Forrás

60 / 59

Cicero: Paetushoz

 (Epistulae ad familiares 9.26)

A levél címzettje L. Papirius Paetus, Cicero egyik barátja, aki Neapolisban (Nápolyban) élt. Azon kívül, ami a levelekből kiderül, nem tudunk róla semmit. A levél Kr. e. 46-ban kelt Rómában.

Cicero üdvözli Paetust!
Kora délután lakomán vettem részt, azalatt róttam jegyzettömbömre levelem piszkozatát. Kíváncsi vagy, hol? Volumnius Eutrapelusnál, mi több, egyik szomszédom Atticus, másik Verrius volt, régi ismerőseid. Furcsállod, hogy ilyen vidoran hordjuk az igát? Ugyan mi egyebet tehetnék? Adj tanácsot, te filozófustól okulhatsz: emésszem magam? tépelődjek? Mire megyek vele? végeredményben mi teteje volna? „Élj az irodalomnak” – mondod. Hát azt képzeled, csinálok én mást, vagy képes volnék élni egyáltalán, ha nem az irodalomnak élnék? Igen ám, de legyen még olyan telhetetlen irodalmár valaki, bizonyos mértéket csak kell tartania; én pedig, ha félreteszem a munkát, bármennyire nem életszükséglet számomra a lakoma (amit te komoly problémaként tártál filozófusod, Dio elé), egyszerűen nem találok kellemesebb időtöltést, mielőtt aludni térnék…
Figyelj, most jön a java: Eutrapelus asztalszomszédja Cytheris volt! „No lám – hördülsz fel –, ilyen összejövetelekre jár a híres Cicero, kit úgy tisztelt, kinek szavát úgy leste Hellas népe mind?”
Isten bizony, nem is gyanítottam, hogy ő is jelen lesz! Mellesleg Socrates tanítványa, a nagy Aristippus még azon sem restelkedett, mikor szemére vetették, hogy Lais a szeretője: „Ő lett az enyém – mondta –, nem én az övé” (görögül ez szellemesebben hangzik, ha tetszik, ám fordítsd le). Engem pedig az efféle dolgok fiatalkoromban sem vonzottak, nemhogy most, vén fejjel; én a társaságot élvezem: ott kiadom magamból, ami, mint mondani szokás, a szívemen fekszik, s keserveimet harsogó hahotára váltom át. De talán te fennköltebb lélek vagy? Aki a filozófusoddal is bolondját járattad, mert amikor megtudakolta, van-e valakinek kérdeznivalója, te rávágtad, hogy reggel óta a lakoma „kérdése” foglalkoztat?! S az a tökfej még arra számított, hogy olyasmit kérdezel majd tőle, vajon egy égbolt létezik-e vagy végtelen számú… Hogy mi közöm ehhez? Hát az isten szerelmére, akkor épp az én lakomám hagyna hidegen, és éppen téged?!
Szóval így éldegélünk nap nap után. Egy kis olvasás, egy kis írás, aztán, hogy barátainknak se fordítsunk végleg hátat, közös lakomát csapunk, dehogyis hágva át a törvény előírásait (ha ugyan lehet még törvényről beszélni manapság), inkább jócskán a törvényes felső határ alatt. Következésképp nincs okod félni a jövetelemtől: nem fenemód nagy bendőjű, csak fenemód jókedvű vendéged leszek!

(Szepessy Tibor fordítása)