Aulus Licinius Archias görög származású költő volt, akinek pártfogója, L. Lucullus segített előbb egy itáliai város (Heraclea) polgárjogát, majd teljes római polgárjogot szerezni. A perben - melyet valószínűleg Lucullus politikai ellenfelei indítottak - a vádlók kétségbe vonták Archias jogosultságát a teljes római polgárjogra. Cicero, akinek Archias valamikor tanára volt, védőbeszédében nemcsak jogi érveléssel él, hanem a költészet és a tudományok hasznosságát és értékét magasztalva igyekszik védence iránt szimpátiát kelteni.
6. Keress hát érveket, ha tudsz. Mert sem őt, sem barátait nem fogod álláspontjukban megingatni. Azt fogod talán kérdezni tőlünk, Grattius, hogy mi az, amiért annyira ragaszkodunk ehhez az emberhez. Mivel azt nyújtja nekünk, amitől e forum lármája után megújul a lelkünk, és a zajos vitában kifáradt fülünk felüdül. Vagy te azt hiszed, hogy kielégít minket az, ha nap mint nap a legkülönbözőbb ügyekben szót emelhetünk, anélkül, hogy lelkünket a tudománnyal kiművelnénk, vagy hogy lelkünk kibírna ilyen erőfeszítést, anélkül, hogy ugyanez a tudomány fel-feloldja feszültségét? Ami engem illet, nem csinálok titkot belőle, hogy odaadóan foglalkozom ezekkel a tudományokkal. Másoknak okuk lehet a szégyenkezésre, ha annyira elbújtak a könyvek közé, hogy nem tudnak belőlük semmit érvényesíteni a köz hasznára, sem pedig napvilágra hozni a nyilvánosság elé; de miért szégyenkezzem én, aki annyi esztendő óta élek úgy, ó bírák, hogy semmi olyan lehetőségtől, amikor valakinek hasznára lehettem, el nem vont szellemi foglalkozásnak szentelt szabad időm, sem el nem szólított a szórakozás, sem az álom vissza nem tartott? Éppen ezért ki róhat meg engemet, vagy ki haragudhatik rám jogosan azért, ha amennyi idő másoknak a saját ügyeik intézésére, amennyi az ünnepi játékokban való részvételre, amennyi egyéb szórakozásokra és magára a test és lélek pihenőjére kijut, amennyit mások a korán elkezdett vendégeskedéseknek szentelnek, amennyit végül a kockázásra, amennyit a labdajátékra szentelnek, annyit én az ilyen tanulmányok folytatására veszek ki magamnak? Sőt ezt még annál is inkább meg kell engedni nekem, mert az ilyen természetű tanulmányok fejlesztik szónoki képességemet, márpedig ez, bármilyen csekély is bennem, soha nem hagyta cserben barátaimat, ha szükségük volt rá. S ha ezt valaki jelentéktelen körülménynek tartaná, én legalább érzem, hogy milyen forrásból merítem a legalapvetőbb erkölcsi elveket. Mert, ha sokak tanításából és számos irodalmi műből kora ifjúságomtól kezdve ki nem alakítottam volna magamban azt a meggyőződést, hogy az életben semmi másért nem érdemes nagy áldozatot hozni, csak a dicsőségért és a becsületért, ennek a megszerzésében viszont a test minden gyötrelmét, a halál és a számkivetés minden veszedelmét kevésbe kell venni, soha a ti javatok érdekében annyi és olyan nagy küzdelembe és elvetemült embereknek naponkénti támadásába nem bocsátkoztam volna. Ámde tele van minden könyv, tele vannak a bölcsek kijelentései, tele van az egész régiség példaképekkel, s ezek mind homályban maradnának, ha a betűk világossága közbe nem lépne. Írók, görögök is, latinok is, hány kiváló férfi jellemképét rajzolták meg és hagyták reánk, nemcsak, hogy szemléljük, hanem hogy utánozzuk is őket. Én mindig ezeket tartva szemem előtt, lelkemet és értelmemet éppen a nagy emberekről való elmélkedéssel készítettem elő a politikai feladatokra.
