Forrás

A lamiai háború elesettjeire

Kr. e. 323-ban, Nagy Sándor halála után Athén az aitolókkal szövetségben háborút indított, hogy lerázza a makedón igát. Leósthenés vezetésével eleinte sikereket arattak: előbb Plataiánál vívtak győztes csatát a makedónokkal szövetséges boiótok ellen, majd Thermopylainál mértek vereséget a makedón Antipatrosra. A makedónok Lamia erődjébe húzódtak vissza. Leósthenés megostromolta és elfoglalta az erődöt, ám a harcokban elesett. Hypereidés 322 tavaszán, a hősi halottak állami temetésén mondta el alább idézett beszédét. Miután a makedónoknak sikerült biztosítaniuk tengeri fölényüket, és így további egységekkel egészültek ki, nemsokára (még ugyanebben az évben) győzelmet arattak, s békét kötöttek a legyőzött görög városokkal. Athénba makedón helyőrség vonult be. Mivel Hypereidés is tevékenyen részt vett a háború előkészületeiben, el kellett menekülnie Athénból, ám a makedónok nemsokára elfogták és kivégezték. A lamiai háború elesettjeinek temetésére írt beszéde a görög retorikatörténet egyik kimelkedő alkotása.

1. Ennél a sírnál a háborúban elesett hadvezérről, Leósthenésről és a vele együtt elesett többi harcosról azt akarom elmondani, hogy nagyszerű emberek voltak, s szavaim igazát a történelem tanúsítja … hiszen az elmúlt korok egyike sem látott olyan férfiakat, akik az elhunytaknál magasztosabb elveket követettek vagy dicsőbb tetteket hajtottak volna végre. 2. Ezért módfelett félek, netán beszédem fogyatékosnak tűnik majd a véghezvitt hőstettekhez képest. Van azonban valami, amiből mégis bátorságot meríthetek: ha bármit elmulasztanék, ti, hallgatók toldjátok hozzá majd, hiszen szavaim nem találomra összesereglett emberek, hanem éppen az ő hőstetteik tanúi előtt fognak elhangzani.
3. Dicséret illeti városunkat nemes elszántságáért, hogy a korábbiakhoz hasonló, sőt még magasztosabb és nemesebb tettekre szánta rá magát, dicséret az elesetteket a háborúban mutatott vitézségért, hogy őseink dicsőségére nem hoztak gyalázatot, dicséret a hadvezért, Leósthenést mindkettőért, azért is, mert a város színe előtt az elszántság kezdeményezője lett, s azért is, mert polgártársait ő vezette a hadjáratban.
4. Városunkról és egész Hellasszal tett megannyi korábbi jótéteményéről rendre megemlékezni nincs elég idő, és hosszú beszéd sem illenék e mostani alkalomhoz, de nem is könnyű egy embernek oly sok és nagyszerű tettet részletesen felidézni. Ha azonban a lényeget kell megragadnom, bátran mondhatom: 5. miként a nap az egész lakott világot beragyogva elkülöníti az évszakokat, és mindennek a kellő mértéket megszabva gondoskodik a jóakaratú, derék emberek számára a megújulásról és a táplálékról, a terményekről és mindarról, ami életünkhöz szükséges, úgy Athén is féken tartja a hitványokat, segítségére siet az igazaknak, a jogtiprás helyén egyenlőséget teremt mindenkinek, s önnön kockázatával és költségén biztosítja minden hellén közös szabadságát. 6. Városunk egészéről tehát, ahogy az imént mondtam, nincs mód szólanom; ehelyett Leósthenésről és társairól fogok beszélni. De honnan is kezdjem, mit idézzek fel először? Vajon külön-külön beszéljek e férfiak nemzetségéről? Azt hiszem, ez ostobaság volna, 7. mert személyenként sorra venni akkor kell a nemzetségeket, ha valaki különböző helyekről elszármazott polgárait magasztalja egy olyan városnak, ahol kinek-kinek megvan a saját nemzetsége; ha azonban athéni férfiakról szól a beszéd, akik számára közös őslakos voltuk felülmúlhatatlanul előkelő származást biztosít, akkor – úgy vélem – fölösleges a nemzetségeket egyenként dicsőíteni. 8. Vagy talán – miként egyesek szokták – neveltetésüket említsem, hogy gyermekkoruktól fogva nap mint nap a józan mértékletességre nevelték és tanították őket? De hát gyermekeinket, mindenki tudja, azért neveljük, hogy derék ember váljék belőlük; a háború hősei pedig maguk bizonyítják mindennél ékesebben, hogy gyermekkorukban kiváló nevelést kaptak. 9. A leghelyesebb tehát, azt hiszem, ha a háborús hőstetteikről beszélek, s hogy mennyi jót köszönhet nekik hazánk és a hellén világ. Mindenekelőtt a hadvezérről szólok, ahogyan a tisztesség kívánja.
