Lexikon

9 / 8

Thukydidés

Athéni történetíró és hadvezér, a peloponnésosi háborúról (Kr. e. 431–404) szóló történetírói munka (Historiae) szerzője. Kr. e. 460 és 455 között született az attikai Halimus démosában és föltehetően Kr. e. 399 után halt meg. Művében a háború történetét csupán a 411/410-es kynossémai csatáig tárgyalja, azonban egyes utalásai arra mutatnak, hogy megérte a háború végét és Athén pusztulását (2.65; 5.26), sőt Archelaos makedón király Kr. e. 399-ben bekövetkezett haláláról is tudomást szerezhetett, ha a 2.100-ban elhangzó megállapításait egyfajta nekrológként értelmezzük. A kérdés tisztázásához az is hozzájárulhat, hogy ha a demagóg Athénagoras beszédének egyes utalásait I. Dionysios syrakusai tyrannisára vonatkoztatjuk (6.36–40), amely, bár 406-ban jön létre, csak a 4. század első éveiben stabilizálódik. Ez tehát szintén azt a föltevést erősíti, hogy Thukydidés még élt a Kr. e. 4. század első néhány évében.

Apja neve (Oloros) thrák kötődésre utal, amely magyarázhatja, hogy Thukydidés miért rendelkezik bányakoncesszióval a thrák területeken, és Kr. e. 424-ben miért éppen őt küldik stratégosként a thrák tengerparthoz (4.104–105). Figyelemreméltó, hogy a thrák területekről alapos információkat közöl, és gyakran beszél thrák szokásokról, vagy a thrákok és az athéniak diplomáciai kapcsolatairól (2.39; 2.97; 7.29). Ennek hátterében az állhat, hogy Thukydidés családi kötődése révén Athén számára hasznos és kiaknázható kapcsolatokkal bírt az északi Égeikum térségében. Anyja ugyanazt a nevet viselte, mint a Marathónnál győztes Miltiadés felesége (Hégésipylé), aki Oloros thrák uralkodónak volt a lánya (Hérodotos 6.39). Thukydidést tehát nagy valószínűséggel a Miltiadést és Kimónt is soraiban tudó Philaida genoshoz kell sorolnunk, ide kötődik névrokona, Periklés ellenfele, az athéni arisztokrata politikai irányzat élén álló és Kr. e. 443-ban ostrakizált Thukydidés, Melésias fia is (PlutarchosNikias 2). Ez a Thukydidés egyúttal a történetírónak anyai ágon nagyapja is volt. Mindez annak tükrében figyelemreméltó, hogy Thukydidés művében Periklés, Kimónnak, ill. saját nagyapjának a nagy ellenfele, abszolút pozitív elbírálás alá esik, ő testesíti meg az előrelátó, racionális döntésekre képes és az athéni népet meggyőzni és irányítani tudó államférfi alakját (1.139; 2.35–45; 2.65).

Életéről kevés hitelt érdemlő információ áll rendelkezésünkre. Bár fennmaradt egy a Kr. u. 6. században kompilatív módon összeállított Thukydidés-életrajz, amely egy bizonyos Marcellinushoz köthető, de annak kijelentései és a benne föllelhető ellentmondások arra intenek, hogy fenntartással kezeljük a szöveget. A Suda lexikon anekdotikus és föltehetőleg minden alapot nélkülöző híradása szerint gyerekként Olympiában hallja Hérodotos fölolvasását, és annyira lenyűgözi a történetírói mű szépsége, hogy könnyekben tör ki, mire Hérodotos megszólítja Thukydidés jelenlévő apját, Olorost és közli vele, hogy ez a fiú szenvedélyesen fogja magába szívni a tudást. Hasonlóan anekdotikus az az adat, miszerint Hérodotos és Thukydidés közös sírban nyugszanak az athéni Kerameikos temetőjében (Marcellinus-féle életrajz 17). Az efféle történetek párhuzamba állíthatók azzal az antik biográfiai attitűddel, amely a híres politikusok, történetírók, filozófusok, művészek életét már gyerekkorban igyekszik összekötni (ehhez lásd pl. Themistoklés és Aristeidés ifjúkori csörtéjét – Plutarchos, Themistoklés 3).

