Lexikon

Théseus és az amazón királynő (Antiopé, ill. más változatok szerint Hippolyté) fia. Troizénban nevelkedett ifjú vadász, Artemis istennő szűz követője, pártfogoltja. A római hagyományban Virbiusszal azonosították. Korai halálát közvetve Phaidrának, Théseus feleségének iránta érzett szerelme okozza.

A görög és római elbeszélések alapján Hippolytos és Phaidra történetének állandó elemei a következők: Férje távollétében Phaidra olthatatlan szerelemre lobban mostohafia iránt. Hippolytos, amint tudomást szerez erről, fölháborodva utasítja el az asszonyt. A mostoha tart a következményektől, ezért igaztalanul megvádolja az ifjút: Théseus hazatérvén arról értesül, hogy Hippolytos tett, vagy kísérelt meg erőszakot tenni Phaidrán. Az athéni király dühében elátkozza: azt kéri apjától, Poseidóntól, pusztítsa el Hippolytost. A tengeristen bikaszörnyet küld a parton vágtató Hippolytos kocsijára, lovai megbokrosodnak, s mivel teste nem tud szabadulni a gyeplő szorításából (egyes források innen eredeztetik nevének jelentését), végzetes sebeket szerez, s nemsokára meghal. Phaidra öngyilkosságot követ el, de hazugsága végül férje előtt is kiderül.

Euripidés
A József és Potifárné történetéhez hasonló részletek, valamint az egyes változatokból ismert kultikus elemek (a hajáldozat, Hippolytos föltámasztása) alapján a mítosz föltételezhetően jóval régebbre nyúlik vissza, mint a ma ismert földolgozások. A három athéni tragédia közül csupán egy, Euripidés Hippolytos című darabja maradt ránk. Ebben a cselekmény vezérelve Aphrodité bosszúja, melyet Hippolytos Artemis kizárólagos tiszteletével, a szerelem és nász fölényes megvetésével vívott ki – magabiztosan kérkedik tisztaságával, józanságával, a szűz vadászistennő egyetlen méltó társaként utasítván el a női nemet. Szidalmakat szór tehát, amikor tudomást szerez Phaidra vágyáról, jóllehet a némasági esküt, melyre az úrnőjét eláruló dajka kötelezi, később megtartja. Az asszony szégyenében fölakasztja magát, de búcsúlevelében megrágalmazza az ifjút. Théseus ezért elátkozza, majd száműzi is fiát, hiszen Hippolytos – elhallgatva az igazságot – képtelen megvédeni magát a levélben foglaltakkal szemben. Artemis azonban fényt derít Phaidra hazugságára, amikor a haldokló fiút apja elé viszik. Kibékíti Théseust Hippolytosszal, akitől fájón vesz búcsút: vigaszul arról biztosítja, hogy Phaidra szerelméről és az őt ért igazságtalanságról a troizéni házasulandó lányok fognak énekelni. Az áldozatról, mellyel dalukat kísérik, Pausanias is beszámol (2.32.1): hajfürtjüket levágva gyászolják  a szűz Hippolytost.

Seneca
A másik ismert, majd’ ötszáz évvel későbbi tragikus földolgozásban, Seneca Phaedra című drámájában Hippolytus mint a város szennyétől távol maradó, a vadászatban a letűnt aranykor tisztaságát méltató ifjú jelenik meg. A dajka győzködését, hogy szigorú magány helyett szerelemben töltse ifjonti éveit, elutasítja. Amikor Phaedra már nem bír el szenvedélyével és mostohafia elé veti magát, az ajánlattételre válaszul Hippolytus kardot ránt, majd elrohan. Az asszony ezzel szerez érvényt hamis vádjának Theseus előtt, aki fia ártatlanságáról ezúttal csak annak halála után szerez tudomást.

Kultusz
A Kr. e. 5. századi dráma előtti időkből nincs szöveges emlékünk Hippolytosról. Bizonyos, hogy mint hérósnak mind Troizénban – ahol a korábbi tragédia játszódott, s amely Théseus szülővárosa volt –, mind Athénban volt kultusza. A róla elnevezett Aphrodité-templom az Akropolis közelében állt. Egyes római – vélhetően hellénisztikus kori leírásokra támaszkodó – források arról számolnak be, hogy halála után Diana (Artemis), vagy az ő kedvéért Asclepius föltámasztotta, s hogy isteneknek járó tiszteletben részesítették: Diana Ariciában rejtette el őt, s Virbius néven élt tovább az istennő hű követőjeként (Ovidius: Metamorphoses 15.542–546; Vergilius: Aeneis 7.774–777). Emellett a Kocsihajtó csillagképével is őt azonosították (Ovidius: Fasti 6.735–738; Pausanias 2.32.1).

Római kor
A latin nyelvű szerelmi, illetve epigramma-költészetben főként szűz mivolta kerül előtérbe. A házasságtól, a közösségi élettől való elzárkózás miatt magatartása alapvetően idegen volt az ókori görög polgár számára. Az ezüstkori tragédiában éretlensége, naivitása került előtérbe, jóllehet mindvégig a nőgyűlölet maradt a leginkább meghatározó karakterjegye. A későbbi századok során, a kereszténység elterjedésével az asszonyi csábítást kizáró, ártatlanul meghalt Hippolytosban a józan életű, önuralmat tanúsító ember tulajdonságait ismerték föl.

Ikonográfia
A Krisztus előtti századokból kevés képzőművészeti ábrázolásról van tudomásunk. A Kr. e. 4. századi dél-itáliai vázákon halála előtt, kocsihajtóként szerepelt (vö. Philostratos: Imagines 2.4). A mítosz különösen a római császárkortól kezdve válik népszerű témává. Leggyakrabban a szerelmi vallomás jelenetét ábrázolták: kora császárkori falfestményeken, valamint 2–3. századi márványszarkofágokon hárító kézmozdulattal utasítja el a dajkát, vagy az általa átnyújtott, vallomást tartalmazó levelet. Jellemzően mellkasát fedetlenül hagyó vadászköpenyt és -csizmát visel, olykor vadásztársak, ló, s kutyák is szerepelnek mellette.

Szikora Patrícia 2018