10. Hiszen Leósthenés volt az, aki Hellas egyetemes megaláztatását látva… a rettegést és romlást, amit Philippos és Alexandros hazaáruló bérencei okoztak, hogy Athénban ember kell a gátra, s Hellas csak a vezetni képes városra vár, felajánlotta magát hazájának, városunkat pedig a hellén szabadság ügyének. 11. Zsoldossereget toborzott és a polgársereg élére állt, aztán megütközött Boiótiában és legyőzte a hellének szabadsága ellen elsőnek felsorakozott boiótokat, makedónokat, euboiaiakat és szövetségeseiket. 12. Innen Thermopylaihoz vonult és elfoglalta azokat a szorosokat, melyeken át a barbárok már korábban is felvonultak a hellének ellen, ily módon megakadályozva, hogy Antipatros bevonuljon Hellasba, sőt egy rajtaütéssel ugyanitt le is győzte a makedónt és ostromgyűrűbe zárta Lamia városában. 13. Másfelől szövetségre lépett a thessalokkal, a phókisiakkal, az aitólokkal és az összes helybélivel, és akik egykor vonakodva katonáskodtak a behódolásukkal kérkedő Philippos és Alexandros parancsnoksága alatt, most önként adták át a hadvezetést Leósthenésnek. Egyszóval megadatott neki, hogy a kitűzött célt elérje, a végzeten azonban nem kerekedhetett felül. 14. De Leósthenés nemcsak saját tettei miatt áll hálás emlékezetünkben az őt megillető első helyen, hanem a halála után lezajlott ütközet és a hellén hadjárat összes többi sikere miatt is, hiszen a mostani vezetők az általa megvetett alapokon építkeznek tovább.
15. És azt ne higgye senki, hogy a többi polgárt szóra sem méltatva egyedül Leósthenést dicsőítem. Leósthenés győzelmeinek dicsérete ugyanis szükségképpen a többi polgár dicsőítése is; mert a jó haditerv a vezér érdeme ugyan, de a győzelem kivívása az önfeláldozó katonáké, úgyhogy amikor a győzelmekről ejtek szót, Leósthenés hadvezetésével együtt egyszersmind a többiek vitézségét is dicsőítem. 16. De ki is ne dicsőítené és méltán a mi ebben a háborúban elesett polgártársainkat, akik életüket adták a hellének szabadságáért, mert hősi haláluk – úgy tartották – a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy Hellast a szabadság koszorújával akarják ékesíteni?
17. És elszántságukat, hogy a hellénekért harcba szálljanak, csak szította a Boiótiában vívott első ütközet. Ott láthatták, hogy Thébai városát könyörtelenül kitörölték az emberek-lakta világból, a fellegvárat makedón helyőrség tartja megszállva, lakóit rabszolgának adták el, földjeit pedig idegenek osztották fel maguk között, s a saját szemükkel látott sok szörnyűség rettenthetetlen bátorságot oltott beléjük a vakmerő küzdelemre. 18. De a Thermopylainál és Lamiánál lezajlott ütközet legalább olyan fényes dicsőséget szerzett nekik mint a boiótiai győzelem, nem pusztán az Antipatros és szövetségesei felett aratott diadal, hanem a csata helyszíne miatt is. Mert mikor évente kétszer az összes hellén eljön a Pylaiára, tisztelettel fognak adózni tetteiknek, hiszen gyülekezésük helye egyben az ő hőstetteik emlékhelye is lesz. 19. Csakugyan, a történelem folyamán ember nemesebb célokért, nagyobb túlerő ellenében és kevesebb katonával még sohasem küzdött, de az ő szemükben a hősiesség volt az erő, és sereget is a bátorság, nem pedig a számszerű sokaság formált. Így tették a szabadságot közös kinccsé, a hőstettekért járó dicsőséges koszorút azonban saját hazájuk homlokára helyezték. 20. Azt hiszem, érdemes számot vetnünk, vajon – gondoljuk csak végig – mi történt volna, ha ők nem hellénhez méltón küzdenek. Talán nem egyetlen zsarnok terhét nyögné-e a teljes lakott világ, nem az ő kénye-kedve lenne-e a megfellebbezhetetlen törvény Hellas számára? Mondjuk ki világosan: a makedónok gőgje és nem az igazság ereje jutna mindenhol érvényre, s így az asszonyok, lányok és a gyermekek meggyalázása mindenütt napirenden volna. 