7. Kérdezhetné valaki: „Hogyan? Hát maguk azok a nagy emberek, akiknek az érdeméről az irodalom beszél, részesültek abban a tudományos kiképzésben, amelyet te magasztalsz?” Nehéz volna ezt mindegyikről bebizonyítani, de mégis tudom, hogy mit feleljek. Én sem tagadom, hogy sokan bírtak már kiemelkedő lelki tulajdonságokkal tudomány nélkül, és magának a természetnek szinte isteni adottságai révén lettek kiegyensúlyozott és jelentékeny emberek. Még azt is hozzáteszem, hogy gyakrabban ér valamit a dicsőség és az érdem szempontjából a természetes tehetség tudomány nélkül, mint a tudomány természetes tehetség nélkül. De azt az álláspontot is védem, hogy ha a kiváló és ragyogó természetes tehetséghez még hozzájárul a tudomány valamiféle tudatossága és képzőereje, akkor szokott kialakulni az a bizonyos meg sem nevezhető, fényes és egyedülálló valami. Az ilyenek sorából való volt az az isteni ember, akit még láttak a mi atyáink, Africanus, közülük Caius Laelius, Lucius Furius, e kiegyensúlyozott és önzetlen emberek, közülük a maga korának legbátrabb és legtudósabb fia, Marcus Cato, az idősebbik; ezek bizonyára, ha az erény megszerzésében és kifejlesztésében nem nyújtana segítséget az irodalom, soha annak tanulmányozására nem adták volna magukat.
Ámde, ha nem is volna itt ekkora haszon remélhető és ha ezekből a tanulmányokból csupán gyönyörűséget lehetne meríteni, mégis, úgy gondolom, elismerhetnétek, hogy ez a léleknek emberhez legméltóbb és legnemesebb pihentetése. Mert a többi nem is felel meg minden alkalomnak, minden életkornak és minden helyzetnek; ámde ezek a tanulmányok az ifjúságot táplálják, az öregséget gyönyörködtetik, a szerencsés körülményeket még szebbé teszik, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújtanak, gyönyörködtetnek otthon, nem akadályoznak a forumon, velünk töltik az éjszakát, velünk vándorolnak és velünk vonulnak el falura.
8. Ha tehát mi magunk ezeket sem érinteni, sem saját érzékünkkel élvezni nem is volnánk képesek, csodálnunk kell, akkor is, ha csak másokban tapasztaljuk. Ki volt közülünk olyan műveletlen és durva lelkű, hogy a minap Roscius halála meg ne indította volna? Mert igaz, hogy már öreg volt, amikor meghalt, mégis úgy éreztük, hogy kiváló művészete és megnyerő egyénisége kedvéért sohasem lett volna szabad meghalnia. Ez tehát testének mozdulataival annyira meg tudta nyerni mindnyájunk szeretetét; mi a lélek hihetetlen mozdulatait és a szellem fürgeségét semmibe vennők? Hányszor láttam én ezt az Archiast, ó bírák – mert hadd éljek a ti jóindulatotokkal, ha már a beszédnek ebben az új válfajában ilyen figyelemmel hallgattok meg engemet –, hányszor láttam én őt, amikor anélkül, hogy egyetlen betűt is leírt volna előbb, hibátlan versek egész nagy sorát mondta el rögtönözve azokról az eseményekről, amelyek folytak éppen, s ha visszahívták az előadói emelvényre, ugyanarról a tárgyról más és más szavakkal és kifejezésekkel beszélt! Amit pedig gondosan kidolgozva írt meg előre, az szemem láttára olyan tetszéssel találkozott, hogy a régi remekírók dicsőségét közelítette meg vele. És ezt az embert én ne szeressem, ne csodáljam, ne tartsam arra méltónak, hogy a meggyőzés minden eszközével kiálljak érte? Meg aztán a legjelesebb és legtudósabb emberektől tanultuk azt, hogy minden más szellemi törekvés lényege a tanulás, a szabály és a műgond, de a költő veleszületett tehetségével érvényesül, és értelme erejéből merít ösztönzést, és szinte valami isteni sugallatra lelkesül. Ezért teljes joggal nevezi a mi Enniusunk szenteknek a költőket, mert valósággal úgy látszik, hogy az istenek valamilyen kegyelme és