Forrás

60 / 59

Cicero: Lucceiushoz

(Epistulae ad familiares 5.12)

A levél Kr. e. 56-ban, Arpinumban kelt. Lucius Lucceius Cicero barátja volt, szónok és politikus, aki a Kr. e. 60-as konzulválasztáskor elszenvedett kudarca után visszavonult a közélettől, és a
szövetséges háború ill. a polgárháborúk történetének megírásába fogott. Ekkor kereste meg Cicero az alábbi levéllel.

M. Cicero üdvözli L. Lucceiust, Quintus fiát!
Már személyesen is nemegyszer szót akartam veled ejteni erről, de valami szinte parasztos szégyenérzet visszariasztott; most, hogy távol vagyok, annál is gátlástalanabbul nyilatkozhatom róla, mert a levél nem pirulós természetű… El sem hiszed, mennyire égek a vágytól, ami, úgy vélem, korántsem restellnivaló, hogy nevemnek hírt és dicsőséget a te írásod szerezzen! Ilyen irányú szándékodat ugyan többször kifejezésre juttattad előttem, mégis kérlek, bocsáss meg mohóságomért. A te stílusod alól kikerült írásokra mindig feszült várakozással tekintettem, aztán reményeimet is meghaladó módon lebilincseltek vagy fellelkesítettek – persze hogy szeretném viselt dolgaimat mielőbb a te műveidben látni megörökítve! És engem nemcsak az utókor emlékezete izgat, pedig a halhatatlanság egy nemét ígéri, hanem az a vágy is, hogy tanúságtételed rangja, nyíltan megvallott rokonszenved és tehetséged rám is háramló varázsa még életemben boldoggá avasson.
Miközben ezt írom, nagyon is tudatában vagyok, micsoda terheket ró rád a tervbe vett és javában készülő mű. A szövetséges és a polgárháborúk történetének azonban, úgy vettem észre, csaknem a végére jutottál, nekem pedig tettél egy olyan kijelentést, hogy hamarosan hozzákezdesz a folytatáshoz. Nem akartam hát elszalasztani az alkalmat, hogy figyelmeztesselek: fontold meg, az lesz-e jobb, ha az én ténykedésemet a többi esemény közé szőve tárgyalod, vagy az, amit számos görög szerző csinált, például Callisthenes a phocisi, Polybius a numantiai, Timaeus meg Pyrrhus hadjáratának leírásában, ha tehát, ahogyan ők hárman összefoglaló művükön kívül, önállóan dolgozták fel az említett háborúkat, te is különválasztod a Catilina-összeesküvést a külhoni ellenséggel vívott háborúktól. Ez ugyan hírnevem szempontjából, úgy vélem, nem sokat jelent, de türelmetlenségemet véve tekintetbe, mégiscsak van némi jelentősége, ha nem vársz vele, míg a megfelelő helyet eléred, hanem mindjárt és teljes egészében ennek a témának, ennek a kornak veselkedsz neki; mellesleg, ha figyelmed osztatlanul egy tárgyra és egy személyre irányul, egész előadásod – lelki szemeimmel előre látom – sokkal gazdagabb és ékesszólóbb lesz.
Érzem én jól, milyen arcátlanul viselkedem, már csak azért is, mert ennyi terhet rakok a válladra (pedig rengeteg munkád eleve visszatarthatna tőle), aztán meg, hogy még dicsőítésemre is felbiztatlak. Hátha te korántsem ítéled a szerepemet olyan dicsőségesnek?! Hanem aki egyszer áthágta a tisztesség határait, az legyen nyíltan és céltudatosan arcátlan. Ennélfogva kertelés nélkül és nyomatékosan kérlek, dicsőítsd tetteimet nagyobb hévvel, mint esetleg helyénvalónak éreznéd: ebben a műben ne ügyelj a történetírás törvényeire, hanem azt a rokonszenvet, melyről olyan gyönyörűen írtál valamelyik bevezetődben, s amely – bebizonyítottad – semmivel sem csábít inkább, mint Herculest Xenophonnál a Gyönyör, egyszóval ezt a rokonszenvet, ha elég lelkesen ajánl engem figyelmedbe, semmiképp se vesd meg, és barátságunk okán légy valamicskét adakozóbb, semmint az igazság engedné.
