Lexikon

90 / 89

Hérodotos

(kb. Kr. e. 485–424) az első görög történetíró, a görög-perzsa háborúk történetét megörökítő Historiai szerzője.

Életéről keveset lehet tudni. A Suda lexikon hellénisztikus kori hagyományra visszamenő szócikkei szerint Kisázsia dórok és károk lakta dél-nyugati területéről, Halikarnassosból származik. Apját Lyxésnek hívták, nagybátyja (vagy unokatestvére) pedig egy Panyasis nevű költő és jós volt. (E két név alapján azt feltételezik, hogy a család kár eredetű.) A halikarnassosi tyrannosszal, Lygdamisszal való összetűzés nyomán Samos szigetére költözött. Később visszatért szülővárosába, részt vett a zsarnok elűzésében, ám – ahogy a lexikon írja – polgártársai irigysége miatt ismét távozni kényszerült, ezúttal sokkal messzebbre: az újonnan alapított pánhellén gyarmatra, az itáliai Thurioiba. Saját utalásai alapján bizonyosra vehető, hogy nagy utazásokat tett a Mediterráneumban: járt Hellas több vidékén (szárazföldi Görögország, Kisázsia, Dél-Itália, Szicília), a Fekete-tenger környékén, szkíta területeken, Egyiptomban és a Közel-Keleten (Tyros, Babylon). Ezeknek az utazásoknak a kronológiája és pontos útvonala bizonytalan. Egy kései forrás (Eusebios) szerint a 440-es évek közepén Athénban felolvasásokat tartott a művéből, és az athéniak pénzjutalommal honorálták. Feltehető, hogy Athénban kapcsolatba került a politikai és intellektuális elit tagjaival; Sophoklésszel – Plutarchos szerint – jó barátságban voltak. A peloponnésosi háború kitörését még megérte (művében utal 430-ban történt eseményekre), műve 424-ben már biztosan ismert volt (amire Aristophanés paródiái alapján lehet következtetni). Halálának időpontját nem ismerjük; a Suda szerint Thurioiban vagy a makedón fővárosban, Pellában temették el.

A Historiai

Tartalom, szerkezet, műfaj

A magyar fordítás A görög-perzsa háború címen van forgalomban, de a mű ókori megnevezése, Historiai ennél általánosabb tartalomra utal. A szó (historié) „kutatást”, „utánajárást” jelent; a műben szintén gyakran előforduló ige, a historeó „érdeklődést”, „kérdezősködést”, függetlenül annak tárgyától. (A historié jelentése csak a Kr. e. 4. századtól kezd a „múltkutatás” értelmére szűkülni.)

Híres első mondatában Hérodotos a görögök és barbárok „nagy és csodálatos” tetteinek megörökítését és a köztük kirobbant konfliktus okainak feltárását tűzi ki célul. A mű kronológiai rendben halad, miközben az elbeszélés menetét hosszabb-rövidebb kitérők (olykor kitérőkbe foglalt újabb kitérők) szakítják meg. Az első hat könyv előbb a lyd királyság, majd a perzsa birodalom növekedését követi kb. nyolcvan éven keresztül (Kr. e. 560–480), az utolsó három Xerxés uralkodásának hét évében történteket meséli el. Kroisos, Kyros, Kambysés és Dareios hadjáratainak elbeszélésébe a meghódított népek és területek etnográfiai és földrajzi viszonyait leíró logosok illeszkednek. Az első könyvekben a görögöknek is ilyen szerep jut, ám az 5. könyvtől kezdve (ión felkelés) egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek, mígnem az utolsó könyvek már nem a perzsa birodalomra koncentrálnak, hanem a görög-perzsa háborús konfliktusra és a 480–479-es hadjárat bemutatására. A nagy csaták (Thermopylai, SalamisPlataiai és Mykalé) részletes leírását itt is exkurzusok szakítják meg. Az utolsó fejezetek a görögök helléspontosi hadjáratáról és Séstos Athén általi elfoglalásáról szólnak, a záró mondatok egy rövid anekdotában a nagy Kyrost idézik fel ismét. A művet olvasói és kutatói közül sokan befejezetlennek érezték és érzik: Hérodotos nem írt 'epilógust', nem búcsúzik el közönségétől. Ennek ellenére sok érv szól amellett, hogy ne tekintsük befejezetlennek: egyrészt az elbeszélés szálának e hangsúlytalan elengedése jellemző Hérodotos epikus előképeire is; másrészt a záróanekdota a mű egyik alapkérdésével: a hódító politikával és az azzal járó következményekkel foglalkozik, így tematikus szempontból találó lezárása a műnek.