Biztosnak tűnik, hogy Kr. e. 431-ben, a peloponnésosi háború kirobbanásakor kezdi el írni művét (1.1). Ekkorra már kiforrott politikai érzékkel és alapos történeti tudással rendelkezett, tehát 30 év körüli, athéni politikában jártas személyt kell látnunk benne. A következő évben ő is megbetegszik az Athént sújtó járványban, tehát a városban tartózkodik, és szemtanúja az athéni nép szenvedéseinek és a társadalmi erkölcsök romlásának (2.48–53). Kr. e. 424-ben a thrák tengerpartra induló stratégosok egyikévé választják, de Amphipolis ostromát lekési, és csak Éión erődjét képes megtartani Athén számára. Stratégosi hivatalának évéből szokás visszaszámolni születési évét (460–455 között), hiszen az athéni törvények szerint a stratégosnak 30 éven felüli athéni polgárnak kellett lennie.

Az Amphipolist megszerző spártai hadvezérrel, Brasidasszal szemben azonban kiegyensúlyozott és objektív marad, nem magasztalja föl – ezzel kisebbítve saját személyét és képességeit – és nem is igyekszik áttolni a felelősséget hadvezértársára, Euklésra. Brasidasnak az Athénnal szövetséges chalkidikéi városokkal szemben alkalmazott hamis rétorikai húzásait szenvtelenül értékeli (4.85; 4.108), amely a városok Athéntól való elpártolásához, majd az Athén által foganatosított büntetőhadjárathoz vezet (lásd pl. Toróné és Skióné pusztulását – 5.2–3; 5.32). Amphipolis elvesztése miatt az athéni népgyűlés száműzi Thukydidést, jóllehet száműzetése életrajzának egyik legproblematikusabb pontja. Azt ugyanis csak az 5.26-ban, a mű második bevezetőjében említi, ahova azonban tartozna (4.108), ott nem tesz róla említést. Száműzetése alatt, saját elmondása szerint (5.26), módja nyílt arra, hogy a peloponnésosi hadmozdulatokat alaposan megfigyelhesse, ugyanakkor ez a határozott kijelentés szembemegy azzal a föltételezéssel, hogy Thrákiában töltötte száműzetése éveit.

Életének további szakaszait csak spekulatív módon ítélhetjük meg: vagy thrák birtokán állapodik meg, és itt szenteli magát az írásnak – ahogy azt Plutarchos állítja (De exilio 605 c) –, vagy sorozatos utazásai révén teremt lehetőséget magának arra, hogy megismerje a peloponnésosi szövetség egyes polisainak a belpolitikai életét, diplomáciai szándékait, majd ezekről jegyzeteket készítve folyamatosan írja művét. A két lehetőség természetesen együttesen is fennállhat. Így juthatott el Korinthosba, Spártába, vagy éppen Szicíliába, hogy pontos információkat szerezzen az Athén számára gyászos 415 és 413 közötti Syrakusai környéki harcok helyszíneiről (vö. 7.70–87). Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy műve Nikias-féle békét követő részében (5.26–8.109) elsősorban az Athénon kívüli eseményekre koncentrál (kivéve a 411-ben négyszázak puccsát). Az 5.26-ban megfogalmazott második bevezetés tehát – akár Thukydidés saját, akár a szerkesztő által beszúrt kijelentésnek tartjuk – életének is egy új szakaszát jelezheti. A 420-as olympiai játékokról írt beszámolója arra mutat, hogy ő maga is jelen lehetett az ünnepségen, és szemtanúja volt annak a diplomáciai csatározásnak, amely a lakedaimóniaknak a játékokról való kizárásához vezetett (5.49–50).

