A sztoikus iskolát kitioni Zénón (kb. Kr. e. 334–262) alapította Kr. e. 300 körül. Filozófiai mesterei között legfontosabb helyen a szókratikus-cinikus Kratés állt, de számos más 4. századi filozófus is hatással volt rá: ezáltal a sókratési filozófia hagyománya élt tovább a sztoicizmusban. A sókratési hagyományt az iskola végig tudatosan felvállalta azáltal, hogy a sztoikus bölcs figuráját Sókratésről mintázta.
Az iskola nevét a stoa poikiléről, vagyis a Festett Oszlopcsarnokról kapta, ahol Zénón tanított. Zénón halála után a sztoa vezetését Kleanthés (Kr. e. 331–232) vette át, aki mellett Aristón volt az iskola meghatározó alakja ebben az időben. Kleanthés legismertebb fennmaradt műve, Zeus-himnusza, szerzőjének vallásos kötődéséről árulkodik, Aristón pedig a logika és a fizika mellőzésével az etikát és az erény központi szerepét hangsúlyozta. Chrysippos (kb. Kr. e. 280–206), az iskola Kleanthést követő vezetője, a zénóni átfogó rendszerhez való visszatérést választotta. A korai sztoa rendszerét, mely az iskola irányvonalát a későbbiekben alapjaiban meghatározta, Chrysippos dolgozta ki számtalan, a filozófiai szinte összes területét tárgyaló művében, így amit ma sztoicizmusként emlegetünk, azt nagyrészt Chrysipposnak köszönhetjük. Különösen jelentős volt hozzájárulása a sztoikus logikához. A középső sztoa fontosabb képviselői között említeni kell Panaitiost (Kr. e. 185–110) és Poseidóniost (Kr. e. 135–51), akik számos ponton módosították az ó- vagy régi sztoa filozófiáját. A régi és középső sztoa szerzőinek a művei nem maradtak fenn, így nézeteiket a későbbi szerzők idézetei, sokszor meglehetősen ellenséges ismertetései alapján kell rekonstruálnunk.
A császárkori sztoicizmusra általában újsztoaként hivatkozunk. Főbb képviselői közé tartozik Seneca (kb. Kr. e. 1 – Kr. u. 65), Musonius Rufus (kb. Kr. u. 30– 101/102), Epiktétos (Kr. u. 55–135) és Marcus Aurelius (Kr. u. 121–180). A felsorolásból is látható, hogy az újsztoa jelentős részben a római elit ideológiája lett. Az újsztoában a korábbi évszázadok sztoicizmusának hagyományos logikai és természetfilozófiai érdeklődése lényegében alárendelődött a sokszor moralizáló természetű etikának. Az újsztoa két szempontból is kitüntetett fontosságú: egyrészt teljes művek csak a sztoának ebből a korszakából maradtak ránk (az imént említett szerzőktől), másrészt ezáltal a reneszánszban és a kora újkorban a sztoicizmusnak ez a hangsúlyosan etikai-morálfilozófiai ága vált ismertté és gyakorolt jelentős hatást – az antik epikureizmus és szkepticizmus mellett – a filozófiára és gondolkodásra.
A sztoicizmus rendszere a logika, a fizika és az etika szigorú és összefüggő hármasára épült. A sztoikus bölcs számára az erkölcsi tökéletességhez elengedhetetlen világmegértésnek, a benyomások helyes értékelésének és a rájuk adott válaszának, vagyis az ítéletalkotásnak a logika a kulcsa. (Érdemes megjegyezni, hogy a sztoikus logika számos ponton jelentősen különbözött az aristotelési logikától, sok szempontból a modern logikákkal mutat rokonságot.) A bölcs e logika nélkül nem képes felvázolni azt a fizikai (metafizikai) elméletet, mely a világot egyrészt kizárólag anyagi természetűnek tekinti, másrészt organikus isteni lényként írja le. A kozmoszt – s vele vagy benne bennünket is – áthatja az isteni értelem vagyis a tüzes lehelet, melynek ritmikus pulzálása a pusztulás és újjászületés örök körforgásában nyilvánul meg. Mivel a kozmosz maga isteni, ezért minden részlete tökéletes összhangban és szigorú egymásra-vonatkoztatásban van minden más részlettel és az egésszel, vagyis a mindenség egészét a fátumnak nevezett szigorú oksági láncolat hatja át és irányítja.