A kutatásban eltérő vélemények fogalmazódtak meg arra nézve, hogy a Historiai mennyire tekinthető egységes műnek. Egy elképzelés szerint („genetikus” vagy „analitikus” szemlélet, Jacoby) Hérodotos eredendően etnográfiai és földrajzi logosokat írt, olyan kisebb „monográfiákat”, amelyeknek már volt korábban hagyománya (ión logográfusok). Később érdeklődése a perzsa történelem, majd a perzsa-görög konfliktus felé fordult, és mikor művét megalkotta, a korábban megírt logosokat több-kevesebb sikerrel e nagyobb elbeszélésbe illesztette bele. Mások (Pohlenz, Immerwahr) úgy látták, hogy Hérodotos eleve egységes koncepciójú művet írt, amelynek a kitérők tervezett, szerves részei.

Annyi bizonyos, hogy a kutatás és a mű megírása évtizedeken át tartott, és hogy az anyag szerkesztésen ment át (a szövegbeli sorrend ugyanis nem követi a kutatás időbeli menetét).  Bárhogy is képzeljük azonban létrejöttének folyamatát, a Historiai azért lett mérföldkő a görög próza és az antik történetírás történetében, mert szerzője az ión tudományos módszereket kiterjesztette az emberi történelem kutatására, és kutatási eredményeit egy nagyobb távlatú koncepcióba foglalta. Az etnográfiai logosok a perzsa terjeszkedés időbeli sorrendjét követik, a teljes művet pedig a hatalom és a hódítás természetéről kialakított elvont, morális-vallásos eszme teszi gondolatilag egységessé.

Nyelve, stílusa

A Historiai eredeti szövege, ami a nyelvjárási alakokat illeti, ma már rekonstruálhatatlan, de az biztos, hogy ión nyelvjárásban íródott – azon a nyelven, amelyen már a Hérodotost megelőző nemzedékek idején is születtek prózai művek: filozófiai, földrajzi, etnográfiai, „természettudományos” értekezések, de ión a nyelve a Hérodotosszal részben kortárs hippokratési írásoknak is. Hogy ez a nyelv Hérodotosnak „anyadialektusa” volt-e, nem tudjuk: Halikarnassos, bár eredendően dór település, az 5. században már erős ión hatás alatt volt. (A Suda szerint Hérodotos Samoson sajátította el az iónt.)

Hérodotos elbeszélői stílusa mélyen a szóbeliségben gyökerezik. Aristotelés „összefűzött” (sodort, font) stílusnak (lexis eiromené) nevezi (Rétorika 3.9), amelyre a parataktikus (mellérendelő), a gondolatokat és témákat inkább asszociatívan egymáshoz fűző szerkesztés jellemző (szemben az alárendelő, körmondatokat alkalmazó szerkesztésmóddal, lexis katestrammené). Szintén a szóbeli közlés jellemzője a Hérodotosnál sűrűn megfigyelhető ún. „ring-kompozíció” (körkörös fogalmazás): egy-egy rövidebb vagy hosszabb, önmagában megálló történetet úgy fűz az elbeszélésébe, hogy a kiinduló mondatot a betoldott történet végén szó szerint vagy tartalmát tekintve megismétli.