21. Világosan következik ez abból, amire már most kényszerülünk: embereknek bemutatott áldozatokat kell végignéznünk, s hogy az istenek szobrait, oltárait és templomait elhanyagolják, emberek képmásait ellenben gondos tiszteletben részesítik, sőt még azok szolgáit is héroszokként ünnepeltetik velünk! 22. Ahol pedig a makedónok arcátlansága felszámolta az istenek tiszteletét, ugyan mi várhat ott ránk, emberekre? Hát nem a teljes megsemmisülés? Világos tehát, minél szörnyűbbnek ítéljük a várható jövendőt, annál nagyobb elismerést érdemelnek tőlünk az elesettek! 23. Hiszen egyetlen egy háborúban sem ragyogott fel úgy a katonai erény, mint éppen e mostaniban, mert naponta arcvonalba állva egyetlen hadjárat alatt több ütközetet kellett megvívniuk, mint ahány kardcsapást az elmúlt időkben katona valaha kapott, s közben az időjárás megpróbáltatásait, a jelentős nélkülözéseket, a mindennapi szükségletek nyomasztó hiányát olyan szívósan viselték, hogy szavakba is nehéz öntenem. 24. Leósthenést tehát – aki ilyen szívós és zokszót nem ismerő kitartásra tudta ösztönözni polgártársait – és a nagyszerű vezérnek magukat készséggel alárendelő bajtársakat, épp mert alkalmuk volt hősi erényüket bizonyítani, vajon nem inkább szerencséseknek kell-e tartanunk, mint haláluk miatt szerencsétleneknek? Hiszen halandó testük számára halhatatlan hírnevet szereztek és egyéni vitézségük a hellének közös szabadságát szilárdította meg. 25. A maradéktalan boldogságot ugyanis az önrendelkezés biztosítja. Boldog emberek felett nem ám az emberi fenyegetés, csakis a törvény betűje uralkodhat; szabad embereket nem félemlíthet rágalmazás, legfeljebb az ellenük szóló bizonyíték, s a polgárok biztonságának nem a zsarnokok talpnyalói és a besúgók vádaskodásai, kizárólag a törvénybe vetett bizalom a záloga. 26. Ezekért a célokért küzdöttek gyötrelemre gyötrelmet tetézve, és míg életük mindennapos kockáztatásával polgártársaikat és a helléneket megszabadították az örökké tartó rettegéstől, feláldozták életüket a többiek szebb jövőjéért.
27. Ilyen fiúk tettei miatt apjukat hírnév, anyjukat tisztelet övezi a polgárok körében, nővéreik számára egyszer és mindenkorra a törvény biztosítja a hozzájuk méltó házasságot, fiaiknak pedig a nép jóindulatához ad útravalót apáik hősiessége – és apáik nem haltak meg, nem is való ezzel a szóval illetni azokat, akik ilyen nemes célokért távoztak az életből, ellenkezőleg, elköltöztek ők, az élet helyett egy örökkévaló rendbe. 28. Ha pedig a másoknak oly iszonyatos halál nekik valami nagy jó kezdetét jelenti, miért ne tartanánk méltán szerencséseknek őket? És miért emlegetnénk életük elvesztését, nem pedig azt, hogy újjászülettek, s ez a születés szebb az elsőnél? Akkor ugyanis oktalan gyermekek voltak, most viszont derék férfiak mind, 29. s ha akkor hosszú időn át számos veszély vállalásával bizonyították kiválóságukat, most viszont születésüktől fogva máris közismertek és emléküket bátorságuk élteti. 30. Mert lesz-e idő, mikor nem jut majd eszünkbe hősiességük? Lesz-e hely, ahol nem látjuk majd mélységes tiszteletük és megbecsülésük jeleit? Vajon nem járultak-e hozzá városunk felemelkedéséhez? Ugyan kiknek, ha nem éppen ezeknek az emlékezetét fogják felidézni és magasztalni a nekik köszönhető eredmények? Vajon nem lesznek-e jelen egyéni boldogulásunkban? De hiszen hősiességük a biztosíték, hogy majd élvezhetjük javainkat! 31. Melyik nemzedék nem fogja őket áldani? Talán az idősebbek ne tennék, akik nekik köszönhetik hátralevő életük félelemmentes biztonságát? Vagy kortársaik, akik büszkék lehetnek társaik dicsőséges halálára? 32. Vagy talán a fiatalabbak és a gyermekek? Vajon nem fogják-e irigyelni a halálukat, és nem igyekeznek majd az ő életük példáját követni, amelyet ők eszményként hagytak hátra? Hát nem kell-e őket boldogoknak tartanunk, mikor ekkora a tekintélyük!? 