ajándéka teszi kedveltté őket a szemünkben. Legyen tehát, ó bírák, előttetek, emberséges emberek előtt, szent az a költő nevezet, melyet soha semmilyen barbárság meg nem sértett. A sziklák és a pusztaságok felelnek a hangra, gyakran a szörnyeteg vadállatok megfordulnak, és megtorpannak az énekszóra: mi, akik a legjobb nevelésen mentünk keresztül, a költők hangjára ne induljunk meg? Homérost Kolophón lakói polgártársuknak mondják, a chiosiak magukénak vallják, a salamisiak maguknak követelik, a smyrnaiak pedig azt bizonyítják, hogy az övék, s ennek megfelelően templomot is szenteltek neki a városban, s ezenfelül még sokan mások is versengnek érte, és vetélkednek egymás között.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
6. Keress hát érveket, ha tudsz. Mert sem őt, sem barátait nem fogod álláspontjukban megingatni. Azt fogod talán kérdezni tőlünk, Grattius, hogy mi az, amiért annyira ragaszkodunk ehhez az emberhez. Mivel azt nyújtja nekünk, amitől e forum lármája után megújul a lelkünk, és a zajos vitában kifáradt fülünk felüdül. Vagy te azt hiszed, hogy kielégít minket az, ha nap mint nap a legkülönbözőbb ügyekben szót emelhetünk, anélkül, hogy lelkünket a tudománnyal kiművelnénk, vagy hogy lelkünk kibírna ilyen erőfeszítést, anélkül, hogy ugyanez a tudomány fel-feloldja feszültségét? Ami engem illet, nem csinálok titkot belőle, hogy odaadóan foglalkozom ezekkel a tudományokkal. Másoknak okuk lehet a szégyenkezésre, ha annyira elbújtak a könyvek közé, hogy nem tudnak belőlük semmit érvényesíteni a köz hasznára, sem pedig napvilágra hozni a nyilvánosság elé; de miért szégyenkezzem én, aki annyi esztendő óta élek úgy, ó bírák, hogy semmi olyan lehetőségtől, amikor valakinek hasznára lehettem, el nem vont szellemi foglalkozásnak szentelt szabad időm, sem el nem szólított a szórakozás, sem az álom vissza nem tartott? Éppen ezért ki róhat meg engemet, vagy ki haragudhatik rám jogosan azért, ha amennyi idő másoknak a saját ügyeik intézésére, amennyi az ünnepi játékokban való részvételre, amennyi egyéb szórakozásokra és magára a test és lélek pihenőjére kijut, amennyit mások a korán elkezdett vendégeskedéseknek szentelnek, amennyit végül a kockázásra, amennyit a labdajátékra szentelnek, annyit én az ilyen tanulmányok folytatására veszek ki magamnak? Sőt ezt még annál is inkább meg kell engedni nekem, mert az ilyen természetű tanulmányok fejlesztik szónoki képességemet, márpedig ez, bármilyen csekély is bennem, soha nem hagyta cserben barátaimat, ha szükségük volt rá. S ha ezt valaki jelentéktelen körülménynek tartaná, én legalább érzem, hogy milyen forrásból merítem a legalapvetőbb erkölcsi elveket. Mert, ha sokak tanításából és számos irodalmi műből kora ifjúságomtól kezdve ki nem alakítottam volna magamban azt a meggyőződést, hogy az életben semmi másért nem érdemes nagy áldozatot hozni, csak a dicsőségért és a becsületért, ennek a megszerzésében viszont a test minden gyötrelmét, a halál és a számkivetés minden veszedelmét kevésbe kell venni, soha a ti javatok érdekében annyi és olyan nagy küzdelembe és elvetemült embereknek naponkénti támadásába nem bocsátkoztam volna. Ámde tele van minden könyv, tele vannak a bölcsek kijelentései, tele van az egész régiség példaképekkel, s ezek mind homályban maradnának, ha a betűk világossága közbe nem lépne. Írók, görögök is, latinok is, hány kiváló férfi jellemképét rajzolták meg és hagyták reánk, nemcsak, hogy szemléljük, hanem hogy utánozzuk is őket. Én mindig ezeket tartva szemem előtt, lelkemet és értelmemet éppen a nagy emberekről való elmélkedéssel készítettem elő a politikai feladatokra.