A Historiai sok szempontból a homérosi eposzok hatását mutatja: a prooimion, az enumeráció, a beszédek, álmok és dialógusok betoldása, mitológiai és genealógiai kitérők, földrajzi leírások mind az epikus elbeszélő fogásai, ahogyan magának az elbeszélői hangnak az elrejtettsége is. Bár Hérodotos itt-ott megszólal egyes szám első személyben, a narráció nagy részében (és főleg az utolsó könyvekben) mint „mindentudó elbeszélő” a háttérben marad. Ókori kritikusai bájosnak, szórakoztatónak, mesélős természetűnek mondták, egyik legfőbb erényének a változatosságot (poikilia), színességet tartották.

Hérodotos történetírói módszere

Hérodotost minden érdekli. A „csodálnivaló dolgok” (erga thómasta 1.1) kötik le a figyelmét, legyen az természeti csoda, emberi találékonyság, természetfeletti jelenségek vagy drámai sorsfordulatok. Mindezeket azonban értelmezésre, magyarázatra szorulóként mutatja be, tudni akarja, hogy miért és hogyan történnek, s hogy ezt kiderítse, anyagot gyűjt. Ezt kétféleképpen teszi: vagy maga győződik meg a dolgokról (autopsia – ezt tartja a megbízhatóbbnak), vagy kikérdez másokat (akoé, historié) (2.99). Alapvető feladatának azt tartja, hogy az összegyűjtött anyagot prezentálja, de sokszor további következtetéseket is levon – ilyenkor szereti hangsúlyozni saját teljesítményét (erre a legtöbb példa az Egyiptomot táryaló 2. könyvben van). Mindebben részben az ión „természettudomány” örököse, részben a kor divatos filozófiai-retorikai módszereit, a szofisták mintáját követi.

Egész elbeszélésére jellemző, hogy „beavatja” olvasóját a szöveg létrejöttének folyamatába: közöl alternatív változatokat és az olvasóra hagyja a döntést; olykor jelzi, hogy valamit nem tudott személyesen ellenőrizni vagy „nem tud pontosan megmondani”. Máskor elhallgat dolgokat, mert „nem érdemes megemlíteni”, mert „nem hihető”, mert „mások már tárgyalták”, vagy mert vallásos óvatosság készteti rá. Egy programmatikusnak tartott mondatában (7.152.3) így nyilatkozik: „Nekem az a dolgom, hogy elmondjam a mondottakat (legein ta legomena), de nem kötelességem elhinni mindent.” Mindez mutatja, hogy Hérodotos célja nem az, ami a modern történetíróé: nem tények feltárása és egyetlen hiteles narratíva közlése, mint inkább különböző hagyományok rögzítése, eltérő nézőpontok megjelenítése. Ezzel együtt sokszor állást foglal a számára „hihetőbb”, „valószínűbbb” változat mellett, észlel ellentmondásokat, elvet teljesen fantasztikus történeteket, racionalizál mítoszokat, előnyben részesít „régészeti” leleteket – ugyanakkor „irracionális” magyarázatok is elférnek a gondolkodásában.

Forrásai, megbízhatósága

Néhány esetben felmerült a gyanú, hogy amiről Hérodotos mint közvetlen tapasztalatról számol be, valójában nem látta (Felső-Egyiptom esetében). Erre a megfigyelésre alapozva egyes kutatók általános következtetéseket vontak le, és megbízhatatlan írónak, hamis forrásközléseket kreáló hazudozónak tartották. Hérodotos „megbízhatósága” szorosan összefügg kutatói és írói módszerével. Bár használ írott forrásokat (explicit hivatkozással, pl. Hekataiost, pl. 6.137; vagy csak kikövetkeztethető módon, pl. az Indiáról szóló fejezetekben; olykor feliratokat, gyakran jóslatgyűjteményeket), döntően szóbeli forrásokra hagyatkozott, hiszen a legtöbb esetben csupán ez állt rendelkezésére. A szóbeli hagyomány pedig két-három generáció alatt már jelentős változásokon tud átmenni, részben emlékezet-technikai okokból, részben az elbeszélők érdekeinek tudatos vagy tudattalan befolyása miatt. Hérodotos adatközlői igen sokfélék voltak, legtöbbször közepesen vagy alacsonyan képzett helyiekre, „turistakalauzokra”, egyszerű emberekre támaszkodott; és ne felejtsük el: minden jel arra mutat, hogy csak görögül értett, tehát eleve csak görögül (többé-kevésbé) beszélő informátorai lehettek, vagy tolmácsok útján tájékozódott.

