóbb. Éppígy az emberi test sem foglalhat magában mindent, van, ami megvan benne, van, ami hiányzik belőle. Hanem aki tartósan a legtöbbel rendelkezik, és végül szépen fejezi be életét, az érdemli meg, véleményem szerint, ó, király, hogy a boldog névvel illessük. Minden dolognak meg kell várnunk a végeredményét, hogy végül mi lesz belőle. Sokan voltak már, akik előtt isten csak felcsillantotta a boldogság reményét, azután pedig porig sújtotta őket.”

33. E szavak sehogy sem nyerték el Kroiszosz tetszését, és ezután már nem sokat törődött Szolónnal. Végül elbocsátotta, mert zavaros eszű embernek tartotta, aki nem törődik a meglévő javakkal, hanem azt hajtogatja, hogy mindennek meg kell várni a végét.

53. A lüd követeknek, akik ezeket az ajándékokat elvitték a templomokba, Kroiszosz megparancsolta: kérdezzék meg a két jóshelytől, hogy indítson-e háborút a perzsák ellen, s ha igen, melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül. Mikor a megbízottak megérkeztek küldetésük helyére, és átadták a fogadalmi ajándékokat, e szavakkal kértek jóslatot: „Kroiszosz, a lüdek és más népek királya meggyőződvén, hogy az egész világon csak ez a két jóshely igazmondó, jóslataitokhoz méltó ajándékokat küldött, s most azt kérdi tőletek, indítson-e háborút a perzsák ellen, és melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül.” A kérdésre mind a két jóshely egyforma választ adott. Azt felelték Kroiszosznak, hogy ha háborút indít, roppant birodalmat fog megdönteni. Ezenkívül azt tanácsolták, hogy próbálja kideríteni, melyik hellén állam a leghatalmasabb, s azt tegye meg szövetségesévé.

84. Szardisz pedig így esett el. Már tizennégy napja ostromolták a perzsák Kroiszoszt, mikor Kürosz lovasokat küldött szét táborában, és kihirdette, hogy aki elsőként jut fel a falra, gazdag jutalmat kap. Ettől kezdve az egész sereg versengve törekedett a falra, de mindhiába. Már mindenki felhagyott a próbálkozással, amikor egy mardosz törzsbeli harcos, Hüroiadész a várfalnak azon a részén vágott neki, ahol nem állt őrszem, mert erről az oldalról nem tartottak támadástól, olyan meredek volt és bevehetetlen. Ezen az egyetlen helyen még Mélész, a szardisziak egykori királya sem vitette körül az oroszlánt, amelyet ágyasa szült, mikor a telmésszoszi jósok azt állították, hogy ha az oroszlánt körülhordozzák, Szardisz falai bevehetetlenek lesznek. Mélész körül is vitette az oroszlánt a védőfalon mindenütt, ahol a bástyák bevehetőnek látszottak, kivéve ezt az egy helyet, amelyről úgy vélte, hogy megközelíthetetlenül meredek. A városnak ez a része a Tmólosz felé néz. Ez a mardosz törzsbeli Hüroiadész az előző napon azt látta, hogy egy katona mászik le a várfalnak ezen az oldalán a legurult sisakja után, és visszaviszi; ez a látvány meghökkentette és töprengésre késztette. Azután maga is felmászott, s a többi perzsa is követte. Mikor már elegen voltak idefenn, elfoglalták Szardiszt, s az egész várost elpusztították.

85. Magával Kroiszosszal meg ez történt. Mint korábban már említettem, volt egy fia, minden tekintetben csinos, megnyerő és kiváló ifjú, csak éppen néma. Korábban Kroiszosz már mindent elkövetett a fiúért, amire gazdagságából tellett, Delphoiba is elküldött, hogy jóslatot kérjen felőle. Kérdésére a Püthia így válaszolt:

Lüd sarj, nagy tömegen ki uralkodsz, együgyü Kroiszosz,
oly hevesen ne kivánd a fiadnak hallani hangját
majd palotádban, mert sorsod jobb lenne enélkül:
gyászos nap leszen az, mikor őt meghallod először.

Amikor a falakat elfoglalták, egy perzsa, aki nem ismerte Kroiszoszt, rárohant és meg akarta ölni. Kroiszosz látta ugyan a rárohanó embert, de kétségbeesésében nem törődött vele, már azt sem bánta volna, ha egy kardcsapás véget vet az életének. De ennek a néma fiának, látva a támadó perzsát, a félelemtől és fájdalomtól megjött a hangja, s rákiáltott: „Ember! Ne öld meg Kroiszoszt!” Ekkor szólalt meg először, s ezután már egész életében tudott beszélni.