7. Kérdezhetné valaki: „Hogyan? Hát maguk azok a nagy emberek, akiknek az érdeméről az irodalom beszél, részesültek abban a tudományos kiképzésben, amelyet te magasztalsz?” Nehéz volna ezt mindegyikről bebizonyítani, de mégis tudom, hogy mit feleljek. Én sem tagadom, hogy sokan bírtak már kiemelkedő lelki tulajdonságokkal tudomány nélkül, és magának a természetnek szinte isteni adottságai révén lettek kiegyensúlyozott és jelentékeny emberek. Még azt is hozzáteszem, hogy gyakrabban ér valamit a dicsőség és az érdem szempontjából a természetes tehetség tudomány nélkül, mint a tudomány természetes tehetség nélkül. De azt az álláspontot is védem, hogy ha a kiváló és ragyogó természetes tehetséghez még hozzájárul a tudomány valamiféle tudatossága és képzőereje, akkor szokott kialakulni az a bizonyos meg sem nevezhető, fényes és egyedülálló valami. Az ilyenek sorából való volt az az isteni ember, akit még láttak a mi atyáink, Africanus, közülük Caius Laelius, Lucius Furius, e kiegyensúlyozott és önzetlen emberek, közülük a maga korának legbátrabb és legtudósabb fia, Marcus Cato, az idősebbik; ezek bizonyára, ha az erény megszerzésében és kifejlesztésében nem nyújtana segítséget az irodalom, soha annak tanulmányozására nem adták volna magukat.
Ámde, ha nem is volna itt ekkora haszon remélhető és ha ezekből a tanulmányokból csupán gyönyörűséget lehetne meríteni, mégis, úgy gondolom, elismerhetnétek, hogy ez a léleknek emberhez legméltóbb és legnemesebb pihentetése. Mert a többi nem is felel meg minden alkalomnak, minden életkornak és minden helyzetnek; ámde ezek a tanulmányok az ifjúságot táplálják, az öregséget gyönyörködtetik, a szerencsés körülményeket még szebbé teszik, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújtanak, gyönyörködtetnek otthon, nem akadályoznak a forumon, velünk töltik az éjszakát, velünk vándorolnak és velünk vonulnak el falura.
8. Ha tehát mi magunk ezeket sem érinteni, sem saját érzékünkkel élvezni nem is volnánk képesek, csodálnunk kell, akkor is, ha csak másokban tapasztaljuk. Ki volt közülünk olyan műveletlen és durva lelkű, hogy a minap Roscius halála meg ne indította volna? Mert igaz, hogy már öreg volt, amikor meghalt, mégis úgy éreztük, hogy kiváló művészete és megnyerő egyénisége kedvéért sohasem lett volna szabad meghalnia. Ez tehát testének mozdulataival annyira meg tudta nyerni mindnyájunk szeretetét; mi a lélek hihetetlen mozdulatait és a szellem fürgeségét semmibe vennők? Hányszor láttam én ezt az Archiast, ó bírák – mert hadd éljek a ti jóindulatotokkal, ha már a beszédnek ebben az új válfajában ilyen figyelemmel hallgattok meg engemet –, hányszor láttam én őt, amikor anélkül, hogy egyetlen betűt is leírt volna előbb, hibátlan versek egész nagy sorát mondta el rögtönözve azokról az eseményekről, amelyek folytak éppen, s ha visszahívták az előadói emelvényre, ugyanarról a tárgyról más és más szavakkal és kifejezésekkel beszélt! Amit pedig gondosan kidolgozva írt meg előre, az szemem láttára olyan tetszéssel találkozott, hogy a régi remekírók dicsőségét közelítette meg vele. És ezt az embert én ne szeressem, ne csodáljam, ne tartsam arra méltónak, hogy a meggyőzés minden eszközével kiálljak érte? Meg aztán a legjelesebb és legtudósabb emberektől tanultuk azt, hogy minden más szellemi törekvés lényege a tanulás, a szabály és a műgond, de a költő veleszületett tehetségével érvényesül, és értelme erejéből merít ösztönzést, és szinte valami isteni sugallatra lelkesül. Ezért teljes joggal nevezi a mi Enniusunk szenteknek a költőket, mert valósággal úgy látszik, hogy az istenek valamilyen kegyelme és ajándéka teszi kedveltté őket a szemünkben. Legyen tehát, ó bírák, előttetek, emberséges emberek előtt, szent az a költő nevezet, melyet soha semmilyen barbárság meg nem sértett. A sziklák és a pusztaságok felelnek a hangra, gyakran a szörnyeteg vadállatok megfordulnak, és megtorpannak az énekszóra: mi, akik a legjobb nevelésen mentünk keresztül, a költők hangjára ne induljunk meg? Homérost Kolophón lakói polgártársuknak mondják, a chiosiak magukénak vallják, a salamisiak maguknak követelik, a smyrnaiak pedig azt bizonyítják, hogy az övék, s ennek megfelelően templomot is szenteltek neki a városban, s ezenfelül még sokan mások is versengnek érte, és vetélkednek egymás között.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)