Isokratés: Panégyrikos 1–10
Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy az ünnepi gyűlések megalapítói és a sportversenyek megszervezői az előnyös testi tulajdonságokat olyan nagy jutalmakra érdemesítették, azokat ellenben, akik egyénileg dolgoztak a közérdekért és szellemüket úgy kiképezték, hogy a többi embereknek is használni tudnak, azokat semminemű megtiszteltetésben sem részesítették, noha nagyobb figyelmet illett volna irányukban tanusítaniok. Hiszen, ha az atléták megkettőzik is erejüket, ebből a többi emberek számára semmi előny sem származik; ellenben, ha egyetlen férfi helyesen gondolkodik, abból hasznot húzhatnak mindazok, akik hajlandók eszméiben osztozni. S én mégsem határoztam úgy – ilyen meggondolásoktól elkedvetlenedve – hogy tétlen maradok, hanem abban a meggyőződésben, hogy elegendő versenydíj lesz számomra az a hírnév, amelyet maga ez a beszéd szerez majd nekem, azért jövök ide, hogy tanácsokat adjak a barbárok elleni háborúra s a miközöttünk megvalósítandó egyetértésre vonatkozólag. Jól tudom, hogy sokan kapva-kaptak már ezen a témán az állítólagos szofisták közül, de egyrészt azt remélem, hogy annyira felülmúlom majd a többieket, hogy úgy tűnik majd fel, mintha azok soha semmit sem mondtak volna ezekről a dolgokról, másrészt meg arra a meggyőződésre jutottam, hogy azok a legszebb beszédek, amelyek egyfelől a legnagyobb kérdésekről szólnak, másfelől pedig a szónokokat a legelőnyösebben mutatják be s a legnagyobb szolgálatot teszik a hallgatóknak. Ezek közül való ez a beszéd is. Aztán meg még a viszonyok sem változtak meg annyira, hogy hiábavaló lenne ezekről a dolgokról beszélnem. Mert a szónokoknak vagy akkor kell elhallgatniok, amikor a vállalkozások véget értek s nincs többé szükség a róluk való tanácskozásra, vagy pedig, amikor úgy látja valaki, hogy a beszéd olyan tökéletesen sikerült, hogy a többieknek nem maradt lehetőségük felülmúlására. Ellenben, amíg a dolgok csak úgy folynak, mint eddig, az elhangzott beszédek pedig gyengék, hogyne kellene az embernek keresnie és kiokoskodnia egy olyan beszédet, amely – sikere esetén – megszabadítana bennünket mind az egymás ellen viselt háborútól, mind pedig a jelenlegi zűrzavartól s a legnagyobb csapásoktól? Mi több, ha lehetetlenség lenne ugyanazokat a tényeket másképpen ismertetni, mint csupán egyetlenegy kifejezési mód révén, akkor azon a véleményen lehetne valaki, hogy fölösleges a szónoknak újra terhelnie a hallgatókat azzal, hogy ugyanúgy adja elő a témát, mint az előtte szólók tették. Mivel azonban a beszédnek olyan a természete, hogy ugyanazokról a dolgokról sokféleképpen lehet szólni s a nagy dolgokat jelentéktelenekké lehet tenni, a kicsiknek pedig nagyságot lehet kölcsönözni, a régi dolgokat újszerűen előadni s az új eseményekről régiesen beszélni, ezért egyáltalán nem kell kerülni az olyan tárgyakat, amelyekről mások régebben már szólottak, hanem meg kell próbálni náluk jobban beszélni azokról. Mert a régebben véghezvitt tettek mindnyájunkra közös örökségként maradtak, de már az, hogy ezeket alkalomszerűen felhasználja, mindegyikükkel kapcsolatban a hozzájuk illő gondolatokat megtalálja és kifejezésekkel jól előadja, csak a kiváló szellemek sajátja. Nézetem szerint a többi művészet is, meg a szónoklás tudománya is akkor lendülne fel leginkább, ha nem az egyes alkotások első kezdeményezőit csodálnák és becsülnék az emberek, hanem azokat, akik ezek közül egyet-egyet a legjobban kiviteleztek, s ugyanígy nem azokat, akik olyan témákról igyekeznek beszélni, amelyekről soha azelőtt senki nem szólt, hanem azokat, akik úgy tudnak beszélni, ahogyan senki más nem tud.
