Lexikon

A legendás dalnok Orpheus nevét viselő orphizmus mint vallási mozgalom és az ún. orphikus költészet az ókori vallás- és filozófiatörténet egyik legellentmondásosabb területe. A 20. sz. második felétől többen is megkérdőjelezték, hogy valóban létezett-e „orphikus mozgalom” vagy „orphikus vallás” más irányzatoktól szigorúan elkülönült, szektáriánus formában. Annyi nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a Kr. e. 6. és 5. században a görög poliszvallástól általában – bár nem minden esetben – jól megkülönböztethető vallási jelenségek és rítusok jelennek meg és terjednek el. Ilyennek számítanak a beavatási szertartásokhoz kötődő misztériumvallások, melyek közül legismertebbek az athéni eleusisi misztériumok, bizonyos Dionysoshoz (vagy Bakchoshoz) köthető vallási formák és a pythagoreizmus. A korai orphizmus is ezeknek a vallási formáknak a kontextusában helyezhető el, melyeket néhány átfogó (bár nem minden esetben meglévő) jellegzetesség köt össze. Ilyen például a vallásgyakorlás zárt közösségi formája; a beavatás (latin initiatio, görög mysteria) mint a közösséghez tartozás feltétele (a beavatottat görögül mystésnek vagy telestésnek hívják, a rítus pedig teleté); a vallás tartalmi és szertartásbeli elemeit védő titoktartás; a túlvilághit; a lélek halhatatlanságában és esetenként a lélekvándorlásban való hit; a tisztítószertartásokkal történő bűnbocsánat. Ez utóbbi mestereire (az orpheotelestai-ra) utal meglehetős iróniával az Államban (II. 363e–365a) Platón is, aki pedig feltételezések szerint a halhatatlan lélek tanításának és eszkhatológiájának a kidolgozásánál részben az orphikus tanokra támaszkodott.

Az Orpheus – illetve állítólagos tanítványa, Musaios – neve alatt hagyományozott pszeudepigráf költészet két nagyobb csoportra tagolódik. Az első az a jelentős, ám csak töredékesen ismert orphikus teogóniaköltészet, mely főleg az újplatonikus szerzők utalásaiból rekonstruálható. A rekonstrukciók alapján a legkorábbi orphikus teogónia már a Kr. e. 5. században létezett, és az utóbbi idők egyik legizgalmasabb felfedezésén, az ún. Derveni-papiruszon is (valószínűleg Kr. e. 4. sz.) egy orfikus teogónia-kommentár olvasható. A pontos tartalmi rekonstrukció bizonytalan volta ellenére annyi megállapítható, hogy ez az orphikus teogónia számos lényeges ponton eltér a hésiodositól: kezdőpontján az Éj áll, Dionysos főszerepet játszik benne, és az emberiség eredetét is másképp meséli el: az elbeszélés szerint az emberek a gyermekisten Dionysost megölő Titánok hamvaiból keletkeztek. Az orphikus pszeudepigráf költészet másik csoportja egy himnuszgyűjtemény, mely az orphikus teogóniák ismeretéről árulkodik, feltehetőleg a szertartások során játszott szerepet, és jelen formáját valószínűleg a hellénisztikus korban vagy a korai császárkorban nyerte el. Ezeken kívül az orphikus költészet részét képezi két kiseposz, az ún. orphikus Argonautika és a Lithika is.

Bárány István 2018