A bölcs ember ennek a felismerésnek a birtokában életének minden uralható mozzanatát ehhez rendeli hozzá, vagyis a természet szerinti életre törekszik. Ez pedig nem más, mint az „önelsajátítás”: az én és a kozmosz/fátum rokonságának és egységének a felismerése és igenlése: a kozmosz/fátum sajátunkként való elismerésének a folyamata (oikeiósis). Az oikeósis egyik döntő mozzanata, hogy a bölcs életének minden olyan tényezőjét és összetevőjét, amelyet nem irányíthat és uralhat, tehát amelyek a lehető legszigorúbb értelemben nem tőle, hanem külső hatásoktól függenek, szenvtelen kívülállással szemléli. A bölcs a szenvedélyeket és a téves ítéleteket, vagyis mindent, ami gátolja az önmegvalósítást, kigyomlálja magából és figyelmét kizárólag azokra a dolgokra összpontosítja, amelyek csak és kizárólag tőle függenek. (A „sztoikus” melléknév köznyelvi használata innen származik.) A sztoikus számára csak az számít igazán jónak, ami saját magunktól függ és a saját hatalmunkban áll, viszont egyedül az erény az, ami valóban csak és kizárólag tőlünk függ. Az erény (areté) tehát az egyetlen jó, és a hitványság (kakia) vele szemben az egyetlen valódi rossz. A végcél – a természet szerinti való élet – szempontjából minden más általában jónak vagy rossznak tekintett dolog: közömbös. (Diogenés Laertios 7.102 részletes listáján „az élet, az egészség, a gyönyör, a szépség, az erő, a gazdagság, a hírnév, az előkelő születés, és ezek ellentétei: a halál, a betegség, a fájdalom, a rútság, a gyengeség, a szegénység, a rossz hírnév, az alacsony származás” szerepelnek.) A különböző sztoikus irányzatok ezen túl finomabb distinkciókat is megfogalmaztak a „közömbös” dolgok kategóriáján belül. A sztoikus erényfogalom radikalizmusának egyik standard példája, hogy a sztoikus bölcs még a lehető legnagyobb – a Priamost sújtó sorscsapásokhoz hasonló – szerencsétlenségek és fájdalmak közepette is boldog marad, hiszen erényes. E radikalizmusból viszont az is következik, hogy a bölcsesség elérése szinte lehetetlen: nagyon keveseknek sikerült (az egyik standard példa Sókratés), a többieknek meg kell elégedniük az erény felé vezető úton tett előrehaladással.
Bárány István 2018
Az iskola nevét a stoa poikiléről, vagyis a Festett Oszlopcsarnokról kapta, ahol Zénón tanított. Zénón halála után a sztoa vezetését Kleanthés (Kr. e. 331–232) vette át, aki mellett Aristón volt az iskola meghatározó alakja ebben az időben. Kleanthés legismertebb fennmaradt műve, Zeus-himnusza, szerzőjének vallásos kötődéséről árulkodik, Aristón pedig a logika és a fizika mellőzésével az etikát és az erény központi szerepét hangsúlyozta. Chrysippos (kb. Kr. e. 280–206), az iskola Kleanthést követő vezetője, a zénóni átfogó rendszerhez való visszatérést választotta. A korai sztoa rendszerét, mely az iskola irányvonalát a későbbiekben alapjaiban meghatározta, Chrysippos dolgozta ki számtalan, a filozófiai szinte összes területét tárgyaló művében, így amit ma sztoicizmusként emlegetünk, azt nagyrészt Chrysipposnak köszönhetjük. Különösen jelentős volt hozzájárulása a sztoikus logikához. A középső sztoa fontosabb képviselői között említeni kell Panaitiost (Kr. e. 185–110) és Poseidóniost (Kr. e. 135–51), akik számos ponton módosították az ó- vagy régi sztoa filozófiáját. A régi és középső sztoa szerzőinek a művei nem maradtak fenn, így nézeteiket a későbbi szerzők idézetei, sokszor meglehetősen ellenséges ismertetései alapján kell rekonstruálnunk.