S ha sikerül téged rávennem, hogy elvállald ezt, olyan anyag lesz a kezedben, mely – meg vagyok győződve róla – méltó sokoldalú tehetségedhez. Az összeesküvés kezdetétől hazatérésemig terjedő események becslésem szerint közepes terjedelmű művet adnának ki: ott hasznosíthatnád társadalmi változásokban való közismert jártasságodat, akár a felforgató mozgalmak okainak feltárásáról, akár a bajok orvoslásáról beszélnél, közben módod lenne leleplezni az általad kárhozatosnak ítélt jelenségeket, és érvekkel is alátámasztva, dicsérni a neked tetszőket; ha pedig szokásodhoz híven a szabadabb előadásmód mellett döntenél, sokak ellenem irányuló álnokságát, cselszövényeit és áruló galádságát is megbélyegezhetnéd. Azonkívül az én megpróbáltatásaim bizonyos gyönyört keltő változatosságot adnának művednek, ami a te írásművészeteddel párosulva hallatlanul le tudná kötni az olvasóközönség érdeklődését. Mi sem alkalmasabb az olvasó szórakoztatására, mint egy kor, egy életsors változásai és viszontagságai! S bár ezek a valóságban cseppet sem voltak kedvemre valók, olvasnom róluk kellemes időtöltés lesz, lévén a múlt gyötrelmeit biztos révben felidézni mindig élvezet. A többiek pedig, akik nem a saját bőrüket vitték vásárra, akik nem kínlódtak végig, csak szemlélik mások megpróbáltatásait – nos, azoknak még a nyomorúság ábrázolása is szórakoztató. Melyikünk nem élvezi, némileg sajgó szívvel bár, a Mantinea mellett haldokló Epaminondas történetét, aki nem távolíttatja el a lándzsahegyet testéből, míg kérdésére fel nem világosítják, hogy a pajzsa ép, mert neki nem a seb okozta kín, hanem emelkedett lélekkel, dicsőn halni, az a fontos?! És melyikünk figyelmét ne kötné le, ne ajzaná fel, amit Themistocles számkivetéséről olvasunk…? Az évről évre haladó előadásmód, ennek szinte naptárszerű egymásutánja, önmagában csak mérsékelten köt le, ellenben egy kimagasló egyéniség színes és hányatott élete általában olyan anyag, melyből csodálat és izgalom, mosoly és könny, remény és félelem fakad; ha aztán az egész még hatásos kifejlettel is zárul, a lelket át- meg áthatja az olvasás édes gyönyörűsége. Annál is szívesebben venném hát, ha olyan elhatározásra jutnál, hogy összefoglaló művedtől, mely az események folyamatos és teljes krónikáját adja, elkülönítenéd viselt dolgaimnak és küzdelmeimnek ezt a – mondjam így – drámáját; mert csakugyan, megvannak a maga, más-más arculatú felvonásai, s van fordulatos, részint az én erőfeszítéseimtől, részint a körülményektől mozgatott cselekménye.
És félelem nélkül hangoztatom, mennyire szeretném, ha híremnek-dicsőségemnek épp te állítanál emléket, mert senki sem hiheti, hogy holmi alantas hízelgéssel igyekszem a jóindulatodba férkőzni. Végtére te is nagyon jól tudod, ki vagy, s a dicsérettel fukarkodó embert ugyanúgy nem tekinted irigyednek, ahogyan lelkes híveidet sem hízelgőkként tartod számon. De meg én sem vagyok bolond, hogy olyasvalakivel ajánltassam magamat az örök hírnév birodalmába, aki engem ajánlva ne szerezne a saját tehetségének is hírnevet. Hiszen a nagy Alexander is csak Apellesszel festette, csak Lysippusszal mintáztatta meg magát, nem leereszkedő jóindulatból, hanem abban a meggyőződésben, hogy művészetük nem csupán ő kettejüknek, de