86. Így foglalták el a perzsák Szardiszt, és ejtették fogságba magát Kroiszoszt, aki tizennégy évig uralkodott, tizennégy napig viselte az ostromot, s a jóslat értelmében egy nagy birodalmat tett tönkre – a magáét. A perzsák megragadták, s Kürosz elé hurcolták. A perzsa király nagy máglyát rakatott, s megparancsolta a láncokba vert Kroiszosznak, hogy lépjen fel rá, tizennégy lüd fiúval együtt. Vagy azért, hogy feláldozza a zsákmány zsengéjét valamelyik istennek, vagy azért, hogy fogadalmát teljesítse, vagy mert hallott Kroiszosz vallásosságáról, és szeretett volna meggyőződni róla, vajon akad-e olyan isteni lény, aki megszabadítja a lüd királyt a máglyahaláltól. Kürosz tehát így rendelkezett. Kroiszosznak pedig, miközben ott állt a máglyán, kétségbeesett helyzetében eszébe jutottak Szolónnak isteni sugallatra mondott szavai: „Nincs boldog ember az élők között!” S amint ott állt, felsóhajtott, és a nagy csendben háromszor kiáltotta Szolón nevét. Kürosz hallotta ezt, és megparancsolta a tolmácsoknak, hogy kérdezzék meg Kroiszoszt, ki az, akinek a nevét kiáltotta. A tolmácsok odamentek hozzá, és kérdezték, Kroiszosz egy ideig hallgatott, s végül, hogy sürgették, így válaszolt: „Olyan ember ő, hogy semmi kincset nem sajnálnék, ha a világ minden uralkodójával elbeszélgethetne.” Mivel nem értették, miről beszél, tovább kérdezgették. Hosszas faggatásra végül elbeszélte, hogy meglátogatta őt egykor az athéni Szolón, s miután megszemlélte minden kincsét, kijelentette, hogy ő azokat semmire sem becsüli, és minden akkor mondott szava beteljesedett. Kijelentése pedig nem csupán az ő személyének szólt, hanem az egész emberiségnek, kivált azoknak, akik azt hiszik magukról, hogy boldogok. Miközben Kroiszosz ezt mesélte, a meggyújtott máglya körös-körül, a szélén már lángba kapott. Kürosz, meghallván Kroiszosz szavait a tolmácsoktól, megbánta szándékát, mert arra gondolt, hogy lám, ember létére most egy másik embert akar elégettetni, akinek boldogsága nem volt kisebb az övénél. Ezenkívül tartott a megtorlástól is, s az is gondolkodóba ejtette, hogy az életben semmi sem végleges. Parancsot adott tehát, hogy azonnal oltsák el a tüzet, s Kroiszoszt meg a többieket vegyék le a máglyáról. A tüzet azonban, bárhogy igyekeztek, nem tudták már eloltani.

87. Ezután, úgy beszélik a lüdek, amikor Kroiszosz észrevette, hogy Kürosz megváltoztatta szándékát, s látta, hogy az emberek hasztalan oltják a tüzet, nem képesek elfojtani, Apollónhoz kiáltott segítségért, hogy ha valaha kedves ajándékot adott neki, segítsen rajta, s mentse ki e veszedelemből. Így könyörgött sírva az istenhez, amikor a derűs időben, szélcsendben egyszerre felhőszakadás támadt, és a hatalmas zápor eloltotta a tüzet. Ekkor értette meg Kürosz, hogy Kroiszosz derék ember, akit kedvelnek az istenek, s mikor végre levették a máglyáról, ezt kérdezte tőle: „Ki beszélt rá téged, Kroiszosz, hogy országomra támadj, s barátom helyett ellenségem legyél?” Kroiszosz így válaszolt: „Ó, király, amit tettem, az rád szerencsét, rám pedig szerencsétlenséget hozott. S mindennek oka a hellének istene, aki engem béke helyett háborúra biztatott. Hiszen nincs olyan ostoba, aki a háborút választaná a béke helyett. Mert az egyikben a fiúk temetik el atyáikat, a másikban az atyák fiaikat. Úgy hiszem, az istenek akarata volt ez.”

88. Ezt mondta Kroiszosz. Ekkor Kürosz leoldatta bilincseit, maga mellé ültette, nagy tisztelettel bánt vele, s ő és egész környezete csodálattal nézett Kroiszoszra. Kroiszosz gondolataiba merülve hallgatott. Majd megfordult, és amikor látta, hogy a perzsák miként fosztogatják a lüdek fővárosát, így szólt: „Kimondjam-e most, amit gondolok, vagy jobb, ha hallgatok?” Kürosz biztatta, hogy mondja csak ki bátran, amit akar, és akkor Kroiszosz megkérdezte: „Mit művel ott az a tömeg ilyen nagy buzgalommal?” „A városodat fosztogatja – válaszolta Kürosz –, a kincseidet hordja szét.” Amire Kroiszosz így felelt: „Nem az én kincseimet és nem az én városomat prédálják fel, mert ez már mind nem az enyém. Amit elvisznek és széthordanak, az most már a tiéd!”