A császárkori sztoicizmusra általában újsztoaként hivatkozunk. Főbb képviselői közé tartozik Seneca (kb. Kr. e. 1 – Kr. u. 65), Musonius Rufus (kb. Kr. u. 30– 101/102), Epiktétos (Kr. u. 55–135) és Marcus Aurelius (Kr. u. 121–180). A felsorolásból is látható, hogy az újsztoa jelentős részben a római elit ideológiája lett. Az újsztoában a korábbi évszázadok sztoicizmusának hagyományos logikai és természetfilozófiai érdeklődése lényegében alárendelődött a sokszor moralizáló természetű etikának. Az újsztoa két szempontból is kitüntetett fontosságú: egyrészt teljes művek csak a sztoának ebből a korszakából maradtak ránk (az imént említett szerzőktől), másrészt ezáltal a reneszánszban és a kora újkorban a sztoicizmusnak ez a hangsúlyosan etikai-morálfilozófiai ága vált ismertté és gyakorolt jelentős hatást – az antik epikureizmus és szkepticizmus mellett – a filozófiára és gondolkodásra.
A sztoicizmus rendszere a logika, a fizika és az etika szigorú és összefüggő hármasára épült. A sztoikus bölcs számára az erkölcsi tökéletességhez elengedhetetlen világmegértésnek, a benyomások helyes értékelésének és a rájuk adott válaszának, vagyis az ítéletalkotásnak a logika a kulcsa. (Érdemes megjegyezni, hogy a sztoikus logika számos ponton jelentősen különbözött az aristotelési logikától, sok szempontból a modern logikákkal mutat rokonságot.) A bölcs e logika nélkül nem képes felvázolni azt a fizikai (metafizikai) elméletet, mely a világot egyrészt kizárólag anyagi természetűnek tekinti, másrészt organikus isteni lényként írja le. A kozmoszt – s vele vagy benne bennünket is – áthatja az isteni értelem vagyis a tüzes lehelet, melynek ritmikus pulzálása a pusztulás és újjászületés örök körforgásában nyilvánul meg. Mivel a kozmosz maga isteni, ezért minden részlete tökéletes összhangban és szigorú egymásra-vonatkoztatásban van minden más részlettel és az egésszel, vagyis a mindenség egészét a fátumnak nevezett szigorú oksági láncolat hatja át és irányítja.
A bölcs ember ennek a felismerésnek a birtokában életének minden uralható mozzanatát ehhez rendeli hozzá, vagyis a természet szerinti életre törekszik. Ez pedig nem más, mint az „önelsajátítás”: az én és a kozmosz/fátum rokonságának és egységének a felismerése és igenlése: a kozmosz/fátum sajátunkként való elismerésének a folyamata (oikeiósis). Az oikeósis egyik döntő mozzanata, hogy a bölcs életének minden olyan tényezőjét és összetevőjét, amelyet nem irányíthat és uralhat, tehát amelyek a lehető legszigorúbb értelemben nem tőle, hanem külső hatásoktól függenek, szenvtelen kívülállással szemléli. A bölcs a szenvedélyeket és a téves ítéleteket, vagyis mindent, ami gátolja az önmegvalósítást, kigyomlálja magából és figyelmét kizárólag azokra a dolgokra összpontosítja, amelyek csak és kizárólag tőle függenek. (A „sztoikus” melléknév köznyelvi használata innen származik.) A sztoikus számára csak az számít igazán jónak, ami saját magunktól függ és a saját hatalmunkban áll, viszont egyedül az erény az, ami valóban csak és kizárólag tőlünk függ. Az erény (areté) tehát az egyetlen jó, és a hitványság (kakia) vele szemben az egyetlen valódi rossz. A végcél – a természet szerinti való élet – szempontjából minden más általában jónak vagy rossznak tekintett dolog: közömbös. (Diogenés Laertios 7.102 részletes listáján „az élet, az egészség, a gyönyör, a szépség, az erő, a gazdagság, a hírnév, az előkelő születés, és ezek ellentétei: a halál, a betegség, a fájdalom, a rútság, a gyengeség, a szegénység, a rossz hírnév, az alacsony származás” szerepelnek.) A különböző sztoikus irányzatok ezen túl finomabb distinkciókat is megfogalmaztak a „közömbös” dolgok kategóriáján belül. A sztoikus erényfogalom radikalizmusának egyik standard példája, hogy a sztoikus bölcs még a lehető legnagyobb – a Priamost sújtó sorscsapásokhoz hasonló – szerencsétlenségek és fájdalmak közepette is boldog marad, hiszen erényes. E radikalizmusból viszont az is következik, hogy a bölcsesség elérése szinte lehetetlen: nagyon keveseknek sikerült (az egyik standard példa Sókratés), a többieknek meg kell elégedniük az erény felé vezető úton tett előrehaladással.
Bárány István 2018