Forrás

11 / 279

A négy kor (Ovidius)

Metamorphoses 1.89–150

Első lett az aranykor, mely becsületben, erényben
önként élt, bírák s törvények kényszere nélkül.
Félelem és megtorlás nem volt, nem fenyegettek
érctáblák, s nem várt szepegő sokaság könyörögve
ítéletre; nyugodt volt védő nélkül is éltük.
Nem szállt még a fenyő se le bérceiről a csalékony
tengerhabra, hogy ott idegen tájakra suhanjon.
A honi partokat ismerték csak, más egyebet nem.
Mély árkokkal a városokat most még nem övezték;
nem volt hosszú trombita hajlott kürt, sisak és kard,
gondtalan élvezték a népek a béke nyugalmát,
s úgy, hogy nem volt szükségük hozzá katonákra.
Munkálatlan, anélkül, hogy kapa vágta, ekék föl-
tépték volna, magától termett minden a földben.
S ezzel a könnyen-adott eledellel a nép kielégült;
vackort szedtek s gyönge szamócát fönt a hegyekben
s jó somot és a merev cserjékről szedret, esetleg
makkot, amit Jupiter terebélyes fája dobált le.
Meg nem szűnt a tavasz, s a zefírek lenge fuvalmán
lágyan ringtak a mag-nélkül-kelt gyönge virágok.
Majd termést hoz a szántatlan föld, s – bár ugaron nem
hagyták – telve a róna kövér és szőke kalásszal.
Itt a folyók tejjel folynak, nektárral amott, és
méz csordul sárgán a homályos tölgyfaodukból.
Aztán, Saturnust letaszítva a Tartarus-éjbe,
fent Jupiter lett úr, s megkezdődött az ezüstkor,
hitványabb az aranynál s a réznél becsesebb érc.
Összébb vonta a régi tavaszt Jupiter s a nyarakkal
és a telekkel, a csöppnyi tavasszal, a furcsa-szeszélyes
őszökkel négy szakra tagolta az addigi évet.
Ekkor először lett izzóvá a levegő a
száraz hőtől, s dermedt jégcsap a szél hidegében.
Ekkor először bújt hajlékba az ember: a hajlék
barlang volt, sűrű bokrok s háncsfonta suhángok.
Ekkor először láttak ceresi magvat a hosszú,
barna barázdák s nyögtek igába szorítva a barmok.
Harmadikul jött, nyomban utánuk, a rézkor; azoknál
már jóval szilajabb, szörnyű fegyvert hamarabb fog,
mégse gonosz. Végűl a kemény vaskor született meg.
Egykettőre betört e silányabb-ércü világba
minden bűn; oda tisztesség, becsület meg igazság,
ármány lép a helyükbe, ravaszság, durva erőszak
s fortély s elvetemült sóvárgás gazdagodásra.
Bár nem eléggé ismeri még: a hajós a szelekre
bízza vitorláját, s a hegyen régóta magasló
fák idegen habokon táncolnak hetyke örömmel.
És, mely a nap s levegő módján közös addig: a tájat
mérnöki szem hosszú mezsgyékkel szétdarabolja.
Többé már nemcsak gabonát követelnek a gazdag
földtől s illő étket; mély gyomrába leszállnak,
és miket elrejtett közelében a styxi lakóknak:
napra kerülnek a kincsek, a sok gazság okozói.
Itt van a pusztító vas, a pusztítóbb arany, itt a
háboru, mely mindkettőt felhasználja a harcban,
s véres kézben csapnak a zörgő fegyverek össze.
Rablásból élnek; nincs bizton após a vejétől,
gazda a vendégétől, ritka az is, hogy a testvér
testvérét szereti. Vesztére tör asszony a férjnek
s megfordítva; a mostoha mérget főz, a kegyetlen;
s atyja korát fürkészi időnap előtt a legényke.
A kegyelet letiporva; utolsó égilakóként
szűz Astraea röpült el e véráztatta világból.

Csorba Győző fordítása