Lexikon

Halandók kultikus tisztelete Hellasban már az archaikus korban kimutatható. Míg azonban ez korábban csak holtaknak jutott osztályrészül (héróskultusz), a klasszikus korból már ismertek példák élő személyek kultikus tiszteletére is: a spártai Lysandrost a peloponnésosi háború végén az általa hazájukba visszajuttatott samosi száműzöttek részesítették isteni tiszteletben, II. Philipposnak pedig Makedóniában volt kultusza. Ezen előzmények után Alexandros uralkodása (336–323) hozta el a fordulatot az uralkodókultusz kialakulásában. Alexandrosnak számos görög városban, elsősorban Kisázsia területén alapítottak kultuszokat. A forrásokban a 310-es évektől tűnnek fel a diadochos uralkodók (pl. Antigonos Monophthalmos, Démétrios Poliorkétés, Seleukos) vallásos tiszteletének nyomai. Ezután valamennyi hellénisztikus királynak volt kultusza, és a hellénisztikus uralkodókultusz fontos előzménye volt a római császárkultusznak.

A hellénisztikus uralkodókultuszok keletkezése háromféleképpen történhetett. A legkorábbi és a forrásainkban a leggyakrabban előforduló eset az volt, hogy a polisok népgyűlési határozattal alapítottak kultuszt egy uralkodónak, anélkül, hogy maga az uralkodó kezdeményezte volna azt. A kultuszalapításokra általában a királyok által aratott háborús győzelmek, a városnak nyújtott katonai segítség vagy valamilyen privilégium adott alkalmat. A második lehetőség, hogy egy király egy elhunyt hozzátartozója számára alapított kultuszt. Ez leginkább a Ptolemaida Egyiptomból ismert. Végül előfordult az is, hogy egy uralkodó a saját kultuszát vezette be az egész birodalmában. Ezt tette a Kr. e. 3. sz. végén III. Antiochos a Seleukida Birodalomban.

A kultuszok kialakításához a hagyományos istenek kultuszai szolgáltak mintául (a feliratokon az uralkodók kultuszát gyakran „az istenekével egyenlő tiszteletnek” nevezik: isotheoi timai). Az uralkodóknak oltárokat és kultuszszobrokat (agalma) emeltek. A kultusz céljaira temenosokat különítettek el vagy szentélyeket építettek, de arra is van példa, hogy az uralkodó kultuszszobrát egy másik isten szentélyében állították fel: Teósban például III. Antiochos kultuszszobra a város legfontosabb istenségének, Dionysosnak a templomában állt. Az uralkodók tiszteletére nagyszabású városi ünnepeket rendeztek, amelyek felvonulásokból, áldozatokból, sport- és művészeti versenyekből álltak. Az uralkodók kultikus tiszteletének kitüntetett alkalmai voltak a városokat meglátogató királyok ceremoniális fogadásai (apantésis). A 291-ben Athénban Démétrios Poliorkétés tiszteletére írt himnuszt is egy ilyen alkalommal adták elő (FGrH 76 F13). Megfigyelhető továbbá az uralkodókultusz hatása az ifjak beavatási rituáléira is. Teós határozata III. Antiochos kultuszáról pl. azt írta elő, hogy az ephébosok a gymnasionbeli katonai kiképzésüket lezáró ünnepségen mutassanak be áldozatot Antiochos szobránál, és csak ezután lehessenek teljes jogú felnőtt polgárai a városnak.

A 20. század első felének történészei az uralkodókultuszban orientális hatásra elterjedt hízelgést és az uralkodók mértéktelen öndicsőítésének példáit látták. Ch. Habicht máig alapvető munkája azonban bebizonyította, hogy az uralkodókultusz nem keleti, hanem görög eredetű. Későbbi kutatások tisztázták, hogy az uralkodókultusz funkciója elsősorban abban állt, hogy biztosítsa a kapcsolatot a polisok és a náluk jóval nagyobb katonai és politikai súllyal rendelkező, de a városi önállóságot részben fenntartó királyok között. Az uralkodókultuszban a város és a király közötti kapcsolatot a reciprocitás (do ut des) elve határozza meg: a városok helyzetének javítását a polisok kultuszok alapításával viszonozták. A kultuszok alapítása egyben a királyi uralom ritualizált elfogadását is jelentette.

Kató Péter 2018