Lexikon

15 / 14

Jóslás a görög-római világban

Görögül mantiké, latinul divinatio; az események rejtett összefüggéseinek feltárását, az emberi (közösségi) élet válságos helyzeteinek megoldását, s részben a jövő feltárását célzó „tudomány” (techné, ars), amelyet az antik görög és római kultúra minden korszakában gyakoroltak. Hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a meggyőződés áll, hogy a világ működését és történéseit valamilyen hatalom (isten, istenek) vagy elv (sors, végzet) határozza meg, aki vagy ami az ember számára értelmezhető jeleket (sémeion, signum) ad. Jóslatkérésre rendszerint akkor került sor, amikor egy egyén vagy egy közösség válságos helyzetbe került vagy nagy horderejű döntés előtt állt. A jóslatot kérők tanácsra szorulnak, ezért fordulnak olyan személyhez vagy intézményhez, aki vagy amely különleges tudáshoz fér hozzá; ill. ezért folyamodnak maguk olyan eljáráshoz, amely a hétköznapi emberi megismerés számára egyébként nem elérhető információt közvetít. A jóslás a legtöbb esetben nem egyszerűen a jövő kiderítését célozza, hanem inkább gyakorlati célú: a jóslatkérő arról akar meggyőződni, milyen cselekvés, milyen alkalom és milyen eszközök üdvösek egy adott szituációban. A jósláshoz tehát – az antik világban – általában hozzátartozik a világot formáló erők (istenek) befolyásolásának, engesztelésének a szándéka. A jós tehát nem csupán jövendőmondással foglalkozik, hanem krízishelyzetek megoldásával is, így szerepe az orvoséval (iatros, iatromantis), a máguséval, az engesztelő- vagy tisztítópapéval (kathartés) esik gyakran egybe.

A jósdakonzultációk és más módszerek célja általában az volt, hogy a jóslatkérő egy egészen konkrét (gyakorlati) kérdésre világos választ kapjon (megindítsam-e ezt a hadjáratot; összeházasodjak-e ezzel és ezzel; megkössem-e ezt a szerződést). A kérdező nem általános értelemben vett jövőre (a történelem folyására, a „világ végére”) és nem is általános igazságokra volt kíváncsi (bár a késői ókorban előfordulnak teológiai jellegű kérdések is). A válaszadás nem ritkán egyszerű igen vagy nem volt, amit sorsolással is el lehetett dönteni (így működött a jóslatadás pl. Dódónában, de hasonló eljárások Delphoiban is előfordultak), máskor álombeli jelenés igazított útba (az inkubációs szentélyekben, mint pl. Oróposban), vagy – amiről sok irodalmi forrás beszámol – az isten rejtvényszerű, homályos, gyakran verses üzenetet (jóslat gr. chréstérion, manteion, lat. oraculum) bízott a kliensre, amelyet meg kellett fejtenie (pl. az athéniaknak a Kr. e. 480-as perzsa hadjárat idején Delphoiból kapott jóslata). Ez utóbbi esetben a jóslat megértése jelentős intellektuális erőfeszítést igényelt, és fennált a veszélye az üzenet félreértésének, ami nyilván mentesítette a jóslatadó intézményt attól, hogy felelősségre lehessen vonni a következményekért. Az ókori irodalomban ugyanakkor kifejezetten félrevezető szándékú üzenetek is előfordulnak (pl. a Zeus által Agamemnónnak küldött hamis álom).