Phaléroni Démétrios és Philochoros egyöntetűen azt állítják, hogy a 413-as szicíliai kudarc hatására a száműzöttek visszatérhettek hazájukba, így Thukydidés is, az mindenesetre könnyen belátható, hogy Kr. e. 411-ben a négyszázak oligarchikus puccsa idején Athénban tartózkodik (Aristotelés fr. 137 Rose). Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Thukydidés művének egyik folytatója, Theopompos, aki a Philippika 7. könyvében listát állít föl a híres athéni száműzöttekről, fölsorolásából kihagyja a történetíró nevét. Bár a 420-as évektől az oligarchia hatalomra jutását egyengető arisztokratikus hetaireiákkal való kapcsolata nem bizonyítható, Thukydidés családi kötődése és társadalmi környezete mégis valószínűvé teszi, hogy a négyszázak puccsa idején, vagy kevéssel azt megelőzően tért vissza Athénba. Athéni jelenlétét mutatja az is, hogy pontos információkkal rendelkezik a demokrácia fölfüggesztéséhez vezető események menetéről és az ebben szerepet játszó politikusok (Phrynichos, Peisandros, Alkibiadés) tevékenységéről. A Marcellinus-féle életrajz szerint (22) Thukydidés Anaxagoras mellett a szónok Antiphón tanítványa volt, aki a négyszázak hatalomra jutásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Bár Thukydidés a 8.68-ban Antiphónról egyértelműen pozitív véleményt fogalmaz meg, az életrajz e kijelentését fenntartással kell kezelnünk (vö. 8.90).A Thukydidés száműzetését és az életének további szakaszait érintő kronológiai problémákat a következő módon oldhatjuk föl: 1) Thukydidés az amphipolisi kudarc hatására önkéntes száműzetésbe megy, hogy ne kelljen a kudarcról jelentést tennie, amely büntetéshez vezetne (vö. az első szicíliai expedíció stratégosaival, akiket hazatérésük után büntettek meg – 4.65). 2) 413-ban a szicíliai vereséget követően a száműzöttek hazatérhettek. 3) 411-ben Thukydidés Athénban van, és közvetlenül az események fősodrában helyezkedik el. 4) 410-ben a demokrácia restaurálását követően Thukydidés távozik Athénból, mert túl közel áll az oligarchikus puccs résztvevőihez. 5) Thukydidés 404-ben visszatér Athénba. 6) A thukydidési mű szerkesztője, föltehetően Xenophón, Thukydidés nevében szólva a 20 éves száműzetésről szóló információt illeszti a szövegbe, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy 413 és 411/410 között Thukydidés Athénban tartózkodott.

Thukydidés tehát 404 után visszatérhetett Athénba, akár a spártaiak döntése révén (Xenophón, Hellénika 2.2.20), akár egy néphatározatnak köszönhetően (Pausanias 1.23.9), akár a 403-as általános amnesztia folytán (Pseudo-Aristotelés, De republica Atheniensium 39). A Marcellinus-féle életrajz megállapítása szerint (29) Thukydidés élete utolsó éveiben Archelaos makedón uralkodó udvarában vendégeskedett, akárcsak Euripidés, akinek a haláláról Thukydidés egy kétes hitelességű epigrammában is megemlékezik. Halálának pontos időpontját nem ismerjük, a Marcellinus-féle életrajz szerint (34; 55) 50 éves kora fölött halt meg Thrákiában. Minthogy a harmincak rémuralmáról vagy a 403-as év polgárháborús eseményeiről és a demokrácia restaurálásról nem tesz előzetes említést művében, így föltételezhető, hogy ekkor már újra nem tartózkodott Athénban. Elképzelhető, hogy Plutarchosnak van igaza, amikor azt állítja, hogy Thukydidés nem tért haza, hanem thrák birtokán maradt, majd Skapté-Hylében meggyilkolták, és hamvait Athénba szállítva Kimón családjának a sírkörzetében helyezték örök nyugalomra (Plutarchos, Kimón 4). Pausanias (1.23.9) szerint Thukydidést hazahívása után orvul meggyilkolták, sírja pedig a melitéi kapu mellett látható, ez azonban szembemegy Thukydidés vagy szerkesztőjének a kijelentésével (5.26), miszerint művén a háború után több évig dolgozott (lásd fent).

Lindner Gyula 2018

Bibliográfia

Burns, in Interpretation 38 (2010); Canfora 2006; Connor 1984; Hornblower 1987; Munn, in Faris–Lundeen 2006; Rengakos–Tsakmakis 2006; Wilamowitz, in Hermes 12 (1877)