Lexikon

Théseus

Athén mitikus királya, az athéni demokrácia alapító hérósa; a nép érdekeit szem előtt tartó uralkodóként, a várost a barbároktól megvédő hazafiként, egyszersmind az athéni polgár megtestesítőjeként, mintaadójaként élt a köztudatban. Hérakléshez hasonlóan különleges lényekkel és gazemberekkel számolt le, kalandos útjait megannyi elbeszélés és ábrázolás őrizte meg. Míg Héraklésre az egész görögség a legnagyobb hérósként tekintett, addig Athénban Théseus vált a legünnepeltebb hőssé a polis megerősödésével egy időben. Sokatmondó, hogy Plutarchos Párhuzamos életrajzok c. művében a Róma-alapító Romulusszal párba állítva számol be életéről.

A mítosz szerint isteni apja Poseidón, halandó apja Aigeus, athéni király, anyja Aithra, a troizéni Pittheus király lánya. A sokáig gyermektelen Aigeus Pittheusnál vendégeskedett, akinek ügyeskedése folytán lánya és vendége együtt hált. Aigeus hazaindulása előtt egy pár sarut és egy kardot rejtett egy szikla alá, meghagyván Aithrának, hogy amint a gyermek ifjúvá serdül, s képes fölemelni a súlyos követ, az ismertetőjelekkel együtt keljen útra Troizénból Athénba. Théseus a szárazföldi utat választotta, melynek során végzett a környékbelieket és utazókat rettegésben tartó rablókkal és szörnyekkel (Apollodóros: Bibliothéké 3.16.1–2., Epitomé I. 1–4.; Hyginus: Fabulae 38). Megölte Periphétést (akinek buzogányát magával vitte), a fenyőhajlító Sinist, s végzett Phaiával, a krommyóni vadkocával. Skirónt letaszította egy szikláról, birkózásban legyőzte Kerkyónt, végül Prokrustést ágyában csonkította meg. A kezéhez tapadó vértől a Phytalida nemzetség tagjai tisztították meg. Így érkezett Athénba, ahol apja felesége, Médeia méreggel kínálta, de Aigeus időben ismerte föl fia kardját (Ovidius: Metamorphoses 7.404–424). Aigeus örököseként megölte az ellene hadat indító nagybátyját, Pallast és fiait, a Pallantidákat. Ezután következett az attikai városokat tizedelő marathóni bika elejtése (Isokratés: Helené (9) 25; Pausanias 1.27.10): legyűrte és elhurcolta a vadállatot, végighajtotta Athén utcáin, majd föláldozta Apollónnak; s a megpróbáltatás előtt őt vendégül látó Hekaléról sem feledkezett meg: visszatérését az anyó nem élte meg, így emlékére szertartásokat alapított (Kallimachos: Hekalé).

Hőstettei közül talán a legnevezetesebb – s egyben a róla szóló képzőművészeti és irodalmi elbeszélések egyik legrégebbi eleme – a krétai epizód (Apollodóros: Epitomé 1.7–11; Szicíliai Diodóros 4.59–62). Athénban önként jelentkezett azon áldozatok sorába, akiket a krétaiak királya, Minós adóként követelt: fia megölése miatt athéni ifjakat és hajadonokat kért ki és küldött a labyrinthusba a félig bika, félig ember Minótauros martalékául. Minós lánya, Ariadné beleszeretett Théseusba, s mikor a hős a szörny megölésére indult, a királylány egy fonalgombolyagot adott át neki, melynek segítségével kitalált az útvesztőből. Théseus Ariadnéval együtt elhajózott, ám a lányt hátrahagyta Naxos szigetén. Városához közeledvén megfeledkeztek a fehér vitorla fölvonásáról, melyről, mint sikere jeléről, korábban ígéretet tett apjának. Aigeus, mikor megpillantotta a baljóslatú sötét vitorlát, a mélybe vetette magát a várból (vö. Pausanias 1.22.5). Így lett Théseus Athén királya.

