Lexikon

A krétai Minós és Pasiphaé lánya, a Minótauros és Ariadné testvére; Théseus felesége, Démophón és Akamas anyja. Théseus feleségeként beleszeret annak az amazón királynőtől született fiába, Hippolytosba, aki visszautasítja az asszonyt. Phaidra szégyenében, a bosszútól vezérelve azzal vádolja meg az ifjút, hogy ő kívánta meg és tett erőszakot rajta.

Történetüket a Kr. e. 5. századi drámairodalomból ismerjük, jóllehet Phaidra neve már az Odysseiában is szerepel (11.321). Alakjában először a büszkeségében megsértett, bosszúálló asszony magatartása volt meghatározó, csak úgy, mint a hasonló mítoszokban (Bellerophón és Stheneboia, Péleus és Astydameia), amelyek a bibliai József és Potifárné történetével mutatnak közös elemeket. Föltehetően a két elveszett, Sophoklés és Euripidés által írt tragédiában is hasonlóan negatív szerepben jelent meg – több, Aristophanésnál olvasható szöveghely is erről árulkodik (pl. Békák 1043 sk). Feltehető, hogy a nyílt színen vallott szerelmet Théseus fiának, mint később Seneca művében: Euripidés ránk maradt, Hippolytos című darabjának hypothesiséből tudjuk, hogy a korábbi változat az athéni közönség megbotránkozását váltotta ki. A ma is egészében olvasható, versenygyőztes földolgozásban – mind a korábbiak, mind a későbbiek viszonylatában – egyedülálló módon, legkevésbé sem megátalkodott házasságtörőként jelenik meg. Phaidra itt Aphrodité áldozata, aki a sokáig titkolt szerelmi vágy ellen minden erejével, de egyre tehetetlenebbül küzd. Tisztes feleségként férje és gyermekei sorsát tartja szem előtt, így miután a dajka ajánlatot tesz nevében Hippolytosnak, az asszony a megaláztatástól való félelmében nem bízik az ifjú hallgatásában, s fölakasztja magát. Hátrahagy azonban egy búcsúlevelet Théseusnak, melyben erőszakkal vádolja meg törvénytelen fiát, s ez a rágalom vezet Hippolytos halálához.

Phaedra nem távollévő férjének, hanem Hippolytusnak vall szerelméről Ovidius gyűjteményében, az elhagyott nők által írt Hősnők leveleiben, a 4. epistula fiktív szerzőjeként. Ezúttal szemérmetlenül ábrándozik a vadászmezőkről, a vágtatásról, s Ariadnéval közös sorsára, Theseus csalárdságára mutatva a későn jött, ám annál égetőbb szerelem megélésére hívja a szűz vadászt, akinek szépségében szívesen gyönyörködik. Erre a motívumra utal Pausanias is: Phaidra, míg testedzése közben Hippolytos után leselkedett, vágyát csillapítandó mirtuszleveleket tépdesett (2.32.3). A családi kötelékek pedig, érvel levelében Phaedra, csak megkönnyítenék a légyott megvalósítását. A görög mítosz szereplőjeként kevéssé, római kultúrkörben viszont egyre nagyobb hangsúly kerül mostoha mivoltára; ezzel a megnevezéssel (noverca) hivatkozik hírhedt ármánykodására Vergilius (Aeneis 7.765), Ovidius (Metamorphoses 15.498), Propertius is (2.1.51. sk.), s Seneca drámájában könyörögve utasítja el Hippolytustól az „anya” megszólítást.

A Seneca által írt tragédia címadó szereplőjeként a Nap-leányokat sújtó, venusi bosszút, majd Amort teszi felelőssé szenvedéséért: vágyának romlottságát fölismeri, mégsem képes a józan ész szavát követni, s csitítgató dajkáját öngyilkossággal zsarolja. Az értetlenkedő Hippolytus előtt szemtől szembe tárja föl érzéseit, aki fölháborodásában kardot ránt ellene. Az elejtett fegyver bizonyítékul szolgál az asszony hazugságához: a váratlanul hazatérő Theseus faggatására Phaedra őt nevezi meg a (valótlan) erőszak elkövetőjeként. Itt viszont, ellentétben az euripidési változattal, Hippolytus halála után, a fájdalomtól és bűntudattól vezérelve öli meg magát.

A történetet elsősorban a hamis vád, valamint az ártalmas szerelmi szenvedély kapcsán idézik föl a görög és római szerzők. A képzőművészetben Phaidra jellemzően a szerelemtől elgyöngülve látható, szolgálóitól támogatva. A sírművészetben már a Kr. e. 4. században fölismerhető ez a motívum, jóllehet a történet csupán a kora császárkorban lesz népszerű: falfestményeken szerepel először a dajkával, majd a kompozíció Hippolytos alakjával bővül. A 2. századtól elsősorban szarkofágokon, később mozaikokon jelenítették meg: Hippolytos igazságtalan és korai halála miatt népszerű témává vált a sírművészetben, így Phaidra gyötrődő, erőtlen alakját a kutatók az elhunyt édesanyjának vagy feleségének allegóriájaként értelmezik. A mesterek leggyakrabban mégis a vallomás pillanatát ragadták meg, amint a dajka közvetít közöttük, esetenként egy levelet ad át. Phaidra többnyire fejét lehajtva, olykor arcát is érintve, hátát a széktámlának támasztva ül, lábai zsámolyon, chitónt és diadémot visel; ritkábban, főként későbbi ábrázolásokon (pl. a Seuso-kincs Meleagros-tálján) kihívó testtartásban várja az ajánlattételre remélt választ.

Szikora Patrícia 2018