Mítosz, sors, történelem

A barbárok és görögök közti viszálykodás eredetének elbeszélését Hérodotos mitikus történetekkel kezdi, de hamar félretolja őket azzal az indoklással, hogy ő csak a „tudható” (ellenőrizhető) információkkal fog foglalkozni (1.5). A mítosz szereplőit ettől még valós történeti személyeknek tekinti, csak éppen a róluk szóló költői hagyományban nem bízik. Ez a gesztusa a görög történetírást tekintve meghatározó jelentőségű: a kortárs történelem kutatása lett az őt követő történetírók célkitűzése is. Mindazonáltal nem hagyja figyelmen kívül a mitográfusok és genealógiaszerzők által kidolgozott kronológiát. Nemcsak a hérósok és istenek egymáshoz viszonyított időbeliségét állapítja meg (veszi át a hagyományból), hanem „abszolút” dátumokkal is ellátja őket. (E dátumok persze csak nagyjából „fordíthatók le” a modern történelmi kronológia évszámaira.) Dionysost pl. 1000, Héraklést 900 évvel saját kora elé helyezi, a trójai háborút Héraklésnél néhány nemzedékkel későbbre. Az általa elmesélt események kronológiája csak nagyjábóli és viszonyított: pontos dátumokat nem ad, csak egymásutániságot vagy egybeesést jelez.

Ami történelemszemléletét illeti, egyik legfontosabb felismerése, hogy az emberi sors (egyéni vagy állami szinten) visszatérő mintázatot mutat: a felemelkedést a csúcsig rendre hanyatlás és elbukás követi; a „szerencse” sosem marad huzamosan egy embernél vagy népnél (1.5). Elbeszélésében rendre megfogalmazódik az a meggyőződése, hogy az eseményeket isteni akarat irányítja, ami ellen halandó nem tehet semmit (pl. 1.32; 7.18). Az istenek a Historiai világában (akár az epika hagyományos alakjaiként, akár elvontabban, „isten”-ként megjelölve) egyszerre mutatják az igazságosság és az önkény jeleit. A bűnöket, ha generációkkal később is, de megtorolják (pl. Kroisos történetében; 1.91), ugyanakkor a magasra törő vagy boldog embert „irigységből” taszítják a mélybe (pl. a samosi Polykratés; 3.40 és 125). Éppen e tragikus sors-szemlélet révén nyer Hérodotos műve költői-teológiai dimenziót, és ezzel magyarázható részben az eposzhoz, részben a drámához való műfaji kötődése. A perzsa háborúk (Xerxés 480-as hadjárata) okaként számos előzményt lehet megnevezni (és Hérodotos jópárat meg is nevez), mindezek azonban csak amiatt tudnak a nagy összecsapáshoz és Xerxés bukásához vezetni, mert az isten(ek) így döntött(ek) (7.18). Xerxés hybrisének büntetése volt a salamisi vereség, de már hybrisét is az isteni akarat bocsátotta rá.

Ezzel együtt Hérodotos célja nem a teológiai igazság hangoztatása, sokkal inkább az emberek lehetőségeinek, viselkedésének, motivációinak a körüljárása; annak feltárása, hogyan viszonyulnak az emberek a sorosukhoz. Tud elvont (társadalmi, politikai) okokban gondolkozni, de sokkal jobban érdeklik az egyéni döntések és szereplőinek választási helyzetei, amelyeket változatos költői eszközökkel ábrázol: fiktív beszélgetések, álmok, tanácskozások, beszédek mutatják be és értelmezik a szereplők gondolatait. Különösen nagy szerepet kapnak a jóslatok mint az isteni akarat közvetítői és az értelmezésükre (olykor versengve) kísérletet tevő jósok és „okos emberek”. Hérodotos tisztában van a jóslatokkal való visszaélés, a megvesztegetés (4.63), a csalás és a sokféle értelmezési lehetőség veszélyeivel, de iróniája – sőt néha szkepszise – nem az isteni akaratra irányul, hanem az üzenetek és jelek értelmezőire. Egyik jellemző költői eszköze a „bölcs tanácsadók” szerepeltetése. Ezek az alakok (a történéseket kívülállóként szemlélő emberek, mint Solón, Kroisos a bukása után, a perzsa Artabanos, stb.) részben Hérodotos „szócsöveiként” a főszereplőket (rendszerint uralkodókat) általánosabb megfontolásokra, morális törvényszerűségekre figyelmeztetik.