Gyóni Mátyás fordítása
Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy az ünnepi gyűlések megalapítói és a sportversenyek megszervezői az előnyös testi tulajdonságokat olyan nagy jutalmakra érdemesítették, azokat ellenben, akik egyénileg dolgoztak a közérdekért és szellemüket úgy kiképezték, hogy a többi embereknek is használni tudnak, azokat semminemű megtiszteltetésben sem részesítették, noha nagyobb figyelmet illett volna irányukban tanusítaniok. Hiszen, ha az atléták megkettőzik is erejüket, ebből a többi emberek számára semmi előny sem származik; ellenben, ha egyetlen férfi helyesen gondolkodik, abból hasznot húzhatnak mindazok, akik hajlandók eszméiben osztozni. S én mégsem határoztam úgy – ilyen meggondolásoktól elkedvetlenedve – hogy tétlen maradok, hanem abban a meggyőződésben, hogy elegendő versenydíj lesz számomra az a hírnév, amelyet maga ez a beszéd szerez majd nekem, azért jövök ide, hogy tanácsokat adjak a barbárok elleni háborúra s a miközöttünk megvalósítandó egyetértésre vonatkozólag. Jól tudom, hogy sokan kapva-kaptak már ezen a témán az állítólagos szofisták közül, de egyrészt azt remélem, hogy annyira felülmúlom majd a többieket, hogy úgy tűnik majd fel, mintha azok soha semmit sem mondtak volna ezekről a dolgokról, másrészt meg arra a meggyőződésre jutottam, hogy azok a legszebb beszédek, amelyek egyfelől a legnagyobb kérdésekről szólnak, másfelől pedig a szónokokat a legelőnyösebben mutatják be s a legnagyobb szolgálatot teszik a hallgatóknak. Ezek közül való ez a beszéd is. Aztán meg még a viszonyok sem változtak meg annyira, hogy hiábavaló lenne ezekről a dolgokról beszélnem. Mert a szónokoknak vagy akkor kell elhallgatniok, amikor a vállalkozások véget értek s nincs többé szükség a róluk való tanácskozásra, vagy pedig, amikor úgy látja valaki, hogy a beszéd olyan tökéletesen sikerült, hogy a többieknek nem maradt lehetőségük felülmúlására. Ellenben, amíg a dolgok csak úgy folynak, mint eddig, az elhangzott beszédek pedig gyengék, hogyne kellene az embernek keresnie és kiokoskodnia egy olyan beszédet, amely – sikere esetén – megszabadítana bennünket mind az egymás ellen viselt háborútól, mind pedig a jelenlegi zűrzavartól s a legnagyobb csapásoktól? Mi több, ha lehetetlenség lenne ugyanazokat a tényeket másképpen ismertetni, mint csupán egyetlenegy kifejezési mód révén, akkor azon a véleményen lehetne valaki, hogy fölösleges a szónoknak újra terhelnie a hallgatókat azzal, hogy ugyanúgy adja elő a témát, mint az előtte szólók tették. Mivel azonban a beszédnek olyan a természete, hogy ugyanazokról a dolgokról sokféleképpen lehet szólni s a nagy dolgokat jelentéktelenekké lehet tenni, a kicsiknek pedig nagyságot lehet kölcsönözni, a régi dolgokat újszerűen előadni s az új eseményekről régiesen beszélni, ezért egyáltalán nem kell kerülni az olyan tárgyakat, amelyekről mások régebben már szólottak, hanem meg kell próbálni náluk jobban beszélni azokról. Mert a régebben véghezvitt tettek mindnyájunkra közös örökségként maradtak, de már az, hogy ezeket alkalomszerűen felhasználja, mindegyikükkel kapcsolatban a hozzájuk illő gondolatokat megtalálja és kifejezésekkel jól előadja, csak a kiváló szellemek sajátja. Nézetem szerint a többi művészet is, meg a szónoklás tudománya is akkor lendülne fel leginkább, ha nem az egyes alkotások első kezdeményezőit csodálnák és becsülnék az emberek, hanem azokat, akik ezek közül egyet-egyet a legjobban kiviteleztek, s ugyanígy nem azokat, akik olyan témákról igyekeznek beszélni, amelyekről soha azelőtt senki nem szólt, hanem azokat, akik úgy tudnak beszélni, ahogyan senki más nem tud.
Gyóni Mátyás fordítása