A jóslat (tanács, javaslat) lelki haszna, hogy a jóslatkérő – legalább részben – áthárítja a döntés felelősségét, s cselekvéséhez igen erős (emberfeletti hatalmaktól származó) igazolást nyer. Leginkább ezzel a legitimációs igénnyel magyarázható, hogy az esetleges sikertelenségek ellenére a jóslásba mint érvényes eljárásba vetett hit nem ingott meg a görög és római világ hosszú évszázadai során. Ez nem jelenti, hogy ne lettek volna kritikus hangok. Az irodalomban (eposz, dráma) a hatalom képviselői részéről érték támadások (mivel a jóslatadás, a jós tudása ellenőrizhetetlen elemet vitt be a hatalmi viszonyokba, lásd pl. Ilias 1. ének); a történetírásban (Hérodotos, Thukydidés) bizonyos jósok és jóslási módszerek kaptak – legalábbis közvetett – kritikát; a filozófusok között pedig újra és újra akadtak, akik a jóslásnak akár az egész „elméleti” alapját megkérdőjelezték. De ami a „néphitet”, a közvélekedést illeti, ha egy jóslat komolyan vétele és a tanács követése ellenére nem a kívánt eredmény következett be, valószínűbb volt, hogy a jelek félreértelmezését vagy valamilyen eljárási hibát feltételeztek, mintsem a jeleket küldő isteni hatalmak vagy a jeleket közvetítő intézmények hitele szenvedett volna csorbát.

A jóslás és az istenek

A jóslás alapvetően kideríthető jövőt tételez fel, s ez az elképzelés nem feltétlen kötődik az istenekhez. Bizonyos jóslási eljárások istenek nélkül is „működnek”. Bár az antik elképzelés szerint az istenek mindegyike emberfeletti tudással és hatalommal bír, ez mégsem jelenti sem azt, hogy a sors az ő kezükben lenne (sőt, több történet szól arról, hogy a végzet akarata előtt nekik is fejet kell hajtaniuk – pl. Apollón nem háríthatta el Kroisos végzetét, Hérodotos 1.91; vagy Zeus a saját fia, Sarpédón halálát, Ilias 16.433—458), sem azt, hogy mindannyiuktól lehetne jóslatot kérni. A görög pantheon kifejezett jósistene Apollón volt, de mind a mitológia, mind a vallási gyakorlat más istenekhez vagy hérószokhoz is kapcsolt jóslatokat és jósdákat: Zeushoz, Herméshez, Dionysoshoz, a Földhoz (Gé, Gaia, Démétér), Themishez, általában a tengeristenekhez; a hérószok közül Prométheushoz (Aischylos drámájában azt állítja magáról, hogy ő tanította meg az embereknek a jóstudományt – Leláncolt Prométheus 484—495) és több jóshérószhoz (Amphiaraos, Trophónios stb.).

A jóslás formái

A görög mantiké szót az ókorban a mania (őrület; mainesthai ‛megőrülni, magán kívül lenni’) szóval egy gyökerűnek tartották (ahogy a ma legelfogadottabb modern etimológia is), ami mutatja, hogy a jövőbe (rejtett dolgokba) látást megváltozott tudatállapottal hozták összefüggésbe. Így mantikus képességet tulajdonítottak a haldoklóknak vagy a bakchikus őrülettől megszállottaknak, de a jósálomlátásba vetett hit is hasonló képzeteken alapszik. A jóslásnak azonban számos más formája, technikája is ismert volt a görög és a római kultúrában. Ezeknek egy részét az őket környező kultúráktól tanulták el (Közel-Keletről, Egyiptomból; a rómaiak az etruszkoktól). Artemidóros az álomfejtésről szóló művében (Kr. u. 2. század) 17 féle jóslási módszerről emlékezik meg, s a Suda szócikkében (prophéteia) további eljárások nevei szerepelnek.

Az ókortól kezdve szokás volt, és a mai kutatásban is elterjedt felfogás a jóslási módszereket két csoportra osztani: ún. intuitív (inspirációs, ihlet-alapú, maniából eredő) és induktív (következtetés-alapú) jóslásra (Cicero, A jóslásról 1.11 és 2.26). Az előbbibe sorolják az extázis ill. megszállottság különböző formáit, az álomlátásokat és éber víziókat: így pl. a delphoi Pythia transzállapotát, vagy a „hasbeszélő” jósok (engastrimythoi, pythónes) képességeit.  Az utóbbiba pedig minden jelértelmezést (jel, előjel: gr. teras, lat. prodigium/portentum/monstrum): az áldozati állatok beleinek mintázatából következtető béljóslást (thyoskopia, haruspicium/extispicium); a madarak reptét, hangjait és viselkedését figyelő madárjóslást (oiónoskopia, auspicium/augurium); az időjárási jelenségekből (főleg villámcsapásból) következtető jóslást, stb. Általában minden váratlan esemény előjelnek minősülhetett, mint pl. a véletlenszerűen elkapott szavak (klédón/omen), a tüsszentés vagy megbotlás. A jelek értelmezése – melyek közül a római jóslási szakirodalom megkülönböztette a spontán (oblativa) és „elkért” (impetrativa) jeleket is (Servius ad Aen. 6.190) – rendszerezett „tudománnyá” vált, megtanulható mesterséggé, amelynek szakértői, hagyományai, tankönyvei voltak. A jelentések egy része közismert volt (pl. hogy jobbról vagy balról érkezett-e a jel, jelentett jót vagy rosszat), más értelmezési módszerekbe bele kellett tanulni, mint pl. a béljóslás vagy az álomértelmezés.

