Forrás

48 / 279

Az ékesszólás értéke és haszna

Isokratés: Panégyrikos 1–10

Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy az ünnepi gyűlések megalapítói és a sportversenyek megszervezői az előnyös testi tulajdonságokat olyan nagy jutalmakra érdemesítették, azokat ellenben, akik egyénileg dolgoztak a közérdekért és szellemüket úgy kiképezték, hogy a többi embereknek is használni tudnak, azokat semminemű megtiszteltetésben sem részesítették, noha nagyobb figyelmet illett volna irányukban tanusítaniok. Hiszen, ha az atléták megkettőzik is erejüket, ebből a többi emberek számára semmi előny sem származik; ellenben, ha egyetlen férfi helyesen gondolkodik, abból hasznot húzhatnak mindazok, akik hajlandók eszméiben osztozni. S én mégsem határoztam úgy – ilyen meggondolásoktól elkedvetlenedve – hogy tétlen maradok, hanem abban a meggyőződésben, hogy elegendő versenydíj lesz számomra az a hírnév, amelyet maga ez a beszéd szerez majd nekem, azért jövök ide, hogy tanácsokat adjak a barbárok elleni háborúra s a miközöttünk megvalósítandó egyetértésre vonatkozólag. Jól tudom, hogy sokan kapva-kaptak már ezen a témán az állítólagos szofisták közül, de egyrészt azt remélem, hogy annyira felülmúlom majd a többieket, hogy úgy tűnik majd fel, mintha azok soha semmit sem mondtak volna ezekről a dolgokról, másrészt meg arra a meggyőződésre jutottam, hogy azok a legszebb beszédek, amelyek egyfelől a legnagyobb kérdésekről szólnak, másfelől pedig a szónokokat a legelőnyösebben mutatják be s a legnagyobb szolgálatot teszik a hallgatóknak. Ezek közül való ez a beszéd is. Aztán meg még a viszonyok sem változtak meg annyira, hogy hiábavaló lenne ezekről a dolgokról beszélnem. Mert a szónokoknak vagy akkor kell elhallgatniok, amikor a vállalkozások véget értek s nincs többé szükség a róluk való tanácskozásra, vagy pedig, amikor úgy látja valaki, hogy a beszéd olyan tökéletesen sikerült, hogy a többieknek nem maradt lehetőségük felülmúlására. Ellenben, amíg a dolgok csak úgy folynak, mint eddig, az elhangzott beszédek pedig gyengék, hogyne kellene az embernek keresnie és kiokoskodnia egy olyan beszédet, amely – sikere esetén – megszabadítana bennünket mind az egymás ellen viselt háborútól, mind pedig a jelenlegi zűrzavartól s a legnagyobb csapásoktól? Mi több, ha lehetetlenség lenne ugyanazokat a tényeket másképpen ismertetni, mint csupán egyetlenegy kifejezési mód révén, akkor azon a véleményen lehetne valaki, hogy fölösleges a szónoknak újra terhelnie a hallgatókat azzal, hogy ugyanúgy adja elő a témát, mint az előtte szólók tették. Mivel azonban a beszédnek olyan a természete, hogy ugyanazokról a dolgokról sokféleképpen lehet szólni s a nagy dolgokat jelentéktelenekké lehet tenni, a kicsiknek pedig nagyságot lehet kölcsönözni, a régi dolgokat újszerűen előadni s az új eseményekről régiesen beszélni, ezért egyáltalán nem kell kerülni az olyan tárgyakat, amelyekről mások régebben már szólottak, hanem meg kell próbálni náluk jobban beszélni azokról. Mert a régebben véghezvitt tettek mindnyájunkra közös örökségként maradtak, de már az, hogy ezeket alkalomszerűen felhasználja, mindegyikükkel kapcsolatban a hozzájuk illő gondolatokat megtalálja és kifejezésekkel jól előadja, csak a kiváló szellemek sajátja. Nézetem szerint a többi művészet is, meg a szónoklás tudománya is akkor lendülne fel leginkább, ha nem az egyes alkotások első kezdeményezőit csodálnák és becsülnék az emberek, hanem azokat, akik ezek közül egyet-egyet a legjobban kiviteleztek, s ugyanígy nem azokat, akik olyan témákról igyekeznek beszélni, amelyekről soha azelőtt senki nem szólt, hanem azokat, akik úgy tudnak beszélni, ahogyan senki más nem tud.

Gyóni Mátyás fordítása