33. S vajon lesz-e költő és bölcselő, aki híján lesz beszédnek és ódának, ha a hellének előtt tetteiket kell zengeni? Lesznek-e olyanok, akik ezt a hadjáratot kevésbé dicsőítik majd, mint a trójai háborút? Van-e hely Hellasban, ahol az egymást követő nemzedékek nem fogják hallani beszédekbe és ódákba foglalt magasztalásukat? 34. Hiszen mindkét formában érdemes lesz felidézni Leósthenést és a háborúban elesetteket. Ha ugyanis a gyönyörködtetés kedvéért emlékeznek meg ilyen állhatatos tettekről, mi volna gyönyörködtetőbb a hellének számára, mint a makedónoktól visszaszerzett szabadság bajnokainak dicsérete? Ha pedig nevelő célzattal kerül sor az ilyesféle emlékezésre, van-e beszéd, ami jobban hatna a hallgatók lelkére, mint amelyik az erényt és a derék férfiakat magasztalja? 35. Így hát, kétség sem férhet hozzá, előttünk és a világon mindenki előtt nagy megbecsülésben lesz részük; gondolkodjunk el inkább azon, kik üdvözlik majd a Hadésban katonáink hadvezérét. De hát úgyszólván látjuk is: a félisteneknek mondott Tróját megvívó hősök csodálattal fogadják Leósthenést, aki az övékével egyenrangú feladatot vállalt, de túl is szárnyalta őket, hiszen ők egész Hellasszal szövetkezve csak egyetlen várost igáztak le, Leósthenés viszont egyedül hazájára támaszkodva egy egész Európán és Ázsián úr birodalmat alázott meg. 36. Ráadásul ők egyetlen nő meggyalázásáért vettek elégtételt, ő viszont az összes hellén nőt sújtó megaláztatásnak szabott gátat a vele most egy sírban osztozó férfiakkal. 37. Ami pedig a trójaiak után született, őseik tetteit méltó módon követő nemzedékeket illeti – elsősorban Miltiadésre, Themistoklésre és Hellas többi megszabadítójára gondolok, akik hazájuknak dicsőséget, saját életüknek hírnevet szereztek – 38. bátorság és bölcsesség dolgában Leósthenés rajtuk is messze túltett, mert ők csak a barbárok betörő seregét verték vissza, Leósthenés viszont már a betörésüket is megakadályozta. És ők eltűrték ugyan, hogy az ellenség hazájuk földjén hadakozzon, Leósthenés ellenben a saját területükön győzte le a makedónokat. 39. Sőt, úgy gondolom, a nép szemében az egymás iránt érzett barátság megtestesítői, Harmodios és Aristogeitón szintén azon a véleményen vannak, hogy rajtuk kívül senki sem kedvesebb a szíveteknek Leósthenésnél és bajtársainál, következésképp nincs senki, akihez Hadésban szívesebben közelednének, mint hozzájuk. Nem is csoda, hiszen az övéiknél nem kisebb tetteket vittek véghez, sőt – ha szabad ilyet mondanom – még nagyobbakat is. Harmodios és Aristogeitón ugyanis hazája zsarnokait döntötte meg, ezek viszont egész Hellaséit. 40. Dicsőség e férfiak hihetetlen, nemes bátorságának, csodálatra méltó, nagyszerű elszántságának, veszélyekkel dacoló szilaj vitézségének, mert ez volt a hellén szabadság záloga…
41. Nehéz megvigasztalni azokat, akik így szenvednek, hiszen gyászukat nem enyhítheti sem beszéd, sem törvény, mindenkinek a saját természete és az elhunyt iránt érzett szeretete szabja meg a fájdalom határát. És mégis, fel kell emelnünk szívünket, és fájdalmunkat elviselhetővé kell tenni, hiszen nemcsak az elhunytak halálára, hanem velünk maradt dicsőségükre is emlékezni kell. 42. Bár szenvedésükhöz valóban a gyászdal illik, tetteik azonban magasztaló beszédet kívánnak. Igaz, a halandók öregségében nem lehetett részük, de hírnevük nem öregszik és boldogságuk is maradéktalan. Mert akik gyermektelenül haltak meg, azoknak a hellének elismerő szavai lesznek halhatatlan gyermekeik, akik pedig gyermekeket hagytak hátra, azoknak a haza jóindulata lesz gyermekük gyámja. 43. Ráadásul, gondoljuk meg, ha a halál a nemléthez hasonlít, megszabadultak a betegségektől, a fájdalomtól és minden más bajtól, ami az emberi élet velejárója, ha viszont van Hadésban érzékelés, és az istenség – ahogy ezt hisszük – törődik velünk, minden valószínűség szerint azokat gondozza és ápolja leginkább, akik az istenek lerombolt tiszteletét igyekeztek helyreállítani.

(Horváth László fordítása)