A jóslás szigorú intuitív és induktív formákra való felosztása a gyakorlatban nem mindig ilyen egyértelmű. Az archaikus görög eposzban például jel és jelenés (egy madár megjelenése vagy egy isten madáralakban való megjelenése) összemosódik; a jelértelmezéshez tehetségre, ihletettségre van szükség. Így van ez az archaikus kori felfogásban is: egy-egy techné („szakma”) értője nemcsak a tanulásnak, hanem valamely isten pártfogásának is köszönheti tudását. Bizonyos technikákat pedig, mint amilyen a halottidézés (nekyomanteia) vagy a sorsvetés volt, nehéz egyértelműen valamelyik kategóriába besorolni. Sok esetben a kettő együtt működik: egy álomlátás például „természetes” (intuitív) jósélmény, ám a legtöbb esetben értelmezőre (gr. hypokrités, lat. interpres, coniector) van szükség a megfejtéséhez.

A jóslás intézményei

A jóslás bizonyos módszereit bárki elsajátíthatta, ahogyan a homályos üzenetek megfejtéséhez is bárki hozzáfoghatott, de a görög és a római kultúrában is voltak olyan intézmények és személyek, akiknek kifejezetten feladata volt az isteni üzenetek közvetítése és a jelek értelmezése. Míg Rómában a hivatalos állami élet szerves része volt a jóslás (lásd alább), addig Görögországban a jósok alkalmazása és a jósdák megkérdezése kevésbé volt szabályozott. Görög jósok is jelentős politikai befolyásra tehettek szert (mint pl. Lampón Periklés környezetében), de szerepük informálisabb jellegű volt, mint a római állami életben. Több görög jósda, különösen Delphoi igen jelentős tényezője volt Hellas politikai életének (első helyen említhetők itt a gyarmatalapítások vagy éppen a perzsabarátság kérdése), de tekintélyüket nem szabályozták törvények. A jósdák és jósok elismertsége koroktól, társadalmi berendezkedéstől függően változó volt, s úgy tűnik, hogy különböző társadalmi rétegek más-más eljárásokat részesítettek előnyben. A nagy jósdáktól (manteion) konzultációt kérni időigényesebb volt és nagyobb anyagi ráfordítást igényelt, mint helyi vagy vándorló jósokat (mantis) kérdezni meg. Szokás volt a jóslatadás díján felül hálából ajándékokat is adni a jósistennek. A jósdáknak (főleg nagy, látogatott jósdáknak) felajánlott ajándékok sokszor igen értékesek és reprezentatívak voltak (mint pl. Kroisos lyd király ajándékai Delphoiban, Hérodotos 2.51—52). A görög és a római kultúra jósláshoz fűződő viszonyában egy döntő különbség figyelhető meg: míg a görögöknél a jósdák és jósok rendszerint független intézmények voltak, Rómában a jóslás szigorú állami ellenőrzés alatt állt.