89. Kürosz elgondolkozott Kroiszosz szavain, s a többieket elküldvén, megkérdezte, mit kellene most tennie ez ellen, ő pedig így felelt: „Az istenek szolgáddá tettek engem, így hát méltányosnak hiszem, hogy megmondjam, ha valamit jónak tartok. A perzsák természetüknél fogva féktelenek, de szegények. Ha most megengeded, hogy ezeket a kincseket elrabolják, és magukkal vigyék, számíthatsz rá, hogy aki a legtöbbet megkaparintotta, az fel fog lázadni ellened. Azért, ha tanácsom kedvedre való, a következő módon cselekedj. Dárdásaidból minden kapuhoz állíts őrséget, a kifelé igyekvőktől szedjék el a kincseket, és mondják azt nekik, hogy Zeusznak kell leróni a tizedet. Így nem gyűlölnek meg, belátják, hogy jogosan jársz el, amikor erőszakkal elveszed zsákmányukat, s önként át fogják neked adni.”

90. E szavak hallatán felderült Kürosz, mert úgy vélte, nagyon jó tanácsot kapott. Köszönetet mondott érte, s miután dárdásainak kiadta a parancsot, hogy cselekedjenek Kroiszosz tanácsa szerint, így fordult hozzá: „Kroiszosz! Bölcs szóval és cselekedettel leköteleztél királyi személyemben, ezért kívánj tőlem bármit kedvedre, és kívánságod teljesülni fog.” Ő pedig így válaszolt: „Ó, uram, igen nagy örömömre volna, ha megengednéd, hogy elküldjem Delphoiba, a hellének istenéhez, akit valamennyi közül a legjobban tiszteltem, ezeket a bilincseket, és megkérdezhessem tőle, szerinte jogos-e megcsalni azt, aki annyi ajándékot adott neki!” Kürosz erre megkérdezte, mivel vádolja az istent, hogy ezzel a kérdéssel állna elébe. Kroiszosz pedig elmondta, milyen tervei voltak annak idején, és milyen választ kapott rájuk a jóshelytől, mennyi ajándékot küldött oda, meg hogy a jósda biztatására indított hadat a perzsák ellen. Végül pedig megismételte kérését: engedje meg, hogy mindezért szemrehányást tegyen az istennek. Kürosz mosolyogva azt felelte: „Megengedem neked, Kroiszosz, miként ezután is teljesítem, amit csak kérsz.” Kroiszosz, megkapván az engedélyt, lüdeket küldött Delphoiba, és meghagyta nekik, hogy helyezzék el bilincseit a templom küszöbén, s kérdezzék meg az istentől, nem restelli-e magát, hogy jóslataival arra biztatta őt: indítson háborút a perzsák ellen, és próbálja megdönteni Kürosz uralmát. Mondják meg neki, hogy íme, itt vannak a zsenge áldozatok a győzelemért – és mutassanak rá a bilincsekre –, majd kérdezzék meg, vajon a hellén isteneknek törvénye, szokása-e a hálátlanság.

91. Mikor a lüdek megérkeztek Delphoiba, és elmondták az üzenetet, a hagyomány szerint a Püthia azt felelte, hogy senki sem kerülheti el a rámért végzetet, még egy isten sem. Kroiszosz ötödik őse vétkéért lakolt, aki, mint a Hérakleidák testőre, asszonyi rosszindulatnak engedve megölte urát, s elnyerte annak méltóságát, ami pedig nem illette meg. Loxiasz ugyan mindent elkövetett, hogy Szardisz pusztulása ne Kroiszosz, hanem Kroiszosz gyermekeinek idejére essék, de a végzetet ő sem tudta megváltoztatni. Az isten kedvéért azonban annyit még megengedett Kroiszosznak, hogy három évvel késleltette Szardisz elfoglalását. És tudja meg Kroiszosz, hogy a megszabott időnél három évvel később esett fogságba, és a tűzhaláltól is az isten mentette meg. Ami az adott jóslatot illeti, azért Kroiszosz ok nélkül hibáztatja. Loxiasz annyit mondott, hogy ha megtámadja a perzsákat, nagy birodalmat fog megdönteni. Ezután, ha helyesen gondolkodik, el kellett volna küldenie követeit, hogy megkérdezzék: ez a birodalom a sajátja-e vagy Küroszé. Minthogy pedig nem értette meg a választ, és nem tett fel újabb kérdést, csak önmagát okolhatja. És amit Loxiasz legutolsó jóslatában az öszvérről mondott neki, azt sem értette meg. Ez az öszvér ugyanis maga Kürosz, mert szülei annyira különböztek egymástól: anyja igen előkelő, apja pedig alacsony származású volt. Anyja méd volt, Asztüagész király leánya, apja pedig perzsa, a médek alattvalója, aki alacsonyabb rangú létére királylányt vett feleségül. Ezt a választ adta a Püthia a lüdeknek, akik, Szardiszba visszatérvén, elmondták szavait Kroiszosznak. Ő pedig, végighallgatván, belátta, hogy nem az isten, hanem ő a hibás.

(Muraközy Gyula fordítása)