Talán éppen sorsszemléletével és az egyéni (erkölcsi) döntések iránti érdeklődésével függ össze, hogy Hérodotos mentes mindenféle kulturális sovinizmustól. Etnográfiai tanulmányai és utazásai okán tisztában van vele és világosan ki is fejti (pl. 3.38), hogy a különböző népek más-más szokásokat követnek és mind a maguk életvitelét és meggyőződéseit tartják helyesnek. A történelem szereplőit (egyéneket és népeket) nem sorolja be végleges és egyértelmű erkölcsi kategóriákba. A perzsák vagy más „barbár” népek erényeiről éppen olyan objektíven számol be (pl. 1.136–137), mint a görögök vagy egyes görög városok vagy személyek bűneiről. Ugyanígy a görög világon belül sem áll egyik vagy másik fél oldalára: bár nyomatékkal hangsúlyozza Athén döntő szerepét Hellas megmentésében (7.139), a hazafiasság és a kitartás legragyogóbb példáiként a Thermopylainál elesett spártaiakat mutatja föl, sőt, a háborúban perzsa oldalra állók vagy állást nem foglalók nézőpontját is méltányolja (7.152).

Utóélete, hatása

A Historiai közzétételének pontos dátumát nem tudjuk, de minden jel arra mutat, hogy a Kr. e. 5. század utolsó egy-két évtizedében a művelt athéniak már ismerték. Thukydidés, bár név szerint nem említi, Hérodotos művét folytatja és történetírói szemléletét részben vele szemben határozza meg. A hellénisztikus korban már biztosan a kánonhoz tartozott (Aristarchos írt hozzá kommentárt), ekkor osztották föl 9 könyvre, és nevezték el őket a kilenc múzsáról. Történetmesélése mintának számított a retorikaoktatásban; a „történetírás atyja” letörölhetetlen címkéjét Cicerónak köszönhetjük (De legibus 1.1.5). Halikarnassosi Dionysios, a Kr. e. 1. században Rómában működő görög rétor és történetíró témaválasztás, szerkesztés és stílus tekintetében is Thukydidés fölé helyezte. Korán megjelentek azonban kritikus vélemények is: részben etnográfiai adatainak hitelességét vonták kétségbe (már a hellénisztikus korban), részben „barbarophiliá”-val vádolták – mert túl sötét képet festett (főleg Plutarchos szerint) egyes görög szereplőiről és nem eléggé igyekezett olvasói elé pozitív példákat állítani. A stílus dicsérete és a tartalmi megbízhatatanság kettőssége végigvonul a Hérodotos-recepció egész későbbi történetén. A 19. században a felvirágzó modern történettudomány – Thukydidést előnyben részesítve – Hérodotost mint naiv és hiszékeny mesélőt nem tudta komoly „történészként” elismerni, a filológiai érdeklődés pedig a mű egységességének problémájára kezdett irányulni. A 20. században újra lendületet vettek a Hérodotos „hazugságait” feltáró kutatások (Fehling), de miután a szóbeli kultúrák és a szóbeli emlékezet kutatói rámutattak sajátos kutatói helyzetére, történetírói teljesítménye átértékelődött, s már nemcsak stílusa, hanem a szóbeli hagyományok rögzítése okán is nagyra kezdik tartani.

Kulin Veronika 2020

(Az NKFIH támogatásával, PD-18; 128917)

Bibliográfia

Jacoby 1913; Pohlenz 1937; Immerwahr 1966; Fehling 1971; Fornara 1971; Evans 1991; Pritchett 1993; Harrison 2000; Asheri–Lloyd–Corcella 2007