Szoros barátsága Peirithoosszal több kalandba vezette: a lapithákkal a kentaurok ellen harcoltak; elrabolták Helenét (Isokratés: Helené 19; Apollodóros: Epitomé 1.23), amiért a Dioskurosok Aphidnai ellen vonultak; Persephonéért alászálltak a Hadésba, ahonnan Héraklés hozta föl. Héraklés oldalán háborúzott az amazónok hadával, akiknek királynőjétől (neve: Antiopé vagy Hippolyté) Hippolytos nevű fia született. Ezután lett a felesége Phaidra (akitől Démophón és Akamas fiai születtek), s egyes változatok szerint ezért tört be Attikába a harcos nők serege.

Több forrás nagy hírű mitikus kalandok szereplőjeként is megemlékezik róla: részt vett a kalydóni vadkanvadászaton (Ovidius: Metamorphoses 8.262–429) és tagja volt az aranygyapjúért hajózó Argó legénységének is (Hyginus: Fabulae 14). Kalandjait követően Athénba hazatérvén ellenséges hangulattal találta szemben magát: a hagyomány szerint Menestheus ügyeskedése folytán Skyros szigetére kényszerült távozni, ahol az ott élők királya, Lykomédés letaszította egy szikláról (Pausanias 1.17.6).

Az athéni mitológiában legjelentősebb intézkedéseként a synoikismost tartják számon (Thukydidés 2.15): Attika lakóit egyetlen államba szervezte, közös prytaneiont és tanácsházát építtetett, így a demokrácia kezdetét is nevéhez kötik (vö. Isokratés: Panathénaikos (21) 127–129; Théseus ábrázolása a megszemélyesített Demokráciával és a Démosszal: Pausanias 1.3.3). Megalapította a Panathénaia ünnepét és az isthmosi játékokat. Győzelme a kentaurok majd az amazónok fölött a görög-perzsa háború szimbólumává vált. Uralkodói alakjáról a drámairodalom – elsősorban Euripidés Oltalomkeresők és Őrjöngő Héraklés, ill. Sophoklés Oidipus Kolónosban c. tragédiája – ad szemléletes képet (Euripidés és Sophoklés is írt tragédiát Théseus címmel, de egyik sem maradt ránk). A Kr. e. 5. századra rendkívüli megbecsülésnek örvendett Athénban. Ezt a népszerűséget politikai céljaihoz kihasználva Kimón 475-ben Skyrosból ünnepélyesen hazahozta csontjait: egy valószínűleg már létező szentélykörzetben fölépítette a Théseiont, ahol a maradványokat elhelyezte (Plutarchos: Kimón 8.6). A tiszteletére rendezett ünnepet Pyanepsión hónap nyolcadik napján tartották.

A képzőművészetben megjelenített alakja Héraklésre emlékeztet: Théseus testalkata azonban hozzá képest kevésbé izmos, viszont fiatalosabb, s a legszembetűnőbb különbség, hogy többnyire szakáll nélkül ábrázolták. Az ábrázolások témáját kezdetben, a Kr. e. 8–7. században a krétai kaland adta, majd az 570-es években a Minótauros legyőzése mellett Peirithoos társaként is szerepelt: egyrészt a kentaurok elleni harc, másrészt a Hadésba tett útjuk vált népszerűvé (vö. François-váza). A 6. század utolsó negyedében a vázaképeken ciklikusan elrendezve főként a Troizénból Athénba vezető út állomásai szerepeltek, s föltehetően ekkor íródott a kalandos életútját egészében tárgyaló Théseis c. eposz is, amely nem maradt ránk. Az 5. század végén Ariadné elhagyásának története is előtérbe kerül (vö. Philostratos: Imagines 1.15). A római irodalomban – noha az államférfi szerepkör is meghatározó maradt – hűtlen szerelmes mivolta is megmutatkozik (pl. Catullus 64.132–201, Ovidius: Fasti 3.459–518).

Szikora Patrícia 2018

 

Bibliográfia

Kerényi 1977, 319–343.; Bäbler–Stenger: Theseus, in DNP XII/1 (2002); Mills 1997; Neils: Theseus, in LIMC VII (1994); Walker 1995