Jósdák
Az egyik legelterjedtebb jóslási intézmény a helyhez kötött jósda volt, mely Hellasban általában egy-egy istenség vagy hérósz szentélyéhez kötődött. A legtekintélyesebb jósdák jelentős része Apollón szentélyeiben működött, közülük is kiemelkedett az archaikus kortól kezdve a phókisi Delphoi, a kis-ázsiai Didyma (Milétos mellett) és Klaros (Kolophón területén); de ezeken kívül Apollón tucatnyi más helyen adott jóslatokat, többnyire ihletett prófétákon keresztül. Zeus leglátogatottabb jósdái Olympiában, Dódónában és a libyai Siva-oázisban működtek. Rajtuk kívül sok más istennek volt egy-egy regionálisan jelentős jósdája, számosat közülük kifejezetten betegek látogattak gyógyulás reményében (a patrai Démétér-szentélyt, a káriai Plutón és Koré szentélyt; Asklépios számos szentélyét). A hérósz-jósdák is népszerűek voltak (mint pl. Amphiaraos gyógyítószentélye Oróposban, Trophóniosé Lebadeiában). A rómaiaknál nem volt ilyen elterjedt a jósdakonzultáció, bár volt Itáliában néhány jóshely (a leghíresebb a praenestei Fortuna-jósda volt, ahol fadarabkákba karcolt szavakat válogattak véletlenszerűen össze a jóslathoz); és a görög jósdákat (főként Delphoit) a rómaiak is szívesen látogatták.

A jósdáknak volt kultikus személyzete: jósok vagy jósnők, papok, jóslatértelmezők. Delphoiban például a Pythia nevű jósnő kapott (valamiféle transzállapotban) üzenetet Apollóntól, amelyet aztán a papoknak formába kellett önteni. Az értelmezés nem az ő feladatuk volt: erre például (Athénban) az ún. exégétések szakosodtak, de nem az ő kiváltságuk volt. Hasonlóképpen voltak közvetítő/értelmező papok Dódónában vagy Zeus-Ammón jósdájában is.

Jósok
A görög világban az archaikus kortól kezdve működtek jósdától és állami ellenőrzéstől független, önálló jósok (jós gr. mantis; de számos más megnevezés is létezett a különböző technikák szerint). A mantiké az orvosokéhoz hasonló szakma volt: részben családban öröklődött, részben „céh”-szerű közösségekben. A jóstudományt űző szakemberekről a mítosz is tud: számos híres mitikus jós több történetben is felbukkan. Ilyen Kalchas vagy Kassandra a trójai mondakörben, Teiresias Thébában, vagy az argosi jósok közül Melampus és Amphiaraos. A történeti korokban több nagy jóscsaládot tartottak számon, akiknek eredetét valamely mitikus jós-ősre vezették vissza. Így voltak pl. Melampodidák (Melampus leszármazottai), Iamidák (Iamos leszármazottai, az olympiai Zeus-jósda egyik rezidens jóscsaládja), vagy a Branchidák (Milétosban). Úgy tűnik, az archaikus kortól kezdve voltak kevésbé előkelő származású vándorló mantisok is, akik repertoárjukat egyéb szolgáltatásokkal is bővítették: tisztítósszertartásokat, beavatásokat végeztek és gyógyítottak. Társadalmi megbecsültségüket tekintve nem egységes a kép a görög hagyományban. Az eposzban és a drámában is visszatérő motívum az uralkodó és a jós konfliktusa (és ezzel együtt a jósokra vonatkozó becsmérlő szavak), de tudásuk és tekintélyük mégis szilárdnak mutatkozik (igazuk szokott lenni). Bizonyos társadalmi körök ugyanakkor a házaló mantisokat, kuruzslókat (goés, agyrtés) és kathartéseket („tisztítópapok”) egyaránt megvetették (lásd Platón, Állam 364b—c). Hivatalos állami alkalmazásban álló jósról Görögországban kevés adatunk van, de a klasszikus és hellénisztikus kori görög világban minden hadsereg alkalmazott egy vagy több mantist (a hadseregjósokról van a legtöbb forrásunk). Feladatuk az volt, hogy az áldozati állatok beleinek vizsgálata alapján adjanak tanácsot a hadvezérnek: pl. aznap előnyös-e csatát kezdeményezni vagy a hadjáratban továbbindulni. Egy-egy tehetségesebb hadseregjós komoly befolyásra is szert tehetett; néhányan közülük hősies magatartásukért váltak híressé (mint Megistias Thermopylainál, Hérodotos 7.221).

Jóslással foglalkoztak az ún. chrésmologosok is: őket leginkább jóslatgyűjtőkként, jóslatszerkesztőként kell elképzelnünk: régi nagy jósok jóslatait gyűjtötték össze és használták. A „régi nagy jósok” közé olyan mantisok és jós-költők tartoztak, mint Musaios, Orpheus vagy Bakis. Általában hexameteres, rövid jóslataikat írásban rögzítették és értelmezték a megfelelőnek tartott pillanatokban. Ilyen jóslatgyűjtemények voltak a Sibylla-könyvek is. Sibyllának hívtak több jósnőt a görög világban, akik közül a legnagyobb hírnévre a cumaei (Kymé) Sibylla jutott, minthogy jóslatai a római hivatalos állami jóslás részévé lettek.

Rómában a hivatásos papi testületek mellett (lásd alább) működtek „privát” jósok is, augurok és haruspexek, akikhez a római polgárok magánügyeikben fordultak. (Ilyenektől óv Cato a De agriculturában, 5.4). A történetírói hagyományban előfordulnak esetek, amikor spontán jóslatot lehetett az erdőben hallani, amelyet Faunus istennek (nyájak, mezők, erdők istenének) tulajdonítottak (Cicero, De divinatione 1.101); s hasonló a „Megszólaló” istenség is, aki a gallok közeledését jelezte előre, és Aius Locutius néven kapott oltárt (Livius 5.32.6 és 5.50.5). Van híradás a görög mantisokhoz hasonló helyhez nem kötött jósról: egy (vagy kettő) Marcius nevű vatesről, akik valószínűleg a második pun háború idején működtek („carmina Marciana”, Livius 25.12), és a Pythiához hasonlóan isteni megszállottságnak köszönhetően prófétáltak (vaticinare – jósolni, vaticinium – jóslat).

Római jóstestületek
Rómában a jóslással foglalkozó szakemberek testületeket alkottak, és működésük állami ellenőrzés alatt állt. Egyedül az etruszk jóstudományt űző haruspexek (béljósok) nem voltak hivatalnokok, a többiek mind állami megbízásból látták el feladatukat. Az augurok minden fontos állami döntés előtt jóslatot adtak, legtöbbször madárjelek értelmezésével (auspicium). Az auguri hivatal életre szólt, és a késő köztársaságkortól népgyűlésen döntöttek a megüresedett helyek betöltéséről. Rendkívüli tekintélyük miatt a politikai karriert építő római arisztokraták fontos célkitűzése volt az auguri testületbe való bekerülés.

A Sibylla-könyvek őrzése és a Sibylla-jóslatok értelmezése egy másik papi testület, a quindecemviri sacris faciundis (tizenöttagú áldozópapi testület) feladata volt. Csak rendkívüli válsághelyzetekben (háború, járvány, természeti csapás idején) fordulhattak a Sibylla-könyvekhez, és akkor is csak a senatus döntése alapján.

Mind a római köztársaság, mind a császárok szigorúan szabályozták a jóslás gyakorlását. A görög kultúrával való megismerkedés a jóslási formák és a jóslatszövegek római elterjedését is magával hozta, s a Kr. e. 1. század végére ez már olyan méreteket öltött, hogy Augustus egyik első intézkedése volt a forgalomban lévő jóslatszövegeket begyűjteni és elégetni (Suetonius, Augustus 31). A császárkorban többször hoztak törvényt a magánjóslás, és főképpen az uralkodó életével és halálával kapcsolatos jóslás tilalmáról. Már a köztársaságkorban egyre divatosabbá vált a közel-keleti kultúráktól eltanult csillagjóslás (asztrológia vagy mathematica), amelyet a hagyományos római világkép szintén gyanúval kezelt, minek következtében az asztrológusokat többször is a törvény erejével űzték ki Rómából. A többszöri kiűzés azonban azt mutatja, hogy sosem sikerült véglegesen megszabadítani a római társadalmat e szokástól.