neki is dicsőségére válik majd. És ezek a művészek mindössze Alexander testi mivoltát ismertették meg az őt nem ismerőkkel; a híres emberekre azonban szobrok és festmények híján sem vet árnyékot a feledés. Ott van a spártai Agesilaus, aki ugyan nem tűrte, hogy lefessék vagy megmintázzák, de azért nem kevésbé igényt tarthat az utókor emlékezetére, mint azok, akik mégis ebben a műfajban fáradoztak: egyetlen kis könyvecske kellett a király dicsőítésére, a Xenophoné, mellette mindannyiuk összes festménye és szobra egyszeriben háttérbe szorult! Másfelől, akár a belőle származó boldog tudatot, akár jövendő hírem rangját latolgatom, nekem annál is kívánatosabb a te művedben és nem másokéban kapnom helyet, mert így nem csupán tehetséged lesz szószólóm, mint Timoleonnak Timaeusé vagy Themistoclesnek Herodotusé, hanem egy népszerű és köztiszteletben álló, az állam legnehezebb, legsorsdöntőbb óráiban kitűnt és osztatlan elismerést aratott férfi tekintélye is; hadd lássa a világ, hogy túl a dicsérő szón, amivel, mint a Sigeumba érkező Alexander mondotta, Homerus adózott Achillesnek, nekem még egy nagy és hírneves ember komoly tanúságtétele is osztályrészemül jutott. Bizony nagyon a szívemből beszél Naevius Hectora, aki ugyan „örömmel fogadja” a dicsőítést, de – teszi hozzá – csak „ha dicső költő ajkáról hangzik el”!
S ha ezt mégsem tudnám kieszközölni tőled, vagyis ha a körülmények meggátolnának benne (másként galádság volna feltételeznem, hogy kérő szóval ne eszközölhetnék ki tőled bármit is), nos, akkor alighanem olyasmire kell vetemednem, ami gyakran és nem is kevesek rosszallásával találkozott: akkor magam írok önmagamról, igaz, számos és nagy hírű előd példájára. Csakhogy az efféle írásoknak, előtted sem titok, megvannak a hátulütői: az emlékirat szerzője szükségképp szemérmesebben fogalmaz, valahányszor saját méltatására kerül a sor, tapintatosan hallgat viszont, valahányszor másokat hibáztathatna. Tetejébe kevesebb hitele van, kisebb a tekintélye, sőt, sokan azt sem haboznak megvetően kijelenteni, hogy még a tornaversenyek eredményhirdetői is szemérmesebbek: előbb ráhelyezik a többi győztes fejére a koszorút, emelt hangon elharsogják a nevüket, aztán, közvetlenül a játékok befejezése előtt, ha történetesen őket is koszorúval jutalmazták, másik eredményhirdetőt hívnak, ne maguknak kelljen a saját győzelmüket hírül adniuk… Ezt szeretném én elkerülni, és el is kerülhetem, ha ügyemet vállalod; mondj hát igent rá, kérlek!
Talán csodálkozol, miért unszollak most ekkora hévvel, ilyen bő lére eresztve a szót, mikor jó néhányszor kinyilvánítottad már nekem, hogy eltökélt szándékod könyvben megörökíteni közéleti pályafutásom történetét, tudós gonddal elemezni elképzeléseimet és az eseményeket. Nos, ugyanaz a mohó vágy ösztökél rá, amiről a bevezetőben írtam volt: lelkem felajzottan várja, hogy kortársaim még életemben megismerhessenek a könyvedből, s hogy jómagam is élve sütkérezhessek az engem övező szelíd dicsfényben!
Mire szánod el magad az elmondottak után? Ha nem terhes számodra, szívesen venném válaszod. Mert ha a dolgot vállalnád, befejezem a pályafutásomat összefoglaló feljegyzéseket, ha azonban későbbi időre halasztod, személyesen beszélünk majd róla. Addig is munkálkodj szorgosan, csiszold tökéletesre az elkészült részt, és gondolj rám barátsággal!

(Szepessy Tibor fordítása)