Hétköznapi eljárások
A hivatalos jóslási módok és elismert intézmények mellett mindig is léteztek „hétköznapi” jóshiedelmek és olyan jóslási eljárások, amelyeket ki-ki egyedül vagy gyakorlottabb ismerőse segítségével elvégezhetett. A spontán (egyéni) jelértelmezés az eposzokból is ismert, későbbi forrásokban pedig számtalan egyszerű jóslási módszerrel lehet találkozni. Az eljárások megnevezése nem mindig világos (pl. „szitajóslás”), de olykor a mai folklórban ill. tömegkultúrában is ismert, vagy azokhoz hasonló módszerek bukkannak fel, mint pl. a tükörrel való jóslás, médiumok (többnyire kisgyermekek) alkalmazása, halottidézés és egyéb „mágikus” eljárások; de ómennek számíthatott egy név vagy kétértelmű kifejezés is, amelyet egy adott helyzetben „előjelként fogadtak el” (pl. Hérodotos 9.91; lat. „accipio omen”).

A jóslás elmélete és ókori irodalma

A jóslás bizonyos formái tanulható módszerek voltak, így az írásbeliséggel a jelértelmezési tanácsok, jóslási szakkönyvek is megjelentek. Hésiodos a Munkák és napok utolsó szakaszában előjelekkel is foglalkozik (ennek műfaji előzményei az ókori Közel-Kelet ómenlistáiban fedezhetők föl); s az irodalomtörténeti hagyomány több, kifejezetten mantikus művet tulajdonított neki (Astronomia, Cheirón tanácsai, Madárjelek). Ezek jó része későbbi szerkesztés, és lehet tudni, hogy a klasszikus és hellénisztikus korban is születtek jelekről, álomértelmezésről és más jóslási módszerekről szóló munkák, de ránk csak néhány kései mű maradt (mint Artemidóros álomfejtő könyve, Kr. u. 2. század).

Minthogy a jóslás bizonyos hiteket feltételez, s e hitek és előfeltevések a világ egészének működésével (a sorssal, az istenek létezésével, ill. az istenek és emberek kapcsolatával) vannak összefüggésben, ezért elkerülhetetlen volt, hogy a jóslás is filozófiai reflexió tárgyává váljék. Bár Platón (különösen a Phaidrosban, 244), Aristotelés (Álomjóslás) és mások is érintették a témát, az első szisztematikus „jósláselmélet” a sztoikusoktól származik. Különböző sztoikus filozófusok más-más modellt állítottak fel, de általában elmondható, hogy elképzelésük szerint a világot a „világlélek” (pneuma) hatja át (amelyből az ember is részesedik), ezért a világ minden eleme összefüggésben vagy egymással – semmi sem történik előzmény nélkül vagy véletlenül. Ezek az összefüggések bizonyos jelekből felismerhetők, s így következtetni lehet a dolgok okaira és következményire, tehát a jövőre is. A sztoikusokhoz kötődik az ókori jóslás-szakirodalom jelentős része is (pl. Chrysippos jóslatgyűjteménye, Poseidónios öt könyvnyi műve a jóslásról). E művek nem maradtak ránk, létezésükről és tartalmukról Cicero jóslásról írt két könyvből álló művéből tudunk (De divinatione). A mindent átható spirituális összefüggésrendszer sztoikus tana azt is lehetővé tette, hogy a keleti eredetű („káldeus”) csillagjóslás is elméleti alapot kapjon, és bekerüljön a sztoikus jóslási repertoárba. Ezt az összefüggés-elméletet fejlesztették tovább az újplatonikus filozófusok, akik részletesebben is kidolgozták az egymással összefüggésben mozgó és változó dolgok láncolatainak elméletét (Proklos).

Kulin Veronika 2019
(Az NKFIH támogatásával, PD-18; 128917)

Bibliográfia

Dillon 2017; Johnston 2008; Timpanaro 2007, XXVII–LXVI.; Burckhardt 1898–1902Bouché-Leclercq 1879–1882Flower 2008; Johnston–Struck 2005; Pfeffer 1976Vernant 1974; Gundel: Heimarmene